Tóth Krisztinát régóta számon tartjuk és szeretjük, mégis sokak nem tudják, hogy a gyermekirodalomban is aktívan jelen van. Ráadásul nem is akármilyen témákat karol fel az írónő. A szerző új könyve sem kivétel a tabutémák feszegetésében. A lány, aki nem beszélt egy cigánylány örökbefogadásról és szülei felkutatásáról szól.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében.” – így kezdődik a történet. Az asszonynak egyszer csak elkezdett dagadni a hasa és szült egy tollas baglyot, mely huhogva felröppent, majd született egy másik gyermekük, egy szép kék szem, melynek potyogó könnyeiből erdei forrás fakadt. Harmadik gyermeküket meg sem merték nézni, csak egy teknővel lefedve az erdőben hagyták. Az egészséges kisbabát egy gombászó falusi család találja meg és saját lányukként nevelte fel.
A lány felcseperedett: „A haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag. A szája? A szája pedig édesen piroslott, mint a kihasadt vadmeggy.” – ehhez hasonló gyönyörű természeti hasonlatokkal von párhuzamot a természet és az erdei lány között a szerző. Tóth Krisztina költő is és ez nagyon érződik prózai szövegein. Olyan erős jelentéssel bíró szimbólumokat emel be, olyan dallamos mondatokban fogalmaz, olyan ismétlődő motívumokat alkalmaz, hogy a szöveg valahol a két műfaj határán lebeg.
Tóth Krisztina is örökbe fogadta kisebbik lányát és egy interjúban azt nyilatkozta, ezt a mesét a kislány érkezése kapcsán írta. Családjával korábban vettek egy parasztházat, amelyben mindenféle fa szerszámot és eszközt találtak, többek között egy dagasztóteknőt. Akkor már vártak a kislányára, ezért egy kisbabát festett a teknő belsejére és egy szíjjal a hasa elé rögzítette. A teknőn ritmust dobolva elmondta ezt a mesét a kisfiának és férjének, így született a történet. Az egészén szinte még érződik a dobolás, a rítus, a szertartásosság.