Eredetmese Káli-Horváth Kálmán feldolgozásában.
Szabad lelkünk, vándor szívünk történetét mesélem el. Igaz szívvel figyelmezzetek, mert mindent szavam a régi öregektől való. Kezdetben kitárt szárnyakkal kapaszkodtunk a nap felé, táncoltunk a szél hátán és vígan kergetőztünk kacérkodva a habos fellegekkel. Őseink szárnyakon röpdöstek, mint az angyalok. Vigyáztuk a természet végtelen állati seregét és a növények sarjadását. A munkát nem ismertük és bátran szakíthattunk a föld gazdag terméséből. Nem zavargatott senki. Minden a mienk volt. Isten első számú madárnépei voltunk, szabadok és szépek. Szálltunk a többi madarakkal, s megosztottuk velük isteni jussunkat. Mindig a nap melegét követtük. Ahogy az vándorolt, úgy vándoroltunk mi is a harmatos füvek, gazdag termések felé.
No, az se volt azért aranyélet, mert ha a föld nem teremte meg a magáét, akkor nem jutott mag a begyünkbe, s ha aszály volt csőrünkbe nem jutott az éltető harmatvízből sem. Ilyenkor irigykedve lestük a rabmadarakat, hogy becézik, cirógatják őket fogva tartóik és hogyan szórják nekik a telt búzaszemeket nap, mint nap marokszám, míg nekünk büszke, szabad madarakként magunknak kellett kikutatnia csőrünkbe valót.
Elég az hozzá, mikor már sok-sok napja repültünk nagy száraz vidék felett, étlen-szomjan, no egyik este kövér mezőkhöz érkeztünk. Hát az égi vándorlásunkat vezérlő, a fényességes nap belsejében született bölcs madár szárnyával a föld felé intett, s mi leszálltunk és elkezdtük csipegetni föl a szép búzaszemeket.
Addig-addig, habzsoltunk a hosszú éhezés után, hogy nem is bírták szárnyaink a testünk, így aznap este már nem indultunk tovább, mint ahogy azelőtt évezredeken át szoktunk repülni. Csak az öreg vezérmadár, akinek napjai beteltek lelke röpült vissza a napba, míg kihűlt testét a dús föld fogadta magába. Minket azonban a hold után ott talált a kelő nap is. Egy napig megtartóztattuk csőreinket és nem vettünk magunkhoz semmit, hogy meggyászoljuk őt, de másnapra úgy megéheztünk ismét, hogy megint neki estünk a gömbölyded magvaknak, s ittuk a harmatot úgy annyira, hogy nem bírtunk szárnyra kapni, és jött a dél és jött az este és minket még mindig ott talált. Nem maradt senki, aki vezessen minket, ezért azon a földön maradtunk még egy darabig, remélve a csodát, hogy a felkelő nappal öreg vezetőnk is felkel. De hiába való volt a könny és a gyász. Nem adta nekünk vissza őt a halál.
Közben megnehezedtünk egyre híztunk, zsírosodtunk. Most már, ha nagyon akartunk volna, se bírtunk volna felrepülni. És aztán meg is szoktuk ezt a nagy jómódunkat, hogy nem kell szállni se ide, se oda, helyibe talál az ember, vagyis hát a madár mindent. Lassan már nemhogy szállni nem tudtunk, de még ugorni se, csak lépni lassan, komótosan. Aztán eljött az ősz, s a szép zöld mező dús gazdagsága kezdett hervadozni. S a rágcsálók a maradék magvakat elkezdték elvermelni, felhalmozni a rosszabb napokra. Mit volt mit tenni, mi magunk is hozzáláttunk a betakarításhoz, ahogy a mezei állatoktól láttuk. Gödröket kapartunk, kibéleltük, belehordtuk amink még volt, aztán befedtük. Jobb híján gallyakból meg szalmából készítettünk tetőt, hogy legyen mibe kiteleljünk.
Míg így szorgoskodtunk, apródonként megvastagodott a lábunk, átalakult a szárnyunk és kar lett belőle. Az életben maradáshoz át kellett alakulnunk. Vége lett a szép világnak, repülésnek egyik világból másik világba.
Mikor vége lett a télnek, hiába verdestünk karjainkkal, hiába szökelltünk a nap felé, mint azelőtt. Vonzott a föld. Égi létünk földire cseréltük. De madár lelkünk, ember testben tovább állt. Ne higgyetek a tavak tükrének, mert hisz madarak vagyunk még most is. Karavánjaink ezért róják útjaikat a madárrajokat és a nap útját követve egyik helyről a másikra. Hiába üldöznek minket a föld porából lett népek, hogy magukhoz hasonlóan a földhöz szegezzenek. Nem lehetünk hozzájuk hasonlók. Ha a völgyben verünk tábort, kívánkozunk a hegyekbe, s ha a hegyen vagyunk, sóhajtozunk röpülni a völgybe. Csak, hát most már gyalogosan kell az utat rónunk.
Ne feledjétek, hogy madarakból lettünk cigányokká. Azért sem kuporgatunk, mint a gázsók, hogy bármikor sajnálkozás nélkül tovább repülhessünk. Várjuk az időt, mikor lábaink megvékonyodnak, testünk szikárrá válik, s karjaink dús tollakat növesztenek újra. Mert hisszük, hogy egy szép napon madárnak visszaváltozunk. De addig sem szabad nekünk a pénzben és a gazdagságban bizakodnunk. Úgy kell élnünk, ahogyan a madáridőkben rendeltetett. Nem gyűjteni, nem halmozni, mert az Isten rendeli ki nekünk a kenyerünk megáldva másokat, hogy általuk bennünket is megáldhasson. Mikor szivárvány ragyog fel az égen, árnyékunk szárnyakkal teljes. Ilyenkor, ha figyelünk, megláthatjuk, szárnyas testvéreinket, az angyalokat is, akik őriznek minket földi utunkon. Közel már az idő! Maradjunk hűek, szabadok és szépek. Nyitott tenyérrel álljunk, mint az Isten, hogy visszaváltozhassunk égi lényekké. Akár még ma! Igaz beszédek ezek! Így meséljétek ti is, míg világ, a világ!