Jól öltözött, csinos, mosolygós roma fiatalasszony száll ki egy elegáns terepjáróból a kecskeméti közösségi ház előtt. Már várják az aprónépek és az anyukák. A romák lakta környék szélén álló felújított épületben működik ugyanis szeptember óta a Pancsinelló Játszóház cigány gyerekeknek, és Eszter, aki hitoktatónak és tanítónak készül, az egyik foglalkozásvezető. A program gazdája a kecskeméti református gyülekezet cigánymissziója, Eszter itt dolgozik. Mint mondja, igazi megbízója azonban az Úr Jézus Krisztus. Beszélgetésünk során többek között az is kiderül, miként váltott „gazdát”, miként lett Eszter, és miként jutott a jó minőségű autóhoz.
A HEKS svájci protestáns segélyszervezet támogatásával megvalósuló játszóházba 0-4 éves korig fogadunk gyerekeket és anyukákat hétköznap délelőttönként. Közösen játszunk, beszélgetünk, főzünk, ebédelünk. Eközben a gyerekek és a fiatal anyukák együtt ismerik meg a közösség, az együttélés szabályait. Az édesanyák megtanulják, hogyan gondoskodjanak a családjukról, hogyan fejleszthetik a gyerekeket. Lelki táplálékot is kapnak: felolvasom az aznapi igeszakaszt a Bibliából, közösen beszélgetünk róla, és együtt énekelünk. Ketten foglalkozunk az ide érkezőkkel, a társam, Lacziné Somogyi Tímea szociológusnak készül, itt amolyan szociális munkás.
Ő is roma származású?
Igen. Ez előnyös abból a szempontból, hogy mindketten ismerjük azt a világot is, amelyből a gyerekek és az anyukák érkeznek. Mindketten hasonló nehézségeken mentünk át, mint ők. Például amikor egy tizenöt éves roma lány el akarta vetetni a második kisbabáját, személyes tapasztalatomat tudtam megosztani vele, mert én tizenhét évesen estem teherbe, és nem tartottam meg a gyermekemet. Bár lett volna valaki, aki azt mondja nekem akkor: ne tedd, Eszter! És jó volt látni, hogy miután elmeséltem neki a saját történetemet, és felolvastam a Bibliából Anna hálaénekét, másképp döntött.
Hiszem, hogy az itt élőknek a gondolkodásmódját kell megváltoztatni, célt kell adni az életüknek. Nekünk, akik rátaláltunk a megoldásra, el kell vezetnünk őket a forráshoz, hiszen az Istennek engedelmes életen áldás van. És ezt a gyerekeknél kell elkezdeni. Rendkívül fontos, hogy ne higgyék el, belőlük úgysem lesz ember. Sajnos, ezt hallottam nem egyszer magam is.
Hogyan lehet az emberek gondolkodásán változtatni?
Próbálunk olyan közösséget kialakítani közöttük és velük, hogy a második otthonuknak tekintsék a játszóházat, ahol elfogadják őket, elmondhatják legféltettebb titkukat is. És Isten munkálkodásában bízunk Igéje és Szentlelke által.
„…barnább a bőröm”
Ön jelenleg végzős hitoktató a Károli Gáspár Református Egyetemen és ugyanott tanító szakra is jár. Honnan indult az élete?
Jómódú oláh cigányok voltak a szüleim. Előttem öt vagy hat testvérem született. Engem a kórházban hagytak, azt gondolták, meg fogok halni, mert nyitott szívkamrával jöttem a világra. A vér szerinti szüleim már nem élnek együtt, édesapámat néhány éve találtam meg, de nem tartom vele a kapcsolatot. Jó volt viszont szembesülni hasonló vonásokkal, ami abban megerősített, hogy roma származású vagyok, és fontos, hogy megismerjem a gyökereimet. Ugyanakkor azt hiszem, nem tudtam helyén kezelni mindazt, ami velem történt.
Ezek szerint nevelőotthonban vagy nevelőszülőknél nőtt föl?
Másfél évig a zsámbéki nevelőotthonban laktam, utána fogadtak örökbe magyar nevelőszülők. Eredetileg Erzsébet volt a nevem, a nevelőszüleim kereszteltek új névre, így lettem Eszter. Az okát csak valószínűsíteni tudom, mivel anya nem tudta elfogadni, hogy roma vagyok, gondolom, az új névvel új identitást akart adni nekem.
Az örökbefogadás, úgy tudom, önkéntes.
Valóban, de kicsit bonyolultabb a történetem. Anya ugyanis kórházban feküdt akkor, amikor lehetőségük nyílt az örökbefogadásra, és apu egyedül választott ki engem, és mindjárt nem is mondta meg a feleségének, hogy egy roma kislányt fogadnak örökbe, anya csak később tudta meg, és akkor azt mondta, már nincs mit tenni, maradjak. Nagyon szerették volna, ha idős korukra lesz, aki a gondjukat viseli. Még nekem sem árulták el a származásomat, az iskolában gyakran csúfoltak cigánynak, de a szüleimtől csak annyi választ kaptam, hogy barnább a bőröm, hiszen apukám is kreol bőrű volt. A valóságot egyik barátnőmtől tudtam meg tizenhárom-tizennégy éves koromban. Amikor rákérdeztem otthon, apukám őszintén sírt, de azt mondta, többet erről nem szeretne beszélni. Egyedül maradtam a traumámmal, és én is csak sírtam és sírtam, néztem rájuk, hogy kik is ők valójában és legfőképp, hogy én ki vagyok. Én úgy nőttem föl, hogy a család értékrendjéhez igazítottak, aszerint pedig a roma ember nem olyan értékes, mint a magyar. Anyukám haragudott, ha megtudta, hogy cigány gyerekekkel játszottam. Apukámtól gyakran hallottam, hogy majd én embert faragok belőled. Ezek szerint, én nem is vagyok ember? – kérdeztem magamtól nem egyszer. Azt éreztem, buta és csúnya vagyok. Anyukám mindig nadrágban járatott, levágatta a sűrű fekete hajam, egyre azon igyekezett, hogy eltűntesse a roma vonásaimat.
Ráadásul, mindezek az önmagában sem könnyű kamaszkorral is egybeestek. Mennyire okoztak nyílt konfliktust a fiatal lány és a szülei között?
A romákra jellemző vonások a belső világomban is egyre szembetűnőbbek lettek, pusztán érzelemből éltem, a végletek embere voltam, nem tudtak velem mit kezdeni a nevelőszüleim. Mind mélyebb identitásválságba kerültem. Sodródtam az életben, de nagyon vágytam a szeretetre, a boldogságra. Menekültem otthonról, tizennyolc évesen férjhez mentem, előtte való évben ugyanattól a férfitól terhes lettem, ami nagy szégyennek számított a szüleim szemében, elvetettem a gyerekemet. Ugyanakkor a nevelőszüleim számomra mindig anyu, apu maradnak. És tudom, hogy ők is csak a boldogságra törekedetek. Nem lehetett gyerekük, a házasságuk egyáltalán nem volt jó, gondolták, legalább idős korukban tudjanak valakire támaszkodni.
A férje milyen származású?
Teljesen magyar környezetben nőttem föl, természetesen, magyar férfihoz mentem feleségül. De az identitásproblémáim megülték a párkapcsolatomat is, nem tudtam jó feleség lenni, gyerekként viselkedtem a házasságban, csak kapni akartam mindenáron, kisajátítottam és nem tiszteltem a férjemet. Persze a mi családunkban sem láttam mást, anyu sem tisztelte aput. És anyaként sem működtem jól, nem érdekeltek a gyerekeim, nem neveltem őket helyesen. Végül elváltam az első férjemtől, aki a gyerekeim édesapja, és a mai napig gondoskodik rólunk. A váláskor csak ezt az autót kértem tőle, amivel ide is érkeztem. Majd egy borzalmas kapcsolatba bonyolódtam, szintén magyar férfival, de az már a saját és a két gyermekem életét is veszélyeztette, egy év pokol után elhagytam. Mindent elveszítettem, és szó szerint is a halál szélén álltam. És ekkor talált rám Krisztus.
Isten tükrében láttam meg magam
Az otthoni értékrendjükbe nem fért bele a vallásos nevelés?
Apa katolikus volt, ő tanított imádkozni, hittanra is jártam, szívesen olvasgattam a Képes Gyerekbibliát, beszélgettem Istennel, de nem értettem, hogy Krisztus meghalt értem. Az első férjem is olvasta a Bibliát, egy időben hangosan, amit szerettem hallgatni. Ma látom, hogy Isten már gyerekkoromban elkezdett bennem munkálkodni, de a személyes rátalálásom csak 2011-ben történt. A nevelőapám haldoklott, és épp ott voltam, amikor Mező István, a tápiószelei református tiszteletes meglátogatta a kórházban, és a tékozló fiú történetét olvasta föl neki. Ahogy hallgattam, tudtam, hogy rólam szól, a tékozló fiú én vagyok. Utána elmentem Mező Istvánékhoz, hogy segítsenek, hogyan tovább. Elküldtek Biatorbágyra egy csendeshétre, ahol belenéztem Isten tükrébe, leírtam a bűneimet egy lapra, és elmondtam Istennek, hogy Ő vezessen, mert én már belefáradtam, vele akarok menni. És a hét végén az 1Korinthus 3,9 igéjét kaptam („Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok”) , melyben Isten munkatársának hívott el engem, azzal a magyarázattal, hogy mi lenne, ha időd, erőd, képességed az Úr Jézus kezébe tennéd, és így lehetsz a munkatársa. Közben mély depresszióba és kórházba kerültem, ahol három hónapig éjjel-nappal a Bibliát olvastam, sokat tanultam, és kaptam erőt, hogy a borzalmas párkapcsolatomat fölszámoljam. Isten indíttatására az orvosom, dr. Silló Balázs pszichiáter gyógyszer nélkül tudott kezelni. A terápia befejezése után barátok és Krisztusban munkatársak lettünk, és alkalmanként együtt szolgálunk a kórházban és a cigánymisszióban is, így bizonyságot tehetek, hogy a legnagyobb mélységből is van kiút.
És ma a játszóház mellett hittant is oktat három kecskeméti óvodában. Hogyan vezetett az útja idáig?
Végtelenül boldog voltam, mert végre lett, aki szeret, lett mennyei édesapám, a tápiószelei gyülekezet pedig hívő családként vett körül. Mezőné, Ildikó, lelki anyukám mellett kaptam ajándékba még egy lelki apukát is, dr. Sipos Ete Álmos személyében. Általuk megtapasztalhattam, mi is az az önzetlen szeretet. Isten által vezettek és vezetnek mind a mai napig, áldássá lettek az én életemben. Bízom benne, hogy majd én is áldássá lehetek mindazok életében, akikhez Isten engem vezet.
Elvégeztem a Bibliaiskolát, esti tagozaton leérettségiztem, szolgáltam a tápiószelei gyülekezetben, és Álmos bácsi biztatására beiratkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem hitoktató szakára. Itt ismertem meg Kabai Virágot, a kecskeméti református gyülekezet diakónusát, az ő révén kerültem ide, a gyülekezet cigánymissziós projektjébe. Szívem egyik legnagyobb vágya az volt, hogy romák között szolgáljak és hirdethessem nekik az Evangéliumot, ezért imádkoztam. „Megadom azt neked, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat és név szerint ismerlek” (2Mózes 33,17), majd „Emberfia elküldelek, nyakas nép közé küldelek, ne félj tőlük, hirdesd nekik az én igémet”– kaptam a választ. És megértettem, hogy vissza kell mennem a népem közé. Tápiószeléről Nagykőrösre költöztünk, a gyerekeim visszajárnak a tápiószelei gyülekezetbe (sőt, fél éve viszik az apjukat is), de helyben Nagykőrösön, a református gimnáziumban tanulnak. Mezőné Ildikó ösztönzött arra, hogy kezdjem el a tanító szakot is, ott most fejeztem be az első évet. Nagy-nagy csoda mindez számomra, mert gyerekkoromban nem érdekelt a tanulás, nem akartam több lenni, a szüleim kereskedelmi szakmunkás iskolába írattak, nem tanultam rosszul, de hullámzott a teljesítményem, és minden iskolában konfliktusom volt az identitásom miatt. A református egyetem az első iskola az életemben, ahol nem érzem a hátrányát a származásomnak, elfogadnak, sőt bátorítanak.
Ha jól tudom, nemcsak cigány gyerekeket tanít. Hogyan fogadták az ovisok és a szülők az óvodákban?
Kecskeméten a Juhász utcai óvodában tartok hittanórákat. Féltem, hogy mit szólnak majd a gyerekek, de elfogadnak, repülnek felém, amint meglátnak, és csak ölelnek és ölelnek. Itt a szülők nem ismernek még. A roma gyerekek szülei viszont igen, van köztünk kapcsolat, és egyre többen íratják be a gyerekeiket hittanra.
Másként kell tanítani a roma és a nem roma ovisokat?
A nem roma ovisoknak tematikusabb hittanórát lehet tartani, míg a roma gyerekeknek plasztikusabban, átélhetőbben kell elmondani a történeteket, több inger kell nekik, ők érzelmibbek, ugyanakkor ragaszkodók, hálásak. Fontos számukra, hogy tartozzanak valakihez, és boldogok, ha elfogadást és legfőképpen szeretetet kapnak. A mi népünknél kell egy vezető, egy vasoszlop, akit követnek, akihez igazodnak, akihez kötődnek, és legfőképp, akire építkezhetnek. És fontos, hogy ez az alap Jézus Krisztus legyen számukra is.
Identitást találtam Krisztusban
És ön miként éli meg ma az identitását? Erzsébetnek vagy Eszternek tartja magát?
Már Isten gyermeke vagyok, és a fő identitásom Krisztusban találtam meg, de Eszterként tekintek magamra. Az Úrtól kaptam ezt a nevet, a jelentése: csillag. Mióta hitre jutottam, szoknyában járok, hosszú hajat viselek, igyekszem felelősen vezetni a gyerekeimet… Hála van a szívemben Isten iránt, és mentő szeretet a népem iránt. Ha bemegyek egy olyan otthonba, ahol mélyszegénységben élnek, együtt érzek velük, és mindez alázatban tart. Most azt használja föl Isten az életemben, amiért eddig megvetettek. Már békességem van, mert az Istentől való dolgok egyértelműek és világosak. Szeretném megmutatni, hogy mi is új emberek tudunk lenni, mert minden ember Jézus Krisztus által valóban új teremtés lehet, ahogy az ige mondja: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre" (2Korinthus 5,17).
A gyermekei miként látják az édesanyjuk identitásváltását és miként élik meg a saját identitásukat?
Azt hiszem, új anyukát kaptak a gyerekeim, mindennap együtt imádkozunk, délután velük vagyok, fontos, hogy tanuljanak, odafigyelek rájuk… A tizenhét éves fiam nagyon józan, érett gondolkodású, mint az apja, a tizenöt éves lányom is szorgalmas, rendszerető, neki „anya” a mintaképe. Azt hiszem, a gyerekeim bölcsebbek a korosztályuknál. Nem is tudnák elképzelni, hogy ne keresztyén iskolába járjanak.
És a roma származásukhoz hogyan viszonyulnak?
A gyerekeim tagadják, hogy cigányok, úgy gondolom, félnek a kirekesztéstől, és még emberektől várják a szeretetet. Mintha magamat látnám ilyenkor, csak ők nem hazugságban nőttek föl. Persze, érzékelik azt is, hogy a hívők elfogadják anyát, és talán ebben a közegben felvállalják majd a származásukat. Eleinte engem is megviselt, hogy nyíltan beszéljek arról, amit eddig titokban kellett tartanom, de a keresztény közösség sokat segített. Most már kezdek számolni azzal, hogy el kell fogadnom, hogy bár az én gyerekeim ők, ám önálló személyiségek. De fájna, ha az ő szájukból hallanám a megvetést a cigányok iránt. Jó lenne, ha úgy szeretnék a cigányokat, ahogy én, talán azért is, mert ha elfogadják a származásukat, engem fogadnak el. A lényeg mégis az, ha felteszik maguknak a kérdést, hogy kik is ők, a választ Krisztusban találják meg, mert általa mutatkozott meg Isten végtelen szeretete irántunk. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)