Joseph Nyamutera, a ruandai Rabaginara Ministries lelkipásztora, több mint húsz éve vezeti a kiengesztelődési szolgálatot hazájában, és segít beindítani a programot szerte a világban. Hutu férfiként bujdosnia kellett, mert nem akart részt venni a tuszik elleni atrocitásokban, ezért rá is vadásztak az 1994-es népirtás során – azóta azonban emberek százaival sikerült felismertetnie a megbékélés fontosságát. Joseph-fel első magyarországi látogatása alkalmával beszélgettünk a szörnyű időszak alatt átélt élményeiről, a műhely első lépéseiről és a genocídium örökségéről.
A szemináriumon résztvevők az itt található cikkben osztották meg gondolataikat.
Magyaroszágon harmadik alkalommal került sor kiengesztelődési szemináriumra, de a februári volt az első, amikor a szolgálatot nemzetközi szinten elindító és magyarországi trénerek együtt vezették azt. Joseph Nyamutera feleségével, Estherrel érkezett Mátraházára – ritka alkalom, hogy első kézből kaphatunk információkat a 25 évvel ezelőtt Ruandában történtekről, és arról az óriási felelősségről, amely a Magyarországnál három és félszer kisebb nemzet vállára nehezedik a tragédiába torkolló hónapok óta.
Joseph egyszerű angoltanárként dolgozott egy középiskolában, s bár a mérsékelt hutuk közé tartozott, elengedte a füle mellett az olyan viccelődéseket, mint hogy „Ez egy tuszi nő – mégis milyen szép!” Pontosan úgy volt vele, mint nagyon sokan másutt: ez a kicsi előítélet még nem okoz kárt senkinek.
Ám amikor 1994 áprilisa és júniusa között borgőzös és drogmámoros állapotban radikális hutu csoportok egymillió tuszit irtottak ki, ő is célponttá vált: „Az én életem eleinte nem volt közvetlenül veszélyben, de azokban a hetekben akkor tudtad megmutatni, hogy igazi hutu vagy, ha te is embereket öltél” – emlékezett vissza a lelkész. „Mivel nem vettem részt a mészárlásban, potenciális árulónak tekintettek, és bujkálnunk kellett.”
Joseph családjával együtt túlélte a tragédiát, de származása miatt félelem töltötte el a tuszik júliusi hatalomátvétele idején, ezért kétmillió hutu társával külföldre menekült, és a ma Kongói Demokratikus Köztársaságként ismert Zairében kapott átmeneti szállást. Az ország két évig nyújtott menedéket a Nyamutera-család számára, s mivel a táborban elvétve lehetett találni angol nyelven beszélő embereket, Joseph külföldi segélyszervezeteknek segített – többek között olyanoknak, melyek szétszakított családokat próbáltak meg újraegyesíteni.
Bár tele volt sérelmekkel, szívügyének tekintette a hutu-tuszi megbékélést: „1996-ban tértem vissza Ruandába, és ekkor kezdtem önkénteskedni az egyházban is. Így kaptam meghívást egy kiengesztelődési szemináriumra, amely egyházi és gyülekezeti vezetőket gyűjtött egybe” – mondta Joseph. „Eleinte nem igazán érdeklődtem az iránt, amit ez kis fehér hölgy (Rhiannon Lloyd – a szerk.) mondott, de amikor hallottam, hogy a tuszik hogyan kérnek bocsánatot a hutuktól, és fordítva, kíméletlenül rátapintott az addig keresztény vezetőként megélt fájdalmamra és kihívásaimra. Először hallottam arról, hogyan lehet a saját helyzetünkben érvényesíteni a Biblia igazságait.”
Rhiannon később Ruanda fővárosában, Kigaliban szervezett kiengesztelődési képzést, amelyre Joseph is meghívást kapott. „Elmondta, hogy a csapatuk nagyon sokat – két évet, hogy egészen pontos legyek – imádkozott azért, hogy egy hutu vezető is csatlakozzon hozzájuk, és úgy látták, én vagyok a legalkalmasabb erre. Azt terveztem, hogy a hallottakat fel fogom használni a tanításaimban, de nagyon sok fájdalom volt még bennem, nem akartam tréner lenni.”
Gondolkozásának megváltoztatására azonban nem kellett sokat várnia: „Az első műhely alatt nagyon nagy gyógyulás történt bennem. Amikor pedig kielemeztem az üzenetet, és annak kontextusát, rájöttem, hogy erre van szüksége az embereknek Ruandában. Úgy éreztem, hogy ezzel én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet az országban.”
A ruandai népirtás kapcsán gyakran idézik az UNAMIR – az ENSZ helyi békefenntartó egysége – kanadai parancsnoka, Roméo Dallaire szavait: „Tudom, hogy van Isten, mert Ruandában kezet fogtam az ördöggel.” Egy újságíró viszont úgy vélekedett, hogy a pokolban egy ördög sem maradt, mert az összes ott van Ruandában. A történtek fényében nehezen lehet megérteni, hogy az emberek hogyan tudják felismerni Jézus keresztáldozatának és a fájdalomfeldolgozás gyógyító erejének szerepét az életükben, Joseph szerint azonban épp ez az, amire szüksége volt a ruandaiaknak.
„Ézsaiás 53,4-ben az áll: ’Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta.’” – mondta. „A korábbi keresztény tanítások egyedül a bűnről, annak megbánásról és a megtérésről szóltak. Ha más gondod volt, elmehettél egy démonűzőhöz, vagy egy pszichológushoz, pszichiáterhez, ez utóbbiakat azonban igencsak lenézték Ruandában.”
„A kiengesztelődés, mint ’gyógymód’ viszont újnak számított, különösen az olyan háború sújtotta övezetekben és népirtást elszenvedett országokban, mint a miénk. Először meg kellett érteni a fájdalom mibenlétét, és a különbségtételt a bűn és a fájdalom között. Ha valamid fájt, arról nem beszélhettél, hiszen egy hívőnek boldognak kell lennie, nem? El kellett fogadni, hogy teljesen normális, ha fájdalmaink vannak és dühösek vagyunk, és ezekkel lehet a későbbiekben foglalkozni” – tette hozzá az azóta már lelkészként szolgáló férfi.
Persze nem ment minden úgy, mint a karikacsapás: hosszú időbe telt, amíg sikerült a programot egyre népszerűbbé tenni Ruandában, aztán a szomszédos afrikai országokban. „Nem lehetett azt mondani az embereknek, hogy ’Gyere, megsebzett vagy!’ vagy hogy ’A rokonaid rengeteg embert öltek meg, és bűnösnek kellene érezned magad!’. A feladatom abban állt, hogy egyházi vezetőket kértem meg arra, hogy vegyenek részt az alkalmakon, építsék be az ott hallottakat az istentiszteletekbe, amelynek aztán gyümölcsöző hatása lehet a gyülekezetben és a tágabb közösségben is” – emlékezett vissza az első lépésekre Joseph.
A lelkész felidézte, milyen problémákkal fordultak hozzá lelkészkollégái az első hónapok során: az emberek felriadtak és kiabáltak álmukban az elszenvedett trauma miatt, ők pedig sehogy sem tudtak választ adni erre. „Egyre többen hallották a bizonyságtételeinket, így a határokon túlra is elvittük a kiengesztelődési szemináriumot, Kongóba, Burundiba, Kenyába, Dél-Szudánba, Etiópiába, sőt a Mikeás Hálózaton keresztül Indiába és Srí Lankáa is.”
Lassan negyedszázada lesz, hogy elkezdődött a népirtás, az események öröksége pedig mindmáig kézzelfogható Ruandában. A kormány külön megbékéléssel foglalkozó államtitkárságot hozott létre, az akkori épületek nagy részét felújították, és minden év áprilisában a megszokottnál több szó esik a történtekről. „Rengeteg programot és megemlékezést szerveznek az országban, a sorozat pedig minden ötödik évben nagyobb volumenű. Mivel ilyenkor mindenki erről beszél, a gyerekek is gyakrabban kérdezhetnek. A fő hangsúly azonban a „Soha többé”-jelmondaton van: azaz hogy hogyan előzzük meg a huszonöt évvel ezelőtti szörnyűségek megismétlődését” – mondta Joseph.
A Nyamutera-házaspár az elmúlt húsz évben bejárta a világot, és Ukrajnától kezdve a Balkánon át az Egyesült Államokig rengeteg helyen segített kiengesztelődési szemináriumokat és képzéseket tartani. Hogy miért, arra egyszerre megdöbbentő és szívmelengető a lelkész válasza: „Úgy hisszük, Isten fel tudja használni a Ruandában történt tragédiát arra, hogy áldássá váljon más nemzetek számára.”
Bárcsak mi is így tudnánk tekinteni saját életünk nehézségeire!
Fotó: Dezső Attila
Honlapunk olvasói hamarosan a George de Vuyst amerikai misszionáriussal készített interjúnkon keresztül az orosz-ukrán fronton szervezett kiengesztelődési szemináriumokba nyerhetnek majd bepillantást.