Sztojka Szabina, a Cigánymisszió munkatársa, a KRE teológia-lelkész szakos hallgatója az elmúlt egy évet az Egyesült Államokban töltötte, egy ösztöndíj keretein belül, ahol kutatásában azt vizsgálta, hogyan hasznosítható az amerikai fekete teológia a magyarországi cigányság között végzett szolgálatban – az alábbiakban hazaérkezése után írt élménybeszámolója olvasható.
Nehéz szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltam a Georgia állam fővárosában, Atlantában, pontosabban Decaturben található Columbiai Teológián töltött tanévem alatt. Az biztos, hogy feldolgozni és érlelni hosszabb időt vesz majd igénybe. Nem sokkal hazatérésem után többször is megkérdeztem magam: mivel lettem én több az Atlantában töltött idő után? Egy diplomával, új könyvekkel és tudással, egy szakdolgozattal, élményekkel. De ennél is fontosabb, hogy barátságokat, szeretetet, elfogadást, önismeretet, buzdítást és saját maga teljesebb ismeretét ajándékozta nekem Isten.
Nehéz volt meghozni azt a döntést, hogy elkezdem a zsinati ösztöndíjat, hiszen egy év a messzi Amerikában egyszerre tűnt izgalmasnak és félelmetesnek. Fel kellett adnom a munkámat, és a teológiai tanulmányaim is egy évvel kitolódtak (hat helyett hét évre). De megérte. És talán ezt tanultam meg a leginkább. Kell bátorság ahhoz, hogy Isten hívását kövessük, néha értetlenül, néha lehetetlennek tűnő helyzetbe érkezve – angolul teológiai szakdolgozatot írni? Semmiért nem cserélném el a hátam mögött lévő egy évet. Ugyanaz a Szabina vagyok, egy kiskunhalasi cigánylány, de kicsit másképp látom Istent, a világot és legfőképpen önmagamat. Talán teljesebben.
Nagyon élveztem, hogy sok év után először csak a tanulmányaimra összpontosíthattam, hiszen mellette nem kellett dolgoznom. Felismertem, hogy az a teológia, melyet itthon tanulok, mennyire értékes, de azt is megláttam, hogy mennyi minden érhető még el. Talán a legnagyobb felfedezésem a womanist és a mujerista teológia irányzatok voltak. Az előbbit a fekete nők, az utóbbit pedig a latin-amerikai nők formálják. Én is feltettem a kérdés: mi az, amit Istenből csak a cigány nők láthatnak?
Befejezve a szakdolgozatom, ahol azt vizsgáltam, hogy milyen iránymutatásokat adhat az úgynevezett fekete teológia a magyarországi cigányság részére, talán először éreztem, hogy valóban képes lehetek akadémiai munkára is. Többek között ezt is köszönhettem professzoraimnak a Columbia Teológián. Hasonló támogató légkört még sosem tapasztaltam. Mind a tanárok, de a diákok is, mindig arra figyeltünk, hogy hogyan tudjuk egymást bátorítani.
Órán kívül is sokat találkoztam a tanáraimmal, olyanokkal is, akik egyébként nem is tanítottak, és beszélgettünk rólam, róluk, az ő teológiai területükről, az egyházról, a cigányságról. Mivel láttam rajtuk, hogy mennyire szeretnék, hogy fejlődjek, így én is komolyan álltam hozzá. És a legmeglepőbb az volt, hogy észre is vettem magamon a fejlődést, nem csak a személyiségemben, hanem a munkáimban, dolgozataimban, igehirdetéseimben is. Nagyon meglepődtem, amikor a diplomaosztón a díjak kiosztásánál engem is kihívtak. El sem hittem, hogy én most egy akadémiai díjat nyerhettem. Az elismerést az egész éves kimagasló írásbeli munkámért kaptam.
A Columbián együtt dicsőíthettem Istent egy olyan nemzetközi közeggel, amely egész évben éltetett. Én hiszem azt, hogy Isten dicsősége megjelenik a különböző népeknél, és minél több néppel kerülünk kapcsolatba, minél több kultúrát ismerünk meg, annál jobban ismerhetjük meg Istent is. Persze megláttam Amerika negatív oldalát és a rengeteg küzdelmét is, akárcsak azt, hogy mennyi lehetőség és áldás van azokban a népekben, akik egymás mellett élnek.
Hazaérve azt is keresem, hogy mit kezdjek mind azzal, amit láttam és tanultam. Az sosem volt kérdés hogy haza jövök-e. Jó itthon, jó újra a RefoRomban, jó újra magyarul beszélni és jó látni a cigány embereket. Előttem van még három év teológia. Aztán merre? Nem tudom pontosan, de ígérem, hogy bátor leszek és nyitott. És őszintén remélem, hogy képes leszek meglátni, hogy hogyan lehetek mások építésére mindaz által, amit megtapasztalhattam.