A Vay a legkiemelkedőbb szakképzéssel foglalkozó intézmények között

A Vay Miklós Református Szakképző Iskola és Diákotthon a Német- Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara Szakképzési Díj 2016 felhívására pályaművet nyújtott be az intézmény által oktatott szakmák vonatkozásában. A pályázat az iskola szeretetszolgálatbeli tevékenységeit hangsúlyozza a környezettudatos nevelési szemlélettel karöltve a hiányszakmák oktatása során.

A programban kiemelt szerepet kap a hátrányos helyzetű tanulók szakmához juttatása és a keresztyén nevelési szemlélet – nyilatkozta Dr. Téglás Zsolt, igazgató. A Bíráló Bizottság 2016. január 29-i ülésén a motiváció kategóriában a végső forduló jelöltjei közé választotta a sárospataki szakképző iskolát.

Sokszor kérdezzük, mire jó az, ha egyházi iskolákat működtetünk. Miért jó, ha csúnya szóval élve táblacsere történik. A legtöbbször azt a választ halljuk, hogy semmi. Enghyné Zergi Márta a Vay lelkésze tavalyi makkoshotykai beszédében* ezekre a kérdésekre adott választ:

„Sok gyülekezeti lelkész tapasztalja, hogy ha egy gyerek elkerül református középiskolába, az utána már csak nagyon ritkán látható a gyülekezetben. Ezért érzik gyülekezeti lelkészek azt, hogy nincs értelme az egyházi iskoláknak, hiszen kifogy a gyülekezetük, mert elkerülnek a diákok, s még az sem jön el templomba, aki egyházi iskolába jár, azt a pénzt pedig, amit az iskola fenntartása elvisz, oda lehetne adni a gyülekezeteknek, túlélésre. Jó is lenne, de ez nem így működik…

Figyelmünket a problémára fordítva – vagyis arra a tényre, hogy fogynak a gyülekezeteink, most tisztelettel és alázattal azt szeretném kérdezni, hogy tényleg csak az egyházi iskolák a felelősek azért, mert elfogynak, azaz kihalnak a gyülekezeteink? Nem inkább arról van szó, hogy a felnövekvő ifjúság, függetlenül attól milyen iskolába iratkozik be tanulni, csak nagyon kis százalékban jön vissza tanulmányai elvégzése után szülőföldjére? És ez természetes, hiszen az addig pár száz, jobb esetben pár ezer fős települést elhagyva kinyílik a világ, s kiderül a diák számára, hogy lehetőségei máshol vannak az Életre, míg itthon csak a vegetálásra futná. Mert itt a végeken nincs miért itt maradni. Nincs munkahely, nincsenek, vagy csak korlátozott mértékben és időszakosan vannak kulturálódási, művelődési lehetőségek. Ez a vidék nehezen megközelíthető és nem csak ezen a téren hátrányosabb helyzetű. Ez viszont már nem a gyülekezeteket érintő probléma, hanem össztársadalmi!

Azt viszont – bármennyire terhelő is ránk nézve -, meg kell vallani, hogy mi, lelkipásztorok, gondnokok, presbiterek sem járunk jó példával a gyülekezet előtt, hiszen ki az közülünk, aki rá tudná venni a gyermekét, hogy itt, a végeken maradjon – de akarjuk-e ezt egyáltalán? S ahol ez a csökkenő folyamat már régóta tart, létrejöttek az ún. hospice gyülekezetek, ahol évtizedek óta csak a lelkész gyerekeit keresztelik meg, s a lelkész legfontosabb feladata a gyülekezet tagjait utolsó útjára kísérni. Ez az egyik nagy problémája a gyülekezeteink megmaradásának.

A térségünk másik nagy problémája a hátrányos helyzetűek számának gyarapodása és a kisebbség többsége. Statisztikai adatok szerint országunk 7 olyan térsége, ahol a cigány tanulók aránya meghaladta az 50 %-ot, a Tiszáninneni Egyházkerület területén található. A gyülekezeteink számára ez azért probléma, mert a hátrányos helyzetű és a cigány tanulók azok, akik ott maradnak a gyülekezet területén. Az ő egyetlen lehetőségük az, hogy szakképesítést szerezzenek. A szakképző iskoláknak a szakmaszerzésen kívül egyéb előnyei is vannak a térségre nézve: ezekbe az iskolákba megoldható a bejárás a képzési idő alatt, tehát eleve megmarad a kapcsolat a lakóhellyel. Aki teheti, az a saját településén vagy annak közelében igyekszik elhelyezkedni, s közülük néhányaknak sikerül is egzisztenciát teremteni és megélni a szakmájukból. Vagyis ők azok, akik megmaradhatnak a gyülekezet számára is. Másképp fogalmazva: ők a jövő gyülekezete.

Eddig a gyülekezetek, főleg a gyülekezeti elvárások felől közelítettük meg az egyházi iskolák hasznának a kérdését, most nézzük csak az oktatás felől. A református oktatási intézményeknek is vannak elvárásaik. Most nem elsősorban arra gondolok, hogy melyik intézménybe kik jelentkezhetnek, mik a bekerülés feltételei, kell-e lelkészi ajánlás vagy sem – ezeket az intézmények bölcs belátásuk szerint intézik. Hanem arra, amikor tavaly nyár végén felhívott az egyik lelkész és figyelmembe ajánlott egy gyermeket, akit a Vayba vettek fel és jó lenne rá odafigyelnem, hogy ne kallódjon el. Igen, ilyesmi kapcsolatra vágynék – és nem elvárásokról beszélek! Hanem arról a gyülekezetektől eredő információról, amelyben a gyülekezet lelkésze felhívja a figyelmemet az iskolánkba beiratkozott, konfirmált tanulóira, kapcsolatban maradna velünk a diák érdekében, akár még kiszállást is szervezne.

Igen, elvárásaink vannak egymással szemben. De ez nem vezet sehova. A gyülekezetek református iskolákkal szembeni elvárása nem fogja megoldani a fogyó települések szociológiai problémáját. Az iskolák egyházi emberei sem várhatják el azt, hogy a gyülekezetek feltöltik az iskola létszámát, hogy maximális kapacitással működhessenek, de azt se, hogy a gyülekezeti lelkészek építik az ő gyülekezetüket az iskolában. Félre kell tenni az elvárásokat, meg kell ismerni egymást és az egy cél érdekében össze kell fogni.

Ez a cél pedig a megmaradás. Azt pedig tudomásul kell vennünk, hogy a térség megmaradása azoktól az emberektől függ, akik itt maradnak, itt fognak dolgozni és itt fogják leélni az életüket. A református egyház mindig is a helyben élő és dolgozó mesteremberekből élt. A tisztességes, keresztyén szakmunkás érték, hiszen ők maradnak az elnéptelenedő, vagy a növekedve elfogyó településeken. Ehhez pedig kellenek az egyházi iskolák is. Mert lehet, hogy a gyülekezetnek olyan szinten nem lesz haszna egy református középiskolában tanuló diákból, hogy nem ott tölti a templomban a vasárnapjait, nem marad otthon és nem ők lesznek a gyülekezet továbbvivői. De amit magába szív a református iskolában, a keresztyén értékeket, a bibliai mércét, az etikus, tisztességes hozzáállást az élet dolgaihoz, az érték ebben a tisztességtelen, pénzorientált világban. Ezt fogja a későbbiek során kamatoztatni, akár még a szülőföldje érdekében, hasznára is.

Az egyházi szakiskolák pedig foglalkozni tudnak a térségben maradó diákokkal. Mert a szerényebb képességgel, anyagi lehetőséggel rendelkező diákoknak is szükségük van a hitre, szükségük van kapaszkodókra. Sőt, nekik van csak igazán! Mert némelyik gyerek olyan közegből jön, amit igazán csak hittel lehet feldolgozni és túlélni. Némelyik akkora batyut cipel, olyan lelki terheket, ami egy erős hitű embert is próbára tenne. Olyan családi viszonyok közül jönnek, ami – ha nem jutnak ki belőle – az életükbe kerül. Mert a menekülésről szól. És azt, aki a számára elviselhetetlen helyzetben nem talál fogódzót, azt megtalálják a függőségek, ami se neki, se a környezetének nem jó. Ha viszont kap segítséget, életcélt, ha megismeri az Isten szeretetét, ha kap élhető élet mintát, akkor szaktudásával hasznára válhat a gyülekezetének és a társadalomnak. A református szakképzés igyekszik biztosítani azt a biblikus szemléletet, tisztességet, ami által megbízhatóvá válik, ami keresetté teszi ebben a tisztességtelen világban, amelyben az embert átverik és a munka nem minőségi. Az élethez a rendet, utat és az örökkévalóság távlatát az Ige tudja adni számukra.

Iskolaügyi bizottsági tagként sokszor sok szájból hallottam a kérdést: Hol vannak a Sárospatak környéki, konfirmált, református fiatalok? Amikor 3 éve ismerkedni kezdtem a diákokkal, örömmel konstatáltam, hogy megvannak. A Vays diákokról kiderült ugyanis, hogy egy részük a környék gyülekezeteiben konfirmált. Itt voltak eddig is a Vayban, csak senki nem foglalkozott velük. Ezért örülök annak, hogy a Vay református lett! Végre ezek a gyerekek is tartozhatnak valahová. Végre nekik is van lehetőségük a tudásuk gyarapítása mellett hitüket mélyíteni. Nem vagyok biztos benne, hogy az a diákunk, aki az idén másodszor volt VISZ táborban és szakmája megszerzése után hitoktatói képzésre szeretne jelentkezni, eljutott volna idáig, ha a Vay nem válik református intézménnyé.

A három év nagyon kevés ahhoz, hogy mérhető legyen az egyház hatása. Még most megjósolni sem lehet, hogy lesznek-e olyan jeles diákjai iskolánknak, mint pl. a Sárospataki Kollégiumnak Fáy András, Kossuth Lajos, Móricz Zsigmond, Rákóczi György vagy Gárdonyi Géza. De azt már látjuk, hogy valami történik. Mert ahol az évi utolsó hittanórán bemenve egy olyan csoportba, ahol nem tanítottam, az egyik diák megállapította, hogy nem a papjuk vagyok, ott történt valami. Ez a valami számomra azt jelentette, hogy a tanév alatt gyülekezetté formálódtak.

Vagy ahol az egyik diák szerelmi csalódásában a bosszú helyett a békesség útján járva zárta le kapcsolatát, ott valami más történik, mint ami az emberi természetből adódóan törvényszerű lenne. Vagy amikor az a diák, aki számára az volt a biztos táplálék, amit megevett, kezdetben nem ügyelve arra, hogy kié a kollégium hűtőjében talált ennivaló, eljut odáig, hogy az uzsonnájából megkínálja tanárait, már valamit megértett a „jobb adni” bibliai gondolatból.

Ballagáskor az egyik hittanos csoport minden tagja azért kapott jutalomkönyvet, mert az állami iskolába jelentkező, de már egyházi iskolát kezdő, a hittanórákat negligáló diákok eljutottak oda, hogy utolsó éven nem hiányoztak és nem arról volt szó hittanórákon, amivel én készültem, amit én szerettem volna tanítani, hanem arról, amit ők szerettek volna megtudni a Bibliáról, a bibliai gondolkodásról, értékrendről.

Apró sikerek, amelyek talán csak nekem jelentenek sikerélményt. De ezek arra utalnak, hogy van értelme a Vayban végzett lelkipásztori, hitoktatói munkának. A Vay református mivolta akkor érné el a célját, ha a gyülekezetek kapcsolattartással, odafigyeléssel és felelősséggel tudnának hozzájárulni ahhoz, hogy a diákok megmaradjanak a gyülekezetükben. Erre van esély…

Bár vannak kérdéseim. Mégpedig ugyanazok, amelyek a szakképzésről szóló presbiteri konferencián már elhangzottak:

• Vajon az ifjai számára vonzóvá tudja-e tenni a gyülekezet a hitét annyira, hogy az ifjak megérthessék, hogy a hit és a reformátusság nem gúzsba köt, hanem szabaddá tesz az Isten szolgálatára?
• Tudunk-e gyülekezetként példát mutatni arra, hogy hogyan lehet református emberként, gyülekezeti tagként, presbiterként, gondnokként élni?
• De kérdés az is, hogy az iskolák tudják-e segíteni a diákokért végzendő misszióban a gyülekezeteket?
• Érzik-e a gyülekezetek az iskolák részéről azt, hogy nincsenek egyedül a példaadással, a felelősségvállalásban, amely a diákoknak segít megmaradni vagy visszatalálni abba a gyülekezetbe, ahonnan származott?
• Tapasztalható-e a gyülekezeteknek a református szakképző iskolák részéről az együttműködési, együttgondolkodási szándék?

Sajnos – vagy hál’ Istennek - egy gyülekezet sem menekülhet a társadalmi problémáktól. Átalakuló világunkban meg kell keresni és találni minden gyülekezetnek azt a létformát, amely segít a megmaradásban, a fejlődésben. Ezeknek a református szakképzésben résztvevő gyerekeknek és fiataloknak a sorsa közös gondunk kell legyen. Belőlük lesz a jövő gyülekezete. De csak akkor lesznek, akkor lehetnek a jövendő egyháztagjai, ha együtt munkálkodunk értük, ha elfogadjuk és közösen szeretjük őket.”

*Az előadás elhangzott Makkoshotykán, 2015. augusztus 14-én a lelkész-gondnoki konferencián.