A Nógrád-megyei Bátonyterenyéről származó Bogdán Péter nem ismer lehetetlent. Egy bántalmazó apa és egy gondoskodó anya mellett felnőve már tizenévesen aktív szerepet töltött be a bátonyterenyei kulturális életben, később újságíróként és kutatóként dobta le magáról a szegénységéből és roma származásából fakadó sztereotípiákat. Ez a folyamat az ELTE-n nemrég sikeresen megvédett doktori disszertációjában csúcsosodott ki, Péternek azonban rengeteg terve van a jövőre nézve. Elkötelezett híve a cigányok és nem cigányok közötti párbeszédnek, pedagógusként pedig az oktatási rendszer megreformálására törekszik. Interjú.
Honnan származol, milyen családban nőttél fel?
Salgótarjánban születtem, szegény cigány családba, a gyermekkoromat pedig a Nógrád megyei Bátonyterenye Nagybátony városrészében töltöttem. Ugyanitt jártam iskolába az Erkel Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolába, ahol kórustag és szólista voltam, de aktívan részt vettem a diákköztársaság munkájában is. Kulturális felelősként lehetőségem nyílt rádióműsor és iskolaújság szerkesztésére, de a tanulmányi átlagom ehhez képest nem festett valami jól.
Miért?
Édesanyám már hét éves koromban beíratott a helyi gyerekkönyvtárba. Faltam a könyveket, nagyon megszerettem az irodalmat, a történelmet, melyek hosszú időre, gyakorlatilag máig meghatározták a pályámat. A többi tantárgy viszont egyáltalán nem érdekelt. A tanáraim azt mondták, hármas alatti átlaggal örüljek, ha felvesznek a szakmunkásképzőbe asztalosnak.
Hogyan sikerült kitörnöd?
A bátonyterenyei Ady Endre Művelődési Központ anno a Nógrádi Szénbányák fenntartásában működött. Amikor azonban hírét vettem, hogy a bányák lemondanak a központról, és be akarják zárni, összefogtam egy osztálytársammal, akit ma Görög Zitaként ismer az ország. Körülbelül 3-4000 aláírást gyűjtöttem össze azért, hogy az önkormányzathoz kerüljön az intézmény. Sikerrel jártunk, az elért eredményekért pedig kitüntetést is kaptam a Bátonyterenye Barátainak Körétől. Gyakorlatilag ennek az akciónak köszönhettem, hogy a Központ igazgatója, Kicsiny Miklós közbenjárásának köszönhetően felvettek a Váci Mihály Gimnáziumba. Ugyanakkor általános iskolai évemben felfigyelt rám Berki Judit cigány származású szociálpolitikus is, és elvitt engem egy újságírótáborba. Meglátogattuk a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőségét, az egri nyomdát, nekem pedig olyannyira megtetszett a szakma, hogy később középiskolás koromban cikkekkel kezdtem „bombázni” az újságot. Politikai pamfletek és hangversenybeszámolók, interjúk kerültek ki a kezeim közül. Előfordult, hogy a lap vezércikkét is én jegyeztem egy roma rendezvényről, igaz anonim módon, a Nógrád Megyei Hírlap egy munkatársának neve alatt.
Milyen emlékeid vannak középiskolás korodból?
Célirányosan készültem az egyetemi tanulmányokra, négy év alatt bepótoltam az összes általános iskolai hiányosságomat, az érettségim átlaga 4,2 lett. Időközben hosszabb időt tölthettem Erdélyben az egyik tanáromnak köszönhetően: felfedezhettem Kolozsvárt, helyi ízeket ettem, nagyon élveztem az ottlétet. A tanárom, Kováts Ildikó elmesélte, hogy a fia a Miskolci Egyetem magyar-történelem szakára jelentkezett, és eldöntöttem, hogy én is oda fogok menni. Mindazonáltal Kolozsvár a szívem csücske maradt, és egy egy hónapos ösztöndíjnak köszönhetően nem csak a várost, de egész Erdélyt bebarangolhattam egyetemi éveim alatt. Nagyszerű kulturális impulzusok értek, színházba és operába jártam, életre szóló emlékeket szereztem ez idő alatt.
Fotó: Hüvösi Csaba / Nógrád Megyei Hírlap
Milyen volt az egyetem?
Hamar elkezdett érdekelni a romák története, több, ezzel a témával foglalkozó tárgyat vettem fel. Sikerült fejlesztenem a nyelvtudásomat, amely önmagában egy csoda, hiszen gyerekkoromban az apám úgy megvert, hogy öt évre elvesztettem a beszélőképességemet. Pszichológushoz és logopédushoz jártam, sokáig küzdöttem a dadogással. A szakemberek javaslatai alapján ezt énekléssel, versmondással, színjátékkal és idegen nyelven való megszólalással küszöböltem ki: angolul, németül és eszperantóul tanultam.
Miként csöppentél bele a tudományos életbe?
A Miskolci Egyetemen megismerkedtem Trencsényi Lászlóval – ma a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke –, aki megkért, hogy recenzáljak egy művészetpedagógiai témában született roma kötetet. Az írás megjelent az Iskolakultúra című folyóiratban, melyet egy másik követett később, egy kimondottan rasszista felütésű antológiáról, melyre kurzusokat szerveztek az Eszterházy Károly Főiskolán. Az abszolutóriumot már 2003-ban sikerült megszereztem, viszont csak két évvel később kaptam kézhez a diplomámat, ugyanis addig nem tudtam szakdolgozatot írni számítógép hiánya miatt. Maradtam volna Miskolcon történelem szakon, ám egy rasszista férfi támadása miatt távoznom kellett, az egyetem ugyanis nem tudta garantálni a biztonságomat.
Hol folytattad tovább?
Jelentkeztem a Közép-európai Egyetem Roma Access Programjába, amely cigány hallgatók posztgraduális tanulmányait készítette elő, viszont 1 hónappal a képzés elvégzése előtt megbetegedtem, ezért ott kellett hagynom az intézményt. Így tértem vissza régi szerelmemhez, az újságíráshoz, és sikerült egy felsőfokú újságírói szakképesítést is szereznem.
2009 és 2011 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a Neveléstudományi Intézet Neveléselmélet Doktori Programjába jártam, ekkor viszont édesanyám betegsége szólt közbe. Nyolc hónapon keresztül küzdöttünk azért a feleségemmel, hogy életben maradjon, a tortúra végére viszont én fogytam hatvan kilót. Ennek köszönhetően évekre kiestem a kutatásból, amikor viszont visszatérhettem, 23 hónapon keresztül voltam állandó vendége az Országos Széchenyi Könyvtárnak. Napi négy órát utaztam és nyolc órát kutattam, heti öt alkalommal. Körülbelül 200 ezer oldalnyi pedagógiai szakfolyóiratot böngésztem át, melyből 1117 szakcikket találtam relevánsnak a doktori értekezésem szempontjából.
Milyen kutatáson dolgoztál?
Arra voltam kíváncsi, hogy az 1978 és 1997 közötti időszakban milyen szakcikkek jelentek meg a romák oktatásáról, tíz hazai pedagógiai folyóiratban.
Fotó: Bogdán Péter magánarchívum
Miért éppen ezt a húszéves periódust jelölted ki?
1978-ban tantervi reform zajlott végbe az oktatásban, amely ebből a szempontból pedagógiai korszakhatárnak számít, 1997 pedig az utolsó év volt az első, hivatalosan elfogadott Nemzeti Alaptanterv bevezetése előtt. Látni akartam, hogy a két különböző politikai rendszer, a Kádár-korszak, valamint a rendszerváltozást követő időszak között vannak-e hangsúlybeli eltolódások.
Mit tapasztaltál?
A Kádár-rendszerben azt mondták az oktatási szakértők, hogy a cigány gyerekeket szegregálni kell. Amikor ezzel nem értek el sikert, szegregálva akartak integrálni, azaz a roma gyerekeket fel szerették volna zárkóztatni a nem roma gyerekekhez. Mindezt úgy, hogy ha úgy ítélték az intézményvezetők, hogy a roma tanulók elérték a fehér, középosztálybeli gyerekek szintjét, akkor lehetett szó a közös oktatásról. Ez a modell is megbukott, Rácz Gyöngyi (agrármérnök, közgazdász, középiskolai tanár, az Eötvös József Cigány-Magyar Pedagógiai Társaság elnöke – a szerk.) pedig elkezdte követelni a ’80-as évek közepén, hogy nem integrációra, hanem inter- és multikulturalizmusra van szükség. A rendszerváltást követően Forray R. Katalin és Hegedűs T. András pedagógusok – empirikus kutatásaikra alapozva – a Rácz Gyöngyiével azonos következtetésekre jutottak, 1997-re pedig az etnikus oktatási modellek helyét a szociális modellek vették át.
Volt-e valamilyen személyes indíttatásod ennek a tudományterületnek a kutatására?
Egyszerűen érdekelt. Viszont úgy gondolom, hogy azt a rengeteg ösztöndíjat, melyet a célom eléréséhez kaptam segítségül, valamilyen módon vissza kell szolgáltatnom a hazámnak. Egyaránt tartozom a roma és nem roma közösségeknek azzal, hogy híd szerepet töltsek be közöttük. Tudok egy szegény családból érkező, de egy középosztálybeli értelmiségi fejével is gondolkozni. Ha közvetíteni tudok például a roma oktatási témákkal kapcsolatban, akkor miért ne tenném meg?
Mit gondolsz a jelenlegi magyarországi oktatási helyzetről?
Úgy gondolom, hogy az említett erőfeszítések ellenére ugyanott tartunk, mint a ’70-es években. A cigány gyerekek nagy része szegregált iskolákba jár, a politika nem ért a szakmához, így az oktatási rendszer gyakorlatilag szétesőben van.
Mi lenne számodra az ideális oktatási rendszer?
Legelőször a poroszos módszereket kell felszámolni. Számomra elfogadhatatlan a frontális oktatás. Fontosnak tartom a projektalapúságot, a Komplex Instrukciós Program alkalmazását, melyben a gyerekek megtanulják, hogy hogyan lehetnek vezetők és beosztottak egyaránt, és az eredmény eléréséhez mindenki együttműködésére szükség van. Fontos továbbá az egyes kultúrák tanítása és azok tisztelete, a különböző kulturális háttérből érkező gyerekek együttműködése, a befogadó szemlélet elsajátítása, valamint az integrált oktatás, ugyanis az iskolának le kell képeznie a valóságos társadalmi viszonyokat, olyan nem fordul manapság elő, hogy a romák és nem romák nem találkoznak a munkaerőpiacon. Szívesen látnám, hogy az egyes tanodamodellek kiegészítsék a hagyományosabb oktatási programokat, akárcsak a Pressley Ridge Magyarország, vagy a Bhim Rao Egyesület által működtetett roma mentor program, ahol idősebb roma értelmiségiek segítenek hátrányos helyzetű fiatalokon.
Mindehhez persze a felsőoktatást is át kellene alakítani. Nem egy hónapos, hanem legalább féléves hospitálást tennék kötelezővé a pedagógusi képzésben, egyúttal négy féléven keresztül kellene roma oktatással kapcsolatos kurzust hallgatniuk. Tanulniuk kell a szegénység szocializációjáról és a kulturális eltérések sajátosságairól egyaránt.
Fotó: Bogdán Péter magánarchívum
Szerinted lehet cigányspecifikus oktatásról beszélni?
Etnikai alapú pedagógia nem létezik, annál inkább beszélhetünk a gyermekkor pszichológiájáról. Ezen minden egyes gyerek átmegy, teljesen mindegy milyen nyelvet beszél, vagy hogy milyen kulturális háttérből érkezik. A gyerek mindig gyerek lesz.
Mit gondolsz a Magyarországi Református Egyházi Országos Cigánymissziója által, svájci finanszírozásban működtetett inkluzív iskolaprogramról?
Nagyon tetszik a konstrukciója, különösen ami a befogadó szemléletre való törekvést illeti. Mindig is érdekeltek az alternatív oktatási gyakorlatok – biztos, hogy a jövőben több figyelmet fogok szentelni ennek.
Mit jelent számodra a doktori cím?
Sokan gratuláltak nekem ahhoz, hogy megszereztem azt, és úgy gondolom, hogy a doktori fokozattal ledolgoztam a származásomból fakadó hátrányokat. Sokkal fontosabbnak tartom azonban kiemelni, hogy mindezt úgy értem el, hogy 25 éves korom óta pszichiátriai betegségekkel küzdök: borderline személyiségzavarral, bipoláris (mániás-depressziós) hangulatzavarral, illetve szkizoaffektív zavarral. Mivel ezek hasonlítanak egymásra, évekig félrediagnosztizáltak, a három különálló betegség megértése és a megfelelő gyógyszeres kezelés beállítása óta sokat javult az állapotom. Vannak hosszú időszakok, amikor teljesen tünetmentes vagyok. A gyógyszerek azonban – melyekből napi tizenhat szemet kell szednem – egyéb emésztő- kiválasztó-, valamint szív-és érrendszeri megbetegedéseket hoztak magukkal, így távolról sem mondhatom magamat egészségesnek. De ahogy mondtam, a hazámat és a – cigány és magyar – népemet szeretném szolgálni továbbra is, és ha a doktori cím segít ebben, akkor örülök neki.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
A Budaörsi Tanodában dolgozom tanárként és szakmai vezetőként, de az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetében tudományos segédmunkatársként is. Ez utóbbiban olyan kutatásban veszek részt, mely azt vizsgálja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségieknek milyen áldozatokat kellett hozniuk a siker felé vezető úton. Dolgozok egy tanulmányon, melyben harminc roma értelmiségi közli az önjellemzését, aztán szeretném szintén könyvben kiadni a doktori disszertációmat. Kutatásvezetője vagyok a Tom Lantos intézetnek is, itt 2019-ben a fővárosban, tavaly pedig az egész országra kiterjedően vizsgáltuk kutatótársaimmal (Molnár István Gábor, Setét Jenő) a közterek roma reprezentációi. Ezt idén egy könyvben és egy weboldalon keresztül szeretnénk a nagyközönség elé tárni.
Hosszú távon mi szerepel a bakancslistádon?
Szeretném Angliában, vagy New York-ban leélni az életemet – a feleségem viszont Rómába szeretne menni, ezért olaszul fogok tanulni.