Közismert, hogy a legnagyobb magyarországi internáló tábor, ahol cigányokat gyűjtöttek össze, a komáromi Csillagerőd volt, azonban a holokauszt magyarországi cigány áldozatairól nagyon sok eltérő, gyakran minden alapot nélkülöző adatot olvashatunk.
Karsai László történész, a Szegedi Tudományegyetem professzorának kutatásai alapján1 a hazai cigányság második világháború alatti sorsa a következőkben foglalható össze.
Az 1941-es hadba lépést követően cigány fiatalemberek és férfiak együtt harcoltak honvédként az ország magyar és más nemzetiségű férfi lakosaival együtt. A cigányságot érintő változások lassan és meglehetősen koncepciótlanul hazánk 1944. március 19-i német megszállása után hónapokkal következtek: augusztusban kezdtek cigány katonai munkaszázadokat felállítani, hogy ezekbe besorozzák azokat a 18–52 év közötti cigány férfiakat, akik „kóbor cigányok" voltak, illetve letelepedetten éltek, de nem rendelkeztek állandó foglalkozással.
Javában mai határainkon belül folytak a harcok, amikor az első olyan hazai rendelet megjelent, amely elvben „valamennyi cigányra” vonatkozott. 1944. október 16-án – azaz a nyilas hatalomátvétel másnapján a déli hadműveleti terület kormánybiztosa rendeletet adott ki (az ország keleti fele ekkor már a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt állt), és a cigány katonai munkaszázadoktól való szökésekre, valamint a partizán-veszélyre hivatkozva megtiltotta, hogy a cigányok lakóhelyeiket külön engedély nélkül elhagyják.
1944 november elejétől egyes dunántúli településeken gettókat alakítottak ki, amelyekből a komáromi Csillagerődben megszervezett gyűjtőtáborba vittek cigány férfiakat, nőket és gyerekeket. Vannak adatok Budapest környékéről is, de a hazai cigányok deportálására leginkább Baranya, Vas és Zala vármegyék településeiről került sor. A Csillagerődben összegyűjtött cigányok közül végül a munkaképesnek nyilvánított férfiakat és nőket elszállították a német–magyar határra, illetve a hírhedt lágerekbe, Mauthausenbe, Dachauba, Buchenwaldba és más koncentrációs táborokba. A többieket elengedték, de a legyengült emberek, gyerekek közül is számosan elpusztultak az embertelen körülmények között, vagy meghaltak a hazafelé vezető úton.
A hazai cigányüldözések utolsó nagy hulláma 1944 végén, 1945 elején indult el: elsősorban a gyorsan mozgó frontvonal közelében került sor cigányellenes atrocitásokra. Ezek közül valószínűleg a leghírhedtebb a Várpalota melletti Grábler-tónál 1945 februárjában történt tömeges kivégzés.
1945 február elején Vajna Gábor belügyminiszter adott ki egy rendeletet, mely jelentős hátországi területek teljes polgári kiürítésének elrendelése mellett kitért az összes cigány és „a még feltalálható zsidófajúak” őrizetbe vételére és internáló táborba zárására is, de ezt foganatosítani már nem maradt ideje a nyilas rezsimnek.
A magyarországi cigányság második világháborús veszteségeinek pontos mértékét, az elhurcoltak és elpusztítottak számát, elsősorban a forrásanyag szórványos és hiányos volta miatt nem ismerhetjük meg pontosan. Karsai László kutatásai szerint a magyarországi cigányüldözések körülbelül öt-tízezer embert érinthettek, és ezer-kétezer áldozata lehetett a magyarországi cigány holokausztnak.
Minden év augusztus 2-án, a Cigány Holokauszt Nemzetközi Emléknapján országszerte megemlékezéseket tartanak a magyarországi és európai áldozatok emlékére.
kép: Emlékkő a várpalotai Grábler-tó partján
1 Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919–1945: Út a cigány holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi, 1992.