Amikor a családok nagy része már azt sem tudja, hová kapjon a karácsonyi készülődésben, akkor érezzük igazán, hogy ideje megállni egy kicsit - az esztári, konyári, pocsaji, bagaméri és nyíradonyi testvérek bizonyságtételének hála több is sikerült ennél a debreceni Dorcas Campingben.
Kíváncsisággal fűszerezett várakozással tekintettem az Egy Cseppnyi Segítség a Rászorultaknak Alapítvány és a Tiszántúli Református Cigánymisszió előkarácsonyi programjára két nappal szenteste előtt: az emberek ilyenkor már próbálnak minél inkább az ünnepre hangolódni, ráadásul, az elmúlt heteknél jóval hidegebb időben csak az igazán fontos dolgok miatt vagyunk hajlandóak kimerészkedni otthonainkból. De mi lehet fontosabb annál, mint hogy emlékezzünk Megváltónk születésére, aki cirka két évezrede testet öltött, és eljött közénk?
A Debrecen környékén működő cigánymissziós gyülekezetek számára jelképesen Isten igéje világította meg a havas, latyakos utat a Dorcas Camping felé tartva, ahol a szemléletformáló foglalkozást a gyermekprogramok mellett ezúttal a közösségek bizonyságtételei színesítették. Noha a gyülekezetek számának növekedése szemmel láthatóvá teszi a Szentlélek munkáját, ezek azonban általában nem többek száraz adatoknál – az élettapasztalatok azonban sokkal többet árulnak el róla.
A késő délután/kora este alaphangját egyik esztári testvérünk vezette közös éneklés, Fekete István: Régi karácsony című novellájának egy részlete – Rudolf Péter előadásában –, valamint Seon-koo Kim szívhez szóló igehirdetése adta meg. A Budapesten élő, Szöulból származó, koreai református lelkész feleségével együtt érkezett hozzánk, üzenete pedig az volt számunkra, ahogyan Mária és József sem rettent meg, amikor Isten kijelentette magát nekik, nekünk sem kell félnünk, hiszen mind megváltottak vagyunk.
Kim lelkészt az esztári gyülekezet tagjai váltották a csaknem százfős hallgatóság előtt, ahonnan hárman is vették a bátorságot, hogy személyesen is hitvallást tegyenek Isten kegyelméről. József elmondta, építkezéseken korábban többször is életveszélyes helyzetbe került, melyek közül egyszer csaknem halálos áramütés érte. Hitfejlődésében sokat segített a lánya, aki a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába nyert felvétel után minden vasárnap próbálta elrángatni édesapját templomba, előbb kevesebb, később több sikerrel.
Aranka egy vers felolvasása mellett a következőképpen fogalmazott megtérésével kapcsolatban:
„Mindig is nagyszájú, hirtelen haragú asszony voltam, azt mondtam másoknak: ’Mi van, itt én vagyok a főnök!’ és hasonlók. Isten azonban folyamatosan formált engem egy jobb életre, mára pedig eljutottam odáig, hogy csak vele tudok járni az úton.”
Egy kissé megszeppent – nem csoda, első bizonyságtétele volt, de ez tette szebbé az egészet –, fiatal hölgy arról számolt be, hogy 15 éven keresztül epilepsziás rohamok gyötörték, és attól félt, hogy nem lehet gyereke: Istenhez térve azonban betegsége megszűnt, és nem egy csöppségnek adott már életet azóta.
Mindez leírva szürreálisan hathat az olvasók számára, de a gyülekezeti tagokkal szót váltva, vagy csak a szemükbe nézve, megbizonyosodhatunk arról, hogy Isten valóban csodás dolgokra képes. A még iskolás Márk szavai csak tovább erősítették ezt: „Űrt éreztem a szívemben, melyet egy ideig szórakozással és zenével töltöttem ki. Azonban rájöttem, hogy ez nem elég. Éveket töltöttem úgy, hogy veszekedtem a testvéreimmel, legkisebb lévén kiközösítettek.” Egy évvel ezelőtt azonban változás történt az életében: „Észrevettem a bátyámon, hogy máshogy beszél velem. Hívő ember lett, és gyülekezetet akart csinálni. Amikor később, egy káposztásmegyeri eseményen láttam, hogy a cigányok és nem cigányok milyen jól elvannak egymással, rájöttem, hogy nekem ettől több kell.”
Márk 2017 húsvétját már úgy élte meg, hogy a korábban széthúzó család együtt dicsőítette Istent a templomban.
„Soha nem voltam ilyen boldog. A testvéri szeretet töltötte be a korábbi űrt, ez pedig tágul, mert Krisztusban mindannyian testvérek vagyunk.”
A történetnek azonban itt még nem volt vége. „Nyáron rátaláltam egy eladói tanfolyamra, és azonnal jelentkeztem is rá. Ebből fakadóan tüdőszűrőre kellett mennem, az eredményekért azonban az iskola miatt már édesapám ment el egy héttel később. Otthon ezzel a hírrel fogadott: ’Fiam, találtak valamit’. Azonnal eldobtam a cigit, és így imádkoztam Istenhez: ’Uram, te adtad nekem ezt a lehetőséget, miért hagyod, hogy így történjen, hogy ilyen fiatalon rákos legyek?’ Később aztán, hála Neki, kiderült, hogy meg kell ismételni a szűrést, mert valamit elrontottak, végül pedig az is, hogy nincs semmi bajom. Ez Isten szeretete.”
A pocsaji Antal több felekezet liturgiáit megtekintve kötött ki a református cigánymisszióban: „Valami elindult a lelkemben” – mondta, miután a máriapócsi körmenetet figyelve észrevette, hogy egy jól szituáltnak tűnő, síró férfi egy kevésbé tehetősnek látszó ölébe hajtotta a fejét. „Később aztán, még ma sem tudom, hogyan, bemerészkedtem egy baptista gyülekezetbe, a református templomban azonban nyugalmat találtam.” A Bagamérról származó Elemér, noha már az ezredforduló táján megtért, bevallotta: „Vasárnapi hívő voltam, hétközben pedig ugyanúgy cselekedtem, mintha hitetlen lennék.” Egy Ige azonban a lehető legjobbkor találta meg: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem” (Máté 15,8). „A romák olyanok, hogy ha Isten nem ad azonnal, akkor nincs is rá szükségük! Én viszont rájöttem, hogy nem csak szájjal kell megvallani Istent.”
Elemér számára a legnehezebb még csak ezután következett: „Akárcsak Jóbot, Isten engem is próbára tett. A feleségem beteg lett és kórházba került, ráadásul olyan súlyos volt az állapota, hogy az orvos azt mondta, ne várjak csodát. A csoda azonban megtörtént: a párom egy héttel később felépült.” Egy másik férfi „öreg keresztyénnek” vallja magát: Elemér sokat segített neki abban, hogy hitben maradjon, különösen annak köszönhetően, hogy hasonló élethelyzetbe került, mint ő: felesége rákos lett, Isten azonban meghallgatta imáját – szavai zárásaként a hölgy kiemelkedett a tömegből, a résztvevők pedig hangos tapssal adtak hálát azért, hogy Istennél minden lehetséges.
A szintén bagaméri Ferenc lendületes imával kezdte bizonyságtételét, majd azzal folytatta, hogy két évvel ezelőtt édesapja agyvérzést kapott, élet és halál között lebegve. „Csakis Istenhez tudtam fordulni ebben a helyzetben, az állapota azonban egyre rosszabb lett. Eljött a pont, amikor kimondtam:
'Minden, ami a Bibliában van, hazugság.'
Mégis, a Szentlélek indíttatására dicsőítő zenét kezdtem hallgatni. Hiába néztek rám hülyén, hogy ’Szerinted ettől apád meggyógyul?’ Én csak annyit válaszoltam rá: ’Istennel lehetséges!’ És így is történt. Ekkorra már tudtam, az istentisztelet nem csak vasárnap történik, hanem a mindennapokban. Nem csak a templomban kell szeretni egymást, és ha keménynek érzem magam, mindig emlékeznem kell rá: az Úr keményebb, mint én.”
A nyíradonyi testvérek egész műsorral készültek erre az alkalomra: vezetőjük két, gitárral kísért ének között elmesélte, hogy akkor értette meg igazán az evangélium lényegét, amikor egy istentiszteleten bocsánatot kértek egymástól testvérével. Ezen felbuzdulva, és az egyházkerület cigánymissziós lelkésze, Gregussné Buzás Irénke javaslatára pedig elkezdte a péceli bibliaiskolát. A bizonyságtételt egy aranyos vers is gazdagította, mindannyiunk szívét felmelengetve, az elhangzottakról pedig tovább beszélgethettünk egymással a tábor területén található Barabás Étteremben elköltött vacsora mellett.
Nem csak öröm, hanem hatalmas megtiszteltetés is volt hallani ezeket a történeteket, újból megerősödve abban, hogy Isten igéje élő és ható, Márk evangélista szavaival élve:
„Minden lehetséges annak, aki hisz.” (Márk 9,23b).
Fotók: Dezső Attila