„Te is lehetsz” - pecsételték a hosszú sorokban álló látogatók kezére a kiállítás bejáratánál. „Te is tehetsz” - kaptuk meg a folytatást a másik kezünkre kifelé jövet. A kettő között pedig olyan utat jártunk be, amit nehéz lenne - de talán nem is szabad - elfelejteni.
Ritka, hogy egy kiállítás csak két napig tartson nyitva, de a szűkös időkeret ellenére is több mint kétezren jöttek el a régi Híradó Mozi épületébe, ahol a kíállítást szakmai konferencia és egy, a témához kapcsolódó színdarab is kísérte. Pedig a téma nem könnyű, nem népszerű és kicsit sem szórakoztató: emberkereskedelem, a modernkori rabszolgaság és a prostitúcióra kényszerítés. De talán az intenzív, ismert arcokat is bevonó közösségi médiakampány vagy a kívülről is feltűnően kidekorált belvárosi helyszín, de talán - miért is ne legyünk kicsit optimisták - a formálódó társadalmi érzékenység miatt a szervezők a vártnál is nagyobb érdeklődésről számoltak be. Erre való tekintettel ősszel valószínűleg újra megrednezik a programot, várhatóan nem csak két napig, hanem egy egész héten át.
Rögtön az épület külsején és az előcsarnokban is hatalmas, plakát méretű és erőteljesre komponált, reklámfotós esztétikával szerkesztett női portrék vártak: Farkas Vivien alkotásai.
A kiállítás első terme egy szűkös pincehelységbe vezetett,
ahol egy nyomorúságosan berendezett szobában, szanaszét dobált üres italos dobozok, zsebkendők, használt óvszerek és egy rongyos matrac között egy LCD-képernyőn egy fiatal roma lány mesélte a történetét. Az ő története valójában sokaké: a legtöbb prostituált nem saját döntésből választja ezt az utat. Kiszolgáltatott, gyakran már gyerekkorukban szexuálisan bántalmazott lányokról beszélünk, akik - szeretetlenségben felnőve - könnyen hisznek az első kedves szónak. És sajnos ez az első szó sokszor az erre szakosodott futtatóké, akik szerelmet, házasságot és külföldi karriert ígérnek, majd „átmenetileg”, még mindig a szerelemre hivatkozva, „kettejükért”, „vízumért”, prostitúcióra kényszerítik őket, hamarosan pedig egy, a kiállításon is láthatóhoz hasonló pincébe zárva kötnek ki, fogságban, nyomorban, naponta akár tíz “klienssel”.
A filmekből ismert bevállalós, vagány prostikhoz tehát a valóságnak semmi köze.
Nem véletlenül emlegetik az erőteljes látvány, a kiállítás stílusa és jellege kapcsán többen a Terror Házát. Itt is, ott is a sokkolás a cél, de mi most nem a közelmúltat látjuk, hanem azt, amit szószerint úton-útfélen ma is láthatunk. Egy másik pincehelyiségben sötétben kivetített képek kíséretében párbeszéd, monológ- és gondolattörtedékeket játszott le egy készülék folyamatosan: egy átbulizott spicces este, ahol túl könnyen igent mond egy lány; családon belüli erőszak; a szülők alkoholizmusa; kilátástalan nyomor, a külföldi munka mesés ígérete, mind olyan körülmények, amik az előző teremben látott lányéhoz hasonló sors felé képesek sodorni.
Egy nagyteremben szintén személyes sorstöredékek, valamint törvény-paragrafusok, a kételyek eloszlatása céljából: a prostituálttá tett nők nem saját döntésükből kerültek oda, ahol vannak, nem gazdagodnak meg, hiszen a pénzüket elszedik és sokszor szándékosan drogfüggővé is teszik őket.
A legmegrázóbb talán az utolsó előtti szoba,
ahová csak ötösével juthatunk be: itt egy-egy laptophoz csatlakoztatva öt-öt fejhallgatót, kisebb videónéző állomásokat alakítottak ki. Ezeken a videókon egy-egy lány, asszony igaz története. A szövegek egytől egyik valódiak, az előadók azonban színészek, hiszen a lányok védettsége, névtelensége sorskérdés. Talán sokkal kevésbé közsimert tény, hogy a fogvatartás és a kényszerítés nemcsak a prostituáltak, de a pornófilmek szereplői között is mindennapos. Az öt videóból az utolsó kettő egy pornófilmes, egy pedig „élő webkamerás” lány vallomása. Statisztikák szerint a férfiak kilencven százaléka fogyaszt pornót, jóval többen, ahányan prostituáltakhoz járnak, és talán kevesen gondolnak bele, hogy ugyanazt a szervezett bűnözői hálózatot segítik.
Ezután következett az utolsó terem, ami a kiszabadult lányok megrázó rajzai mellett az eddigi nyomasztó, kétségbeejtő információk után reménnyel is szolgált: a Névtelen Utak Alapítvány a kanadai Servants Anonymous Foundation módszerei alapján foglalkozik áldozatvédelemmel és társadalmi érzékenyítéssel. Komplex, hosszútávú programmal segítik azokat a lányokat, akik menekülni próbálnak, lelkigondozva őket, szakmát tanítva nekik. Mindezt komoly eredményekkel: évente 20-31 magyar nőt segítenek hazajuttatni és új életet kezdeni.
Ebben leginkább segítő önkéntesekre támaszkodnak,
akik tíz alkalmas képzésen sajátítják el a segítségnyújtás titkait. Fontos például, hogy a keresztyén hátterű alapítvány nem akarja a kiszolgáltatott, összetört emberek „torkán lenyomni az Evangéliumot”. Mindenek előtt hozzá akarja őket segíteni az önálló döntéshozás képességéhez, talpra állítva és persze feltétel nélkül szeretve őket, hiszen a legtöbbjük ezt még sosem tapasztalta meg.
Képek: Vargosz & Mennyit érsz?-facebook