Szerinte a céljainkat egyedül az evangéliummal lehet elérni, jelenlegi munkájában pedig nagyszerűen tudja egyesíteni hitét és a cigány közösségekben szerzett szakmai tapasztalatát. Tóth Anita 2018 szeptemberétől irányítja referensként a Magyaroszági Református Egyház Országos Cigánymisszióját, életút-interjúnkban a család és a hagyományok fontosságáról, a Szentlélek munkálkodásáról és a Zsinati Hivatalig vezető útjáról beszélgettünk vele.
Lassan kilenc hónapja töltöd be a referensi pozíciót, s bár több nagy esemény szervezésén is túl vagy a Cigánymisszióban, keveset tudunk arról, hogy honnan jöttél - mesélj magadról egy kicsit!
Édesanyám vegyes házasságból született, hiszen az anyukája oláh cigány volt, az apukája muzsikus, bár az elmondásokból tudom, hogy a nagyapai dédanyám is beszélt cigányul. A nagyapai dédapám odaveszett az orosz fogságban, őt és a két fiát, nagypapámat és az öccsét, együtt hurcolták el, de csak a nagypapám tért vissza. Ezt a szálat nem volt egyszerű felgöngyölíteni, hiszen a családom homályos információkkal rendelkezett arról, hogy vajon mikor is és hova vitték el őket, de a hozzávetőleges évszámokból és helyszínekből összeállt a kirakós: valószínűleg orosz fogságba kerültek. Nagyapám gyalog jött haza, a hosszú úttól, a fagyásoktól és a fogságban elszenvedett verésektől sérült a lába, ezért élete végéig sántított. De legalább élt.
Alapvetően Szabolcs megyéből származom, édesapám nagyecsedi, anyukám tyukodi – utóbbi nevelt fel, vele három éves koromig éltem a faluban, majd Budapestre kerültünk. Azóta a fővárosban élek, ennek ellenére a gyerekkori nyarak jelentős részét otthon, anyu családjánál töltöttem a cigánytelepen. Ez az időszak nagyon szép emlékként él bennem, hiszen nagyon sok unokatestvérem van. Anyukám testvéreinek fele szintén Budapesten élt, másik fele a szülőfaluban maradt, a kettő kiegyensúlyozta egymást. Én áldásként élem meg, hogy a teljes családommal tölthettem a gyerekkoromat, hol Pesten, hol „otthon”, ahogy Anyuék mondják a mai napig.
Tyukodon a családunk egy utcában lakott, öt-hat házban, és természetes volt, hogy minden ajtó nyitva áll mindenki előtt. Valahol reggeliztünk, aztán ahol az ebéd ért minket, ott megetettek minket, és így volt ez a vacsorával is.
Az apai rokonsággal tartottad a kapcsolatot?
Eleinte nem, velük tizennégy évesen ismerkedtem meg, és dacára annak, hogy nem képezte szerves részét az életemnek, az apai örökség fontos része az identitásomnak: inkább tartom magam oláh cigánynak, mint romungrónak, azaz magyarcigánynak.
Hogyan tudtátok megvetni a lábatokat Budapesten?
Ketten éltünk anyukámmal, aki nagyon szigorúan keretezett nevelési stratégiát alkalmazott, melyért azóta is hálás vagyok. A fent élő rokonság szó nélkül beállt mögé, ha a jövőmről volt szó, már egészen korán felhívták a figyelmemet a tanulás és az engedelmesség fontosságára – nem véletlenül. Képzeld el, hogy egy nyolc osztályt sem végzett, huszonegy éves nő egyedül marad egy gyerekkel a cigánytelep kellős közepén, és onnan hogyan tudja eljuttatni a lányát olyan remek munkahelyekre, mint például a református egyház Zsinati Hivatala. Mi ez, ha nem Isten csodája?
Van egy családi legenda, és én hiszem, hogy igaz: édesanyámnak két váltás ruhája volt akkoriban, és úgy tudott vonatjegyet venni, hogy az egyiket eladta. Nekem egy darab cumisüveg és nejlonszatyornyi ruha jutott. Egyik kezében volt a nejlonszatyor a cumisüveggel, a másikban a három éves gyereke, és így indult el Budapestre. Azt sem tudta, hol fogunk lakni, vagy miből fogunk egyáltalán megélni.
Szerinted miért érezték fontosnak a taníttatásodat?
Nem volt e mögött semmiféle tanult pedagógia vagy módszertan, mint manapság, amikor ezerfelé figyelünk annak érdekében, hogy mit csinálunk jól vagy rosszul szülőként. Ez náluk ösztönből jött, amit tettek, azt pedig a szeretetük vezérelte. Láttam, hogy rettenetesen küzdelmes az életünk, de valahogy kimaradtam abból, hogy ez hogyan csapódott le anyuban. Például soha nem vettem észre hogy feszült, esetleg türelmetlen lett volna velem, ezért a gyermekkoromról csak a jó dolgok jutnak eszembe.
A családon kívül kapcsolatban voltatok más roma közösségekkel?
Húsz-huszonöt éves korom környékén jöttem rá, hogy semmit nem tudok a Budapesten élő cigányságról.
Miért?
Természetes volt, hogy otthon, valamint Tyukodon cigány emberek között mozgunk, de ezen kívül anyukám nem engedett sehová. Gyakorlatilag az iskola és az lakásunk között mozogtam, a suliban pedig kevés cigány gyereket ismertem meg – nem túlzok, ha azt mondom, gádzsó közegben nőttem fel. Anyu óvodában dolgozott, értelmiségi emberek között, én pedig egy nem szegregált, jó hírű intézmény tanulója voltam, ötödik osztálytól kiemelt angol tagozaton.
Mi jelentette az első lépcsőfokot a saját identitásod meghatározásában?
Fontosnak tartom az általános iskolás éveimet: ekkor kezdtem ráébredni arra, hogy nem mindenki cigány, és nem mindenki egyformán ítéli meg a romákat. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy még az egy kezem is sok ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor ért atrocitás emiatt. Komolyan belegondolva egyszer.
Ma sajnos ezt kevesen mondhatják el ezt magukról – te minek köszönhetted, hogy „védve” voltál?
Ezen sokat gondolkoztam az utóbbi években. Azt hiszem, Isten azzal védett engem, hogy sokszor észre sem vettem, ha bántottak. Ha pedig utólag rájöttem, hogy egy megjegyzés, „beszólás” a származásomnak szólt, akkor mindig arra jutottam magamban, hogy nekem ezzel nincs dolgom. Ha egy ember rosszat gondol rólam, élcelődik a származásommal, sztereotip a gondolkozása, az nem az én problémám, hanem az övé. Azzal nem nekem kell dolgoznom, hanem neki kell(ene) önmagán, a nézetein, a lelkén.
Az viszont felettébb tud fájni, ha valaki mást bántanak. Ha olyan embert ér atrocitás, aki nem tudja megvédeni magát. Gyerekeket, időseket, fogyatékossággal élőket, alacsony érdekérvényesítésű képességű embereket, tehát a legelesettebbeket. Ha ezt látom, szomorúság, düh és azonnali tenniakarás munkálkodik bennem.
A hagyományok éreztették hatásukat a családodban?
Anyukámék nem csináltak nagy ügyet abból, hogy cigányok. Főleg az említett gádzsó közeg miatt: nagynénéim szakorvosi rendelőben és gyárban, nagybátyáim az építőiparban dolgoztak, anyukám egy óvodában. A mindennapokban nem volt jelentősége, de amikor együtt voltunk, tipikus cigány családként „működtünk”.
Azoknak, akik nem ismernék: milyen egy tipikus cigány család?
Minden hétvégén együtt voltunk, egy átlagos szombati edédnél is legalább tízen ültünk az asztalnál. Ez ahhoz képest, hogy alapból kettesben voltunk anyukámmal, nagy változást jelentett. Édesanyámék tizenketten voltak testvérek, és amikor meghalt a nagymamám, a nagyok mellett három kicsit hagyott hátra. Mivel anyu akkor már nem élt házasságban, mama ráhagyta őket, és feljöttek hozzánk Pestre.
Hogy tekintettél rájuk?
Mint ha a testvéreim lettek volna, nagyon szoros érzelmi kötelék alakult ki közöttünk.
Említetted, hogy édesapádat már tiniként ismerted meg. Vele hogyan alakult a kapcsolatod?
Nagyon szimpatikus volt számomra, hogyan élik meg a cigányságukat, nem hivalkodva, mégis tartással és büszkeséggel. Sok mindent evidenciaként tettem az identitásom részévé, a korai házasságot és a nők felé támasztott – számomra elfogadhatatlan – elvárásokat kivéve. Amikor apám tizennégy éves koromban megjelent a semmiből, és elmondta, kihez kell férjhez mennem, nem értettem, mit akar, hiszen a férfi-női kapcsolatról akkoriban még semmit nem tudtam. Persze semmi sem lett belőle, és az egyenlő jogokért kiáltó énem ma már még jobban szívén viseli a roma nők helyzetét, talán emiatt a megélés miatt is.
Mi volt az, amit megtartottál az apai örökségből?
Ha őszintén belegondok, akkor azt kell mondjam, hogy kiválogattam ebből a kultúrából azt, ami az én hitéletembe és világlátásomba adaptálható. Ma már, hívő keresztyénként, pontosan tudom, hogy az, amit az evangélium rendel számunkra, egy remek lehetőség arra is, hogy megvizsgáljuk azokat a dinamikákat, gyakorlatokat, melyek az életünk részei, és ebbe beletartozik a hozott, vagy szerzett kultúránk is.
De hogy mondjak egy konkrét példát is a kérdésedre: huszonévesen elkezdtem visszatanulni a cigány nyelvet. Ekkoriban kezdtem foglalkozni a cigánysággal, az első ilyen jellegű munkahelyem a 2011-ben megszűnt Rádió C volt. Itt az oktatási és szociális magazinhoz kerestek riporter-gyakornokot, és viszonylag hamar munkába is állhattam – éppen akkor adtam be a jelentkezésemet kommunikáció szakra az egyetemen. Onnantól gyakorlatilag „determinálva” volt az életem, és mindig olyan munkát végeztem, amelynek legalább az egyik érintettje a magyarországi cigány közösség volt. Hogy ez az én döntésemen múlt, vagy az Úr vezetett erre az útra, nem tudom, de talán mindegy is.
Mi alapján határoztad meg a céljaidat?
Tizenkét éves voltam, amikor a tévében hallottam beszélni egy szociológusnőt a cigányság és a szegénység összefüggéseiről. Arra emlékszem belőle, hogy jól esett a lelkemnek, annyira szépen fogalmazott. Úgy voltam vele, hogy ha ezzel a szociológusok foglalkoznak, akkor én is szociológus akarok lenni! Végül nem így alakult, de nem tágítok a témától, mert a szívügyem. Az pedig nem változott, hogy olyan helyen legyek, amely az értékeim szempontjából is elfogadható: hamar megismerkedtem a roma jogvédelemmel, ezzel párhuzamosan pedig közösségfejlesztéssel kezdtem foglalkozni.
Volt-e az említett tévéműsoron kívül valamilyen más motivációd?
Az iskolában mindig azokkal barátkoztam, akiket valamiért bántottak. Ha valakit cikizek azért, mert rossz tanuló, mert rossz a családi háttere, mert béna volt a haja, ruhája, védelmembe vettem, látványosan vele kezdtem barátkozni, vele töltöttem a szüneteket. Mivel jó tanuló voltam és afféle közösségi ember az osztályban, az én „fegyveremet” abban az időben ez jelentette arra, hogy felhívjam a figyelmet az igazságtalanságra, hogy elhatárolódjak azoktól a folyamatoktól, melyek kirekesztéshez vezetnek. Ez persze nem tudatos volt gyerekkoromban, egyszerűen csak azt tettem, amit éreztem. És ez megmaradt mind a mai napig. Meg kell látnunk azokat, akik bármilyen tekintetben sérelmet szenvednek, és törekednünk kell egy olyan konstans, kiszámítható rendszer létrehozására, amely nagyon nagy szeretettel és igazságossággal fordul feléjük. Csodálatos érzés, hogy ennek a rendszernek én is egy kicsi fogaskereke lehetek.
Milyen munkahelyeken keresztül jutottál el az Cigánymisszió referensi pozíciójáig?
Dolgoztam a civil és közszférában egyaránt, az oktatásban a cigány gyerekek felzárkózását, deszegregációját, iskolai sikerességüket elősegítő pozíciókban. De voltam esélyegyenlőségi szakértő is, ahol elkerülhetetlen lett a megismerkedés az adott cigány közösséggel. Előfordult, hogy évekig ottmaradtunk egy helyen, segítettünk nekik projektet elindítani és így tovább. Nekem ez adott, és ad a mai napig életet: a cigány emberekkel együtt lélegezni, velük lenni, őket segíteni. Emberekről, arcokról, helyzetekről sokszor jut eszembe a családom, ez pedig annyira jó. Az élet legnagyobb áldása, ha hivatásként tudsz a munkádra tekinteni – úgy érzem, ez nekem megadatott, amit kizárólag az isteni gondviselésnek köszönhetek.
Az elmúlt húsz évben kialakult szakmai éleslátásodban mekkora szerepe volt a hitnek?
Tíz éves voltam a rendszerváltáskor, ekkor már lehetett hittanórára járni iskolai kereteken belül. Az osztály egyik kevésbé népszerű tagja is elment rá, és soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor együtt sétáltunk az udvaron egy nagyszünetben, megtanította velem a Miatyánkot. Elmesélte, hogy a hittanon imádkozunk, énekelünk, olvasunk a Bibliából, ez pedig annyira megtetszett, hogy én is beiratkoztam. Mivel katolikus hittanra jártam, később elsőáldoztam, és csaknem harminc éves koromig, bárhol is laktam, mindig megkerestem a helyi közösséget, hogy a vasárnapokat a templomban tölthessem.
Családodban kaptál keresztény nevelést?
Csak a nagymamám ült ott a templomban minden vasárnap, egyedüli cigányasszonyként, viseletben a falu magyar asszonyaival. A keresztelés és a konfirmálás része a családom életének. Az is evidencia, hogy hiszünk, az idősebb családtagjaim istenfélők, szeretik és tisztelik az Urat, de nem mindegyikük jár a gyülekezetbe. A családom fiatalabb tagjai hívő, keresztyén emberek. A férjemmel ugyanabban a gyülekezetben tértünk meg, a hit, az Isten felé fordulás az életünk alapja. A gyermekeinket próbáljuk ebben a szellemben nevelni: a közös imádkozás, a Biblia olvasása a napjaink része.
Mi indított arra, hogy a református egyházban kezdj dolgozni?
Fontos volt számomra, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol a hitemet is büszkén tudom vállalni. Imádságaimon keresztül azt üzente a Szentlélek, hogy eddig is ott volt a szívem a munkában, viszont nem mindegy, hogy a céljaidat milyen keretek között, milyen eszközökkel próbálod elérni. Erre pedig csak egy válasz van: az evangélium. Teljesen véletlenül botlottam bele a referensi állás hirdetésébe, az Isten pedig úgy döntött, hogy itt szeretne látni.
Ismeretlenként léptél be a Zsinati Hivatal épületébe?
Nem, mert kilenc évvel ezelőtt fordítóként segítettem egy olyan kutatásban, amely az országban jelenlévő felekezetek cigánymissziós szolgálatait vizsgálta. Ami ide kötött, az az, hogy interjú készíthettem az akkori referenssel. Nagyon szimpatikus volt az a látásmód, amit éreztem az egyházban, ez is növelte az elköteleződésemet a munka iránt.
Mi volt annak a korábbi kutatásnak számodra a legfontosabb eredménye?
Egyértelműen az, hogy azokban a cigány közösségekben, ahol volt cigánymisszió, vagy valamiféle szolgálat a cigányok felé, óriási változások történtek az emberek életében. Civilként és a közigazgatásban dolgozóként is láttam, hogy egy-egy program milyen hatékony tud lenni a közösségekben, milyen eredményeket lehet elérni. De azokban a közösségekben, ahol Isten Igéjén keresztül, az emberek megtérése által munkálódik ki a változás, a fejlődés, ott számolhatunk be a legnagyobb eredményekről. Ezért gondolom és hiszem, hogy a változás eléréséhez, az eredményekhez egyetlen út vezet: elvinni a közösségekbe az evangéliumot, együtt élni, együtt szolgálni a cigány testvérekkel minden településen, közösségben. Ez az egyházak feladata.
Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál a referensi munka során?
Tavaly októberben már három nagy esemény szervezésében kellett részt vennem – teológus tanulmányút, kiengesztelődési szeminárium, cigánymissziós konferencia –, és eleinte azt sem tudtam, hol van a dolgok eleje és vége. De a visszajelzések alapján úgy érzem, sikeresen csináltunk mindent. Nem volt könnyű, de nehéz sem: egy nyolcfős csapatban dolgozom, amelyben soha nem vagyok magamra hagyva. Ennek köszönhetően már januárban elkezdtünk több olyan eseményt szervezni, amelyre nem volt példa korábban. Folyamatosan érzem a közösségekben, hogy szükség van ránk, ez pedig nagyon inspiráló.
Milyen rendezvények vannak a fókuszban idén?
A már lezajlott protestáns találkozó és cigánymissziós imanap mellett májusban félnapos konferenciát kívánunk szervezni, ahol bemutatjuk az egyházunk cigányok között végzett szolgálatát. Augusztus elején első ízben rendezünk Porajmos (cigány holokauszt)-megemlékezést, s bár még csak terv szintjén létezik a dolog, de szeptemberre egy cigánymissziós családi nap megvalósításán dolgozunk.
Ennek legfőbb motivációját az adta, hogy a testvérek gyerekeikkel együtt szeretnének alkalmainkon részt venni, amelyre eddig nem, vagy csak elvétve akadt lehetőség. Természetesen, októberben a hagyományosan három napos konferenciánkra is sor kerül majd Berekfürdőn. De jelen leszünk ezen kívül a hétvégén a Magyar Református Egység Napján Debrecenben, a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón júliusban és a Bárka táborban, ahol a felnőtt kísérőknek tartunk foglalkozásokat a nyár folyamán. Bízom benne, Isten áldása kíséri majd terveinket!
Fotók: Vargosz