Turgyán Sándor rendőrként nagy kanállal falta az életet: fiatal vidéki srác volt, amikor a budapesti nyolcadik kerületben szolgált a kétezres években, dokumentumfilmet készített róla az HBO, azonban ott kellett hagynia a rendvédelmi pályát. Súlyos betegségen és magánéleti válságokon át jutott el a felismerésre, hogy valami hiányzik az életéből. Sándor ma a Mátészalka-Kertvárosi Református Gyülekezet aktív tagja, munkatársaival pedig tanodaalapításon dolgozik.
Büszkén vállalod félig roma-félig magyar származásod. Mit jelent ez számodra?
Amikor a családomról mesélek, mindig fontosnak tartom kiemelni az elején, hogy több nemzetiség is megtalálható a felmenőim között: édesapám magyar, édesanyám pedig cigány származású, de apukám rokonságában sok a sváb, édesanyám családjában pedig az erdélyi magyar és a román. De tovább megyek: a vezetéknevem török eredetű, a határvédelemre utal.
Ebből a gazdag örökségből mit éreztél gyerekként?
Anyukámék több generációra visszamenőleg azon a mátészalkai cigánytelepen éltek, amely ma Cinevégként ismert, nagyapám volt az utolsó cigány bíró a városban. A szava nem csak a helyiek között számított, hanem a kívülállók számára is ő volt az összekötő kapocs a romák felé. Idősebb emberek még manapság is úgy hivatkoznak édesanyámra, hogy „a bíró lyánya”. Mivel nagyapám sajnos egész fiatalon meghalt, anyám és nagyanyám rendszeresen ingázott Budapest és Mátészalka között dolgozni a híres fekete vonattal. Szüleim így ismerkedtek meg egymással a fővárosban, az 1-es számú Építőipari Vállalatnál. Apukám Nyírvasváriban született, az ő édesapja volt a TSZ kocsisa, nagyanyám pedig a háztájival, gyerekekkel foglalkozott, emellett a család kis területen dohányt termelt. Talán meglepő, de ez utóbbival több pénzt kerestek, mint más a gabonával. Apu nem teketóriázott sokat, hazavitte édesanyámat, a nagymamám első reakciója viszont az volt, hogy „miért hoztad ide ezt a cigányt?” Így apám tizennyolc évesen sarkon fordult, és külön életet kezdett a szerelmével. Anya szüleivel nem volt gond, hamar elfogadták édesapámat. Én lettem az első gyermekük, engem két öcsém követett.
Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?
Mindig biztonságban éreztem magam a családomban: anyámtól maximális szeretetet és törődést kaptunk – apámnál ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy reggeltől estig dolgozott, hogy mindenünk meglegyen. Hálás vagyok Istennek, hogy a gyermekük lehetek, hogy jó egészségnek örvendenek, és köszönetet mondhatok nekik mindazért, amit értünk tettek. Édesapámhoz ezen felül szoros baráti viszony fűz, ami sokat jelentett akkor, amikor megtértem és kezdett kialakulni az istenképem. Három éves koromig Érden éltünk, és amikor faterom hazatért a sorkatonai szolgálatból, elkezdett házat építeni Mátészalka Északi lakótelepén. Alapozáskor harminc cigány ember jött el a Cinevégről, szerszámokat kötve a biciklikre úgy, hogy egy forintot sem kértek a segítségért. 1985 augusztusában költözhettünk be a házba, a nagycsoportot már az északin lévő óvodában kezdhettem el.
Számított, hogy a családod egyik fele cigány?
Gyerekként soha nem éreztem a megkülönböztetést, bár gondolkozásra késztetett, amikor kisiskolásként, kíváncsiságból belelapoztam a tanári asztalon hagyott osztálynaplóba, és megláttam a nevem melletti, ceruzával írt „c”-betűt. Egyik felső tagozatos tanárom, bár soha nem mondta ki nyíltan, hogy miért, mindig pikkelt rám, erre pedig sem a tanulmányi eredményeim, sem pedig a magatartásom nem adott okot. Azt mondta, ha történelemből felkészülök, és a tanulmányi kiránduláson felmondom neki az anyagot, megadja a négyest. Megtanultam, felmondtam, megígérte a jobb jegyet, majd bizonyítványosztáskor meglepődve vettem észre a tantárgy melletti kövér hármast. Ő volt az, aki el akart tántorítani a továbbtanulástól is, mondván, úgysem lesz kitartásom hozzá, én azonban céltudatos voltam: szakács szerettem volna lenni, ezért vendéglátóiparira mentem Vásárosnaményba.
Miért éppen szakács?
Valamilyen különös oknál fogva vonzott ez a szakma. Arról az időszakról, az általánossal ellentétben, viszont azt tudom elmondani, hogy ha nem lett volna egy tanárom, akit meg is szeretnék nevezni, Tóth Zoltán, akkor biztosan elveszek. Odafigyeltem a tanulásra, de a tiniként már többet linkeskedtem, így kellett, aki vigyáz rám. Ennek köszönhetően megbecsültek első gyakorlati helyemen, egy étteremben, ahol már 25 évvel ezelőtt 500 forintos órabért kaptam. Emlékszem, az első fizetésemből egy Adidas-melegítőt vettem. Négyes fölötti átlaggal szereztem meg a szakmát, majd Baktalórántházán két év alatt az érettségi is meglett. Ami a cigányságomat illeti: sem a technikumban, sem a gimnáziumban nem találkoztam megkülönböztetéssel, annál inkább a rendőrségnél: a feletteseim számára én voltam „a cigány Sanyi”. Kellett idő, hogy ehhez hozzá tudjak szokni, de egy idő után már igyekeztem aktívan felvállalni a származásomat. Érettségi után többekkel úgy döntöttünk, különösebb ok nélkül, hogy rendőrök leszünk, de csak engem vettek fel a miskolci rendészetire.
Nem voltak magasztos elképzeléseid arról, hogy azért szeretnél rendőr lenni, mert jobbá akarod tenni a világot?
Nem, csak sodródtam az életemmel. A képzés szinte azonnal gyakorlattal kezdődik, általában egy kapitánysági kihelyezéssel: intézkedési jogköröd nincs, járőrtársként figyelsz és tanulsz, biztosítod az intézkedést, stb. Engem a szobi rendőrőrsre helyeztek ki. Érdekes hely volt, tele olyan idősebb kollégákkal, akik szolgálatuk nagyobb részét a szocializmusban húzták le. Akkoriban úgy volt, hogy az iskola végén mindenki a gyakorlati helyén áll munkába, de mire végeztem, a sok korkedvezménnyel távozó miatt létszámstopot hirdetett a Belügyminisztérium, és a rendészetiről kikerülő összes fiatalt a BRFK állományába helyezték át. Nem tudom hogyan, de én a nyolcadik kerületbe kerültem. Hozzáteszem, akkor semmit nem tudtam még Budapestről. Az első időszakban minden koldust megsajnáltam, civilben és szolgálatban is, ám ahogyan teltek a hónapok, azonosultam az idősebb kollégák előítéleteivel.
A cigány bűnelkövetőkhöz hogy álltál hozzá?
Többször volt feladatunk, hogy a Keleti-pályaudvarra érkező vonatok környékén, szúrópróbaszerűen válasszunk ki embereket, mert biztosan lesz közöttük körözött személy. A gyanús viselkedés mellett a legtöbb kolléga az alapján vett ki embereket a tömegből, hogy ha valaki cigány, biztosan körözik. Ha ezer ember érkezett be egyszerre, és volt közöttük húsz cigány, biztos, hogy mind a húszat igazoltatták. És mivel többnyire őket vizsgálták át, persze, hogy több cigány bűnözőt fogtunk. Ha csak a magyarokat ellenőriztünk volna le, akkor a magyar bűnelkövetők felé billent volna a mérleg nyelve. Az úgynevezett „cigányos ügyeket”, ahol volt egy roma érintett, mindig rám bízták a rendőrségnél, de a „magyaros” ügyeket is ugyanúgy végig tudtam vinni. Sosem tetszett, hogy a többség minden cigányban potenciális bűnözőt lát, viszont személyesen ez nem befolyásolta a munkavégzésemet.
Mi volt a legdurvább ügy, amin dolgoztál?
Egy szúrópróbaszerű ellenőrzés során derült ki, hogy az emberünk megkéselt egy nőt a hetedik kerületben, és amikor elkaptuk, még nála volt a véres kés. Ez nem az igazoltatáskor, hanem már bent, az őrsön derült ki. Ez még a rendőri pályám elején volt, kicsit hanyagul álltam hozzá, ezután sokkal éberebben intézkedtem. Átfogóan csak a megtérésem után jöttem rá, milyen hibákat követtem el a rendőri pályám alatt, de nem csak szolgálatban. Fiatal fiúként Pestre kerülve kinyílt a világ, nagy kanállal kezdtem falni az életet.
Az HBO Romazsaruk címmel készített dokumentumfilmet 2010-ben, amelyben te vagy az egyik főszereplő. Hogyan élted meg a forgatást?
Örömmel mondtam igent, amikor a felettesem összekötött a filmesekkel. A stáb nem csak Budapesten forgatott velem, hanem Mátészalkán, az otthonunkban is. Eljöttek, amikor igazoltattunk, de egy iskolai prevenciós alkalom során is készítettek anyagokat. A kész filmet a Corvin Teraszon vetítették először. Az HBO-s megkeresés segített abban, hogy cigánynak mondom-e magam, vagy sem. Ha nem vállaltam volna fel, édesanyámat tagadtam volna meg, aki méltóbb annál, mint hogy szégyelljem a cigányságomat.
Hogyan lett vége a rendőri karrierednek?
2010 végén az éves kötelező tüdőszűrő-vizsgálatot követően rossz eredményeket kaptam. Vizsgálat vizsgálatot követett, majd üregképződést állapítottak meg nálam. Ez a betegség a TBC előjele, és annak érdekében, hogy javuljon az állapotom, rendszeres gyógyszeres kezelést írtak elő. Táppénzre kerültem, fél év alatt csaknem 25 kilót fogytam, újabb hat hónappal később pedig új kifejezést kellett megtanulnom: szarkiodózisssal diagnosztizáltak, amely egy olyan szöveti elváltozás, ahol az immunrendszer elkezd a saját testünk ellen dolgozni. Naponta egy marék gyógyszert kellett szednem, amelyek a legszélsőségesebb mellékhatásokat okozták. 2012 közepén kezdtem lejönni róluk, amikor hellyel-közzel helyreállt az állapotom.
Nem is tértél vissza a szolgálatba?
Nem csak a rendőri karrieremnek, az egész életemnek betett ez a betegség, a padlóról kellett felállnom. Noha alig töltöttem be a harminckettőt, azt éreztem, elszaladt mellettem az élet, ezért még inkább menekülni kezdtem a valóság elől.
Nem érezted, hogy a betegséged jelzés volt, és meg kell változnod?
Nem hittem Istenben. Nem moralizáltam, nem gondolkoztam azon, hogy a betegségemnek oka volt. Így alakult, és kész. Több mint két év esett ki az életemből, amit be akartam pótolni. Bizonyos szerek hatása alatt könnyebben ment a szocializáció, és mindig olyan társaságba kerültem, amely vitt magával. Nem a jó irányba.
Miből tartottad el magad ekkor?
Egy barátomnál dolgoztam asztalosként másfél évig, majd egy virág-nagykereskedésben álltam munkába értékesítőként. Bár a depresszió néha-néha belém csípett, úgy éreztem, kezd egyenesbe jönni az életem, azonban magánéleti turbulenciák miatt ott kellett hagynom ezt az állást. Ahhoz, hogy tiszta lappal kezdjek, gyökeres változásra volt szükségem. Egy munkaközvetítőn keresztül Hollandiába mentem kertgondozónak, s bár az ott töltött időszak alatt tisztes egzisztenciát gyűjtöttem össze, legbelül üresnek éreztem magam. Ebben a lelkiállapotban került elém egy facebookos megosztásból a megtérők imája. Azt éreztem, nekem ezt ott és akkor el kell mondanom.
Volt-e az istenhitnek valamilyen nyoma a családotokban?
Soha nem jártunk templomba, felnőttként pedig kifejezetten ateistának tartottam magam. Amikor elmondtam az imát, könnyek csordultak ki a szememből. Később egy lelkipásztor úgy fogalmazta meg ezt, hogy Jézus ekkor érintett meg először. A Szentlélek pedig munkálkodni kezdett: azt üzente, hogy beszéljek egy pappal a tapasztalataimról és az érzéseimről. Sorsfordító volt, hogy édesapám bátorított, és nem tartotta ezt butaságnak. Itthon, a nagybátyám temetésén léptem oda Nagy György lelkipásztorhoz. „Úgy gondolom, Isten küldött magához” – mondtam. Meghívott a gyülekezetbe, amelyről kiderült, hogy azon az Északi lakótelepen van a temploma, ahol édesapám megvetette a házunk alapját. Úgy gondolom, mindez már akkor el volt tervezve, amikor még meg sem születtem. Hamar beléptem a szolgálatba, 2021-től pedig a cigánymisszió felé kezdett terelni az Úr. Bizonyságot tettem egy Dorcas Campingben szervezett eseményen, bekapcsolódtunk az országos cigánymisszió munkájába. Jelenleg is részt veszek a munkatárs-képzésben, imacsoportot vezetek, jelenleg pedig mátészalkai testvéreimmel egy HEKS-támogatott tanoda előkészítésén dolgozunk.
Honnan jött ez utóbbi ötlete?
Régóta szerettünk volna szolgálni a környezetünkben élő cigányok között. Eleinte azt gondoltam, hogy nekem, mint megtért romának kell majd példát mutatnom, de ma már látom, hogy csak az a dolgom, hogy az Úrhoz vezessem az embereket. Hogy ha megismerik az Urat, ő majd gondoskodni fog a továbbiakról. A gyerekek közötti munka az első ilyen lépés lehet efelé. Amikor bekerültünk az Országos Református Cigánymisszió hálózatába, és megtudtuk, hogy lehet pályázni, kaptunk az alkalmon. Jelenleg huszonkét gyerekkel biztosan elkezdhetjük a munkát szeptembertől, és még kettőt akarok elhozni a mátészalkai cigánytelepről. Aztán ott van a városi gyermekotthon, ahonnan reményeim szerint szintén tudunk majd gyerekeket bevonni. Hiszem, hogy tudunk nekik segíteni, sőt, már azon gondolkozom, hogy milyen támogatást tudnánk adni a középiskolás diákoknak, hiszen ott a legnagyobb a lemorzsolódás, főleg a cigány gyerekek körében. Komplex segítséget szeretnék nyújtani nekik. Teljes munkaidősként akarok Istennek szolgálni, ezért az a tervem, hogy egyetemre megyek, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia katekéta-lelkipásztori munkatárs szakára. Bárhogy is alakul majd az életem a jövőben, hiszen, hogy velem lesz az Úr.