Bár gyerekkorában unatkozott a templomban, érettségire már csak a teológia járt a fejében. Egy hónapja vette át lelkészi diplomáját Balogh Róbert, akit elsősorban az életútjáról kérdeztünk: hogyan lett lelkész, mi motiválta, hogy tanuljon és teológiára menjen, mit szeretne megvalósítani. Kíváncsiak voltunk, mit gondol a mai fiatalokról. Miben segítette őt a hite, az egyház, mik a tervei, milyen lehetőségei, feladatai vannak egy cigány származású diplomásnak.
Mesélj magadról egy kicsit! Honnan jöttéll?
Egy kis szatmári falucskában, az ukrán határ melletti Tiszabecsen nőttem fel. Szüleim gyerekkoromban folyamatosan dolgoztak. Mindkettőjüknek nyolc
általános végzettsége van. Gyerekkoromban apu Pesten és Esztergomban dolgozott. Kéthetente járt haza, vagy, ahogy tudott. Anyu otthon dolgozott a harisnyagyárban, a tsz-ben, kisebb közmunka-programban. Ennek ellenére szerintem nagyon jó neveltetést kaptunk a bátyámmal. Főleg most látom ezt, ha egy kicsit szétnézek a mai világban…
Mit értesz „a mai világon”?
Más a cél, ha egyáltalán van egy gyerekkel kapcsolatban. Más az az attitűd, amivel hozzáállnak a neveléshez. Szerintem egy alap-értékrendet kell megadni egy gyereknek, hogy ennek keretein belül eldönthesse, mit akar majd az életben. Legyen valami táptalaja. Ez az, amit manapság nem nagyon látok. Úgy érzem, én ezt megkaptam. Amikor a szüleim találkoztak a kereszténységgel és Istennel, onnantól kezdve volt egy éles váltás abban, hogy hogyan gondolkodtak az életről, a világról, rólunk, a családról. Tizenegy éves lehettem ekkor. Korábban sok perpatvar volt otthon, anyu kórházba került, és a kórházlelkész igehirdetése és a lelkigondozói beszélgetések nyomán megtért, és egy év múlva apa is. Ettől kezdve szinte alig hallottunk hangos szót, és minket is hitre neveltek.
Miben hisznek a mai fiatalok?
Hisznek valami olyan boldogságban, ami a földön megragadható, ugyanakkor mégis van benne valami transzcendens. Nekik is mindenféleképpen kell, mint minden embernek, hogy az élet aprópénzre váltható legyen, kézzel foghatóvá váljon az, amiben hisznek. Minden prédikációmban arra figyelek, hogy ne általános keresztyén dolgokat, hanem olyan példákat mondjak, amiket a való életben, a boltban, otthon, a munkában megtapasztalunk. Úgy kell beszélni, hogy azt, amit az emberek hallanak a templomban, zsebre tudják tenni. Mindemellett az örömhír és az evangélium magasztalása mindig ott van a mondanivalómban.
Református lelkész lettél. Nemrég vetted át a diplomádat. Hogyan alakult ki benned ez a hivatás? Kiskorodban is rendszeres templomba járó voltál?
Igen, persze jártam templomba, de borzasztóan untam az istentiszteleteket. Kötelező jelleggel elmentem, mert a szüleim elvittek. Végtelenül hosszúnak
tűntek az istentiszteletek, nagyon hosszúnak… Tizenhárom éves koromban egy baptista hátterű cigánymisszió tartott házi istentiszteleteket a faluban, gyakorlatilag udvarokon hirdették Isten igéjét, ahová őszintén szólva, eleinte azért mentem, hogy kinevessek mindenkit. Aztán egyszer valaki, meg nem mondom már, hogy kicsoda, mert nem ismertem, azt az igét mondta a Bibliából, hogy „aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!” Ez volt az a pont, ami elindított. Akkor értettem meg, hogy nem számít, hogy mit rontottam el vagy mi nyomja a lelkemet, Istennél mindig lehet újat kezdeni, és ezt folyamatosan át lehet élni. Onnantól kezdve jártam önszántamból templomba. Volt egy kis kék Bibliám, ami a zsebemben elfért, és ez mindig velem volt, vittem magammal az iskolába. Szünetekben elővettem és olvastam.
A többiek, amikor látták, nem nevettek ki? Nem volt ciki Bibliát olvasni?
Nem, volt ugyan egy-két olyan ember, aki furcsán nézett, de akkoriban egy ébredési hullám volt nemcsak Tiszabecsen, hanem az egész környéken. Az embereket érdekelte Isten, a kereszténység és a Biblia. Nem volt ciki, hogy egy tizenhárom éves gyerek Bibliát olvas, mert mindenki orientálódott ebbe az irányba. Így kezdtem el aktívan gyakorolni a vallásomat. A konfirmáció idején végtelen sok kérdésem volt az akkori lelkészem felé. Akkor is gyakorlatilag ugyanaz érdekelt, mint most, hogy a hétköznapokban hogyan lehet megélni a kereszténységet. Hogyan lehet egy lázadó tinédzser keresztény? Mit jelent, hogy mi szegények vagyunk, és hogyan lehet így élni? Mire kell törekedni? A konfirmációi fogadalomtételem valódi bizonyságtétel volt a hitemről. Nagyon szerettem tanulni a kátét. Abból, amit én akkor megtanultam a Bibliából és a kátéból, szinte megéltem a teológián az első évben.
Hogyan jutottál el a teológiáig?
A szüleim születésem óta nyüstöltek a tanulással. Anyukámnak nagyon sokat köszönhetek, ő volt az, aki folyamatosan foglalkozott velem. Már óvodában megtanított olvasni, verseket tanított, együtt jártunk szavalóversenyekre kisdiák koromban. Hatalmas élmények ezek, jó rájuk visszaemlékezni. A középiskolát Mátészalkán végeztem el, az Esze Tamás Gimnáziumban, humán tagozaton. A magyar és a töri ment, de a matematika, a kémia nagyon nem érdekelt.
Gimnáziumban nem voltam jó tanuló. Az irodalom- és a történelemórákon mindig odafigyeltem, és igazából abból éltem, amit az iskolában megjegyeztem. Kollégistaként lázadtunk minden és mindenki ellen. A tanáraim csodálkoztak is, amikor bejelentettem, hogy egyetemre akarok menni. Azt látták, hogy tehetséges vagyok, csak azt is, hogy borzasztó lusta és végtelen rossz. Sokat lógtam, ha meg bejártam, akkor zavartam a rendet, folyton elültettek az osztályban. Tizennyolc évesen döntöttem el, hogy teológiára megyek, és úgy voltam vele, ha oda nem vesznek fel, akkor nem megyek egyetemre. Mást nem akartam tanulni, teológus akartam lenni. Csakis a debreceni teológiára adtam be a jelentkezésemet, mert amikor nyílt napon voltam, megfogott az egész intézmény szellemisége. Ekkor döntöttem el, hogy mindent megteszek az érettségin, aztán sikerült is úgy levizsgáznom, hogy felvettek a teológiára.
Milyenek voltak az egyetemi évek?
A legnagyobb lökés számomra az első görög zh volt. Nagyon sokat tanultam rá. Hibátlanra írtam meg azt a dolgozatomat, és akkor kapcsoltam, hogy ezt az egyetemet nemcsak kettessel lehet végigcsinálni. Onnantól kezdve aztán szinte csak ötöseim voltak. Ez a zárthelyi indított el ezen az úton. A másik nagy élményem a héber nyelvvizsga megszerzése volt. Középiskolában azt mondták a tanárok, hogy nincs nyelvérzékem – és ez mégis sikerült. Az egyetemi évek alatt én is tagja voltam a virtuális roma szakkollégiumnak. Buzgóság volt bennem, úgynevezett „naiv álmok”, hogy hatalmas dolgokat fogunk véghezvinni. Akkor a legnagyobb álmunk az volt, hogy létrehozzuk a bentlakásos szakkollégiumi hálózatot, ami végül is megvalósult. Bár most úgy gondolom, a szakkollégiumok túl nagy felelősséget raknak a szakkollégisták nyakába. Tizennyolc-húsz évesen azt hallják, hogy nekik kell majd megoldani a cigányság helyzetét – ami természetesen egy irreális elvárás.
Elégedett vagy azzal, amit elértél?
Néha úgy érzem, hogy igen. Még nagyon sok minden van előttem, amit szeretnék megvalósítani. Nem azért, mert én meg akarom mutatni másnak, hogy egy hátrányos helyzetből jövő cigánygyerek le tud diplomázni. Nem! Ez sablon. Magammal szemben vannak igényeim és elvárásaim - elsősorban szellemi, erkölcsi és etikai téren. Nem azért szeretnék ezeknek eleget tenni, hogy másoknak megfeleljek, először is önmagamnak akarok megfelelni. Azt tapasztaltam meg eddig, hogy amikor a teljesítményedről van szó, akkor nem azt nézik, hogy honnan jöttél, vagy hogy cigány vagy és mennyit küzdöttél. Egyetlenegy dolog számít: amit rád bíznak, azt meg tudod-e csinálni.
Mi a küldetésed itt a földön? Cigány lelkészként tudod, mit kell mondani a cigány hívőknek?
Megszereztem a diplomát, de nekem nem ez a lényeg. Ez csak papír. Cigányként azt tartom fontosnak, hogy szolgáljak a cigányok között. Volt bennem egyfajta csodavárás, de aztán rájöttem, hogy szorgos, kemény munkával lehet elérni nagyon sok mindent, és a csoda nem abból származik, hogy én, egy ugyanolyan cigánygyerek oda tudok állni a cigányok elé. Ettől egyetlenegy cigány sem fog bukfencet vetni, és törni magát, hogy jönni akar templomba. Aki ezt gondolja, az nagyon távol van ettől a témától, az még nem volt kint terepen. Hogy a cigányoknak mit lehet mondani? Őszintén? Sokszor fogalmam sincs. Ezt csak az érti, aki benne él a cigánymisszióban. A gyerekeket, akikkel foglalkozunk, a megélhető valóságra kell felkészíteni, arra, ami vár rájuk odakint, a templomon kívül. Ha ez sikerül, akkor tudtunk nekik adni valamit.
Hogyan prédikálsz?
Ez változó. Régebben leírtam szó szerint a prédikációimat, és betanultam. A szüleim a legfőbb kritikusaim, és azt mondták, hogy ezek közül még nem volt egyik sem prédikáció. Már az iskolában tanult stílust elhagytam, és nagyjából megtaláltam a sajátomat, de még képlékeny. A beszédemben és az imádságaimban végtelenül őszinte vagyok. Ott a helyszínen, amit megad a Szentlélek, azt mondom.
Milyen embernek tartod magad?
Ugyanazok a hibáim vannak, mint minden embernek. A misszió kulcsa, hogy a lelkész így mutassa meg magát a gyülekezetnek és a többi embernek. A lelkész az emberek előtt megy, de ha elkezd közöttük menni, az egy sokkal sikeresebb szolgálatot eredményez. Ha ezt látják róla, akkor nem azt fogják mondani, hogy ez az egyház egy középkorból itt maradt valami.
Melyik az a három szó, amivel tudnád magad jellemezni?
Mindenekelőtt elhivatott vagyok. Ha valamit elkezdek, akkor azt mindenáron megcsinálom. Szerintem végtelenül lelkiismeretes is vagyok. Nem nagyon van olyan ember, vagy olyan probléma, amiben ne érezném azt, hogy valamilyen módon, formában segítenem kell. Más problémája az én problémám is. Szeretem mélységében látni a dolgokat. Szerintem örökké változó vagyok, hozzáállásban, gondolatiságban, mindenben. Magamból és a többiekből is a legjobbat akarom kihozni. Örökké változnak a gondolataim, a terveim, a legnagyobbakat kivéve, mert azokat megtartom. Soha nem bírok egy helyen ülni: lelőhetetlen vagyok, és nem ismerem a lehetetlent!
Mik a terveid?
Szeretnék szakmailag fejlődni, ezért is megyek Svájcba egy évre. Muszáj tanulnom, de emberileg is kell még nagyon-nagyon sokat fejlődnöm. Genfben fogok tanulni az ökumenikus intézetben egy posztgraduális képzésen, és emellett a genfi magyar gyülekezetnek leszek lelkésze.
Az interjút Balogh Krisztina készítette.
Balogh Krisztina az ELTE BTK hallgatója, a budapesti Jezsuita Roma Szakkollégium tagja. Újságírónak készül.
Ha tetszett az interjúalany, nézze meg az MTVA filmjét is Balogh Róbertről: A világ végéről jöttem.