Szerencsés embernek tartja magát, mert édesanyjától cigány, apjától magyar, a férjétől református világértelmezési keretet kapott. „Látom, hogyan szerveződik a cigány és a többségi kultúra, és miért nem értik meg egymást” – mondja Lacziné Somogyi Tímea frissen végzett szociológus, aki úgy gondolta, takarítani lehet otthon is, ezért inkább más munkát keres magának, és felnőtt fejjel továbbtanul. Cigány édesanyja óva intette, sőt tiltotta a romáktól, édesapja meg a vallástól. A hatgyermekes anya a Kecskeméti Református Gyülekezet cigány családokat segítő programját szervezi.
Mit is jelent a cigány származás az ön esetében?
Harmadik osztályos koromig, 1977-től 1986-ig Kecskeméten egy cigányok lakta utcában, a Tatársoron éltünk, ahol számomra minden rendben volt. Apu, aki nem cigány, üvegesként dolgozott, anyu meg takarított. Cigány származású édesanyám azonban mindenképpen el akart költözni arról a környékről. Rossz élményei kapcsolódtak a roma élethez, gyerekkorában sok hátrányt szenvedett, amit a cigányságának tulajdonított.
Ez játszhatott szerepet abban is, hogy az édesanyja nem roma párt választott magának?
Ebben biztos vagyok. Nekem is sokszor mondta, hogy csak cigányhoz ne menjek soha. A húgom is hallgatta ezt éppen eleget. Anyutól nagyon kikaptam, miután egy családi lakáscsere útján beköltöztünk a városközpontba, és én egyszer fogtam magam és visszalátogattam a cigánysorra.
Az iskolában milyen tanuló volt?
Jó közösség volt, szerettem iskolába járni. Kíváncsi voltam, hamar tanultam, szóval jó jegyeket kaptam. Gimnáziumba jelentkeztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi legyek. Szerettem volna mindent megtanulni, amit lehet. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel. Várandós lettem, és mindenképpen meg akartam tartani a gyermekemet. Húsz év múlva, hatgyermekes édesanyaként érettségiztem. Öt fiúnk született, és végül egy kislány.
Cigány közegben nem lett volna szokatlan dolog, hogy tizenhat évesen szüli meg az első gyermekét, de gimnáziumi tanulóként igen. Gondolja, hogy volt ebben valahogy, valamilyen ragaszkodás mégis a cigánysághoz?
Vagy véletlen hasonlóság, vagy én magam se voltam a tudatában. Inkább az befolyásolt, hogy egy nagynénémnek nem lehetett gyereke, mert az elsőt elvetette. Azt szoktam mondani, hogy más gyerekét se bántanám, nemhogy a sajátomat.
Hogyan alakult ki egyáltalán a vallásosság az életében?
Az én családom névleg katolikus, de nem érdekelt volna soha a hit, ha apu nem tiltakozott volna mindenfajta vallásosság ellen. Ám így már alsós koromban is bejártam a nulladik órára katolikus hittanra. Egyszer meg Jehova tanúival állítottam be otthon, nem tettem különbséget a vallások között. Mindig is nagyon érdekeltek.
Hogyan került közel a református egyházhoz? Hogyan befolyásolja az életét a hit?
A férjem családja református, és a vallás náluk mindig is fontos szerepet töltött be, úgyhogy én rajta keresztül kerültem kapcsolatba a református egyházzal. A református hitünk az értékrendünket és azt a közeget is meghatározza, amiben mozgunk. A gyerekeinket is a református iskolába írattuk.
Miből él meg egy ilyen nagy család?
A férjem tradicionális paraszt családból származik, maga is földet művel, tehát amit megeszünk, azt megtermeljük. A fiúk is dolgoznak, traktoroznak, mindegyiknek megvan, hogy mit csinál szívesen. Van szakmájuk, és emellett földet is művelnek.
Mindig is dédelgette ezt az álmot, hogy egyszer majd visszairatkozik a gimnáziumba?
Amikor Panni lányom elment oviba, akkor hatalmas csönd lett otthon. Elkezdtem munkát keresni, de nyolc általánossal csak mosogatni meg takarítani vettek volna fel. Gondoltam, azt csinálhatom otthon is, amennyit csak akarom. Akkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha befejezném a gimnáziumot. A férjemet meglepte, hogy akkor tizenegynéhány év után heti kétszer már nem leszek itthon. Ugyanabba az iskolába iratkoztam be, ahová elsőbe jártam. Az egyik tanár a végén megkérdezte, miért nem megyek egyetemre.
Meglepte ez a javaslat, hogy egyetemre menjen? Hogyan választott szakot?
Megnéztem a kurzusokat, és a szociológián voltak olyanok, amelyek érdekeltek, filozófia, vallásszociológia, kisebbségszociológia, és még a matek, ami elég jól ment. Fogalmam sem volt, milyen lesz Pécsett, az első nap el is tévedtem, korábban nem utaztam egyedül, nem is aludtam távol otthonról.
Miért ment szociológiára? Az identitása, a cigányság sorsa akkor mennyire foglalkoztatta?
Nem tartottam fontosnak a származásomat. Az érintettségem akkor jött elő – még az órára is emlékszem –, amikor az elhangzottak ellentétben álltak a saját tapasztalataimmal. Innen kezdett el érdekelni, hogyan lehet, hogy a cigányság egy külön társadalom a társadalomban, más jellemzőkkel, hiszen sok a gyerek, több a férfi, mint a nő, míg a többség rohamosan fogy, itt szaporodik és fiatalodik a népesség. A szociológia alapképzésnek csak kis része foglalkozik a roma kisebbséggel. Én nem akartam, hogy ez motiváljon, de ezután mindent a romák helyzetére vonatkoztattam, minden elméletet végiggondoltam erre a társadalmi csoportra vonatkozóan.
A pécsi egyetemen, ahol köztudottan erős a romológia, önt romaként tartották számon?
Abszolút nem. Arra emlékszem, hogy azt sem mondtam eleinte, hogy hat gyerekem van, mert nem akartam, hogy beskatulyázzanak. De a csoporttársaim előszeretettel közölték ezt, ha bemutattak, mert élvezték a hatását. Általában meglepő, ha egy hatgyerekes cigány nő jár egyetemre.
Maradtak még kapcsolatai romákkal?
Addigra nemigen. A jelenlegi munkám arra is jó, hogy sokat megtudhatok róluk. A cigányváros kutatásán dolgozom, ahol anyukám született. Noha anyu erősen tiltakozott, hogy cigányok között nőjek fel, ehhez képest abból, ahogy ő nevelt minket, mégis nagyon sokat kaptam a cigány kultúrából. Azt mindenképpen, ahogy a szavakat használta bizonyos szituációkban, ahogy kifejezte magát. Apukámtól is kaptam egy kultúrát, amiben otthon vagyok, és látom, hogy a két kultúra hogyan szervezi meg magát, és miért nem tudnak egymással jól kommunikálni. Én nagyon szerencsés ember vagyok, anyukámtól cigány, apukámtól magyar, a férjemtől református kulturális nyelvet, világértelmezési keretet kaptam.
Mit tapasztal, miért érti félre egymást roma és nem roma?
Eltérő kulturális és kommunikációs szokásaik miatt. Például egy alkalommal velem jött egy ismerősöm a cigánysorra. A gyerekek lerohanták, megfogdosták a hosszú haját, és ő mondta, hogy mennyire szorongott, pedig a gyerekek csak érdeklődtek iránta. Gyakran félelmet kelt az is, ha egy cigány ember hangosan, indulattal beszél, pedig nincs agresszív szándéka, csak ilyen a megszokott kommunikációja.
Hogyan indult a Pancsinelló Játszóház? És hogyan került ön ebbe a „biztos kezdet” házhoz hasonló projektbe?
Amikor Panni iskolába került, a diakóniai központban vállaltam, hogy vasalok egy mozgássérült házaspárnak, és közben sokat beszélgettünk Kabai Virág gyülekezeti diakónussal a romák helyzetéről. Ő olvasta a svájci szervezet, a HEKS pályázatát, és kérdezte, hogy belevágjunk-e.
Miért éppen baba-mama játszóházat indítottak a roma családok számára?
Az egyháznak már volt egy baba-mama klubja, ahová a gyülekezeti tagok jártak, és ez olyan tapasztalatot jelentett, amire építeni lehetett. Ennek a játszóháznak már megvolt a szakmai háttere.
Miért ennyire fontos az óvodáskor előtti fejlesztés?
Mire egy rossz körülmények közt élő gyerek óvodába jut, olyan hátrányokat gyűjthet össze, amiket már nehéz orvosolni, mert bizonyos tanulási folyamatok befejeződnek, rögzülnek bizonyos viselkedésminták. Sőt, az eltérő magatartásuk kirekesztéshez is vezethet. Itt tanulhatnak a picik annyit, hogy ne óriási hátránnyal kezdjék már az ovit is.
Mit tart a legalapvetőbbnek ebben a munkában? Milyen eredménnyel lenne elégedett?
Állandóan tudatosítjuk a roma szülőkben és gyerekekben, hogy mennyire értékesek. Fontos, hogy önmagukat tudják becsülni, hogy önmagukról pozitív önképet tudjanak kialakítani, és azt gondolom, ez jól megy. Foglalkozunk a cigány mondákkal, a cigány művészettel, a népszokásokkal. Megbeszéljük, hogy ez érték, nem valami elmaradott szokás, amit titkolni kell. A cigánysággal kapcsolatban folyton bűnözésről, drogozásról, munkanélküliségről van szó. Ha a gyerekek is folyton azt hallják, hogy a cigányok buták, úgyse végzik el az iskolát, akkor azt gondolják magukról, hogy ez rájuk is igaz, és nem érdemes törekedni. Ezért kell az értékeiket, a tehetségüket tudatosítani bennük. Van olyan anyuka, akinél ez sikerül. Egy másik programban is dolgozom, ahol egy hölgy tartott tudományos előadást a cigányvárosról. Eljöttek, és figyeltek a cigányok türelmesen. Ott volt az alpolgármester is, és amikor az előadó ott tartott, hogy milyen rendes ez a város, hogy befogadta a jövevényeket, a cigány hallgatóság fészkelődni kezdett, mert kellemetlen volt nekik ezt hallgatni, és akkor felemelte az ujját és megszólalt egy cigány ember: „Hát ez nem így volt.” „Hát hogy?” „Úgy, hogy jött erre a herceg, meglátta a szép cigánylányt, beleszeretett, és neki adta azt az egész földet.” Ezek után az előadó szinte szóhoz sem jutott. Az idősebb emberek az emlékeikről meséltek, a gyerekek pedig folyton kérdéseket tettek fel. Nagyon jó élmény volt. Innen kaptuk az ötletet, hogy meghívjunk egy mesélőt, aki a gyerekekkel együtt feldolgozza a hagyományokat.
Szóval ez az eredetmondája itt a cigányvárosnak. Mit gondol arról, hogy sokan a cigányság szemére vetik, hogy ezeket a narratívákat tudományos tényként állítják be?
Minden népnek vannak mondái. Természetesen itt is kutatták már, hogyan kaptak a cigányok telkeket. Mindkettő fontos. Az is, ahogy tanulunk az iskolában magyar irodalom órán a Csodaszarvasról, és tanulunk történelemből a honfoglalás eseményeiről. Ami számomra érdekes, hogy miért alakultak így ezek a mondák és mesék. Meséből alig van olyan például, amelyikben jó dolog cigánynak lenni.
Szociológusként jár kutatni is a cigány családokhoz?
Először megfigyelőnek jelentkeztem egy roma szociális felmérésen: jövedelem, iskolázottság, étkezési szokások, rasszizmus… Az volt a tapasztalatom, hogy a kérdezőbiztos mindent a szájukba rágott. Visszamentem a családokhoz, és az egyik házban azt mesélték, hogy él még az egykori cigánybíró lánya. Kiderült, hogy öt generáció lakik egy fedél alatt – számomra érdekes volt feltérképezni ezt a családot, akik amolyan elit réteget alkotnak, iskolázottak és viszonylag jó körülmények között élnek. Amikor én megemlítettem a cigány rokonaimat, hiába mondtam a polgári nevüket, senki nem tudta, kiről beszélek. De eszembe jutott az, ahogy nagyszüleimet a cigányok nevezték, és akkor teljesen megváltozott velem szemben a viselkedés, befogadóvá váltak. Ez nagyon motivált a további kutatásra. A diplomamunkámat a roma nők etnikai sajátosságairól írtam.
Milyen eredményekre jutott? Hogyan élnek ott a környéken a cigány asszonyok?
Fókuszcsoportos interjúkat készítettem, leültünk egy asztalhoz, és olyan nőkkel beszélgettem, akik ezen a területen élnek már hosszabb ideje. Hagyományokról, emlékekről, családi szerepekről, a többséggel való kapcsolatukról. Általában nagyon fontos volt mindegyiküknek, hogy hogyan vélekednek a „magyarok”róluk, és nagyon megtisztelőnek érezték, ha jó véleménnyel volt róluk valaki. Makroszinten maguk fölé helyezték a magyarokat a társadalmi ranglétrán, és maguk alá az „oláj” cigányokat, akik az ő szóhasználatukban mindenki más, aki nem romungró. Az öltözködés és a párválasztás mindig szóba került. Mindenki fontosnak tartotta, hogy cigányhoz menjen férjhez.
Nem érzik akkor státuszbeli emelkedésnek, hogyha a férjük nem roma?
Én is azt gondoltam, hogy mivel előnyösebb, ha egy gyereken nem látszik, hogy cigány, ezért ilyen apukákat választanak. De nem. Vagy nem volt fontos ez számukra, vagy kimondottan cigány férjet szerettek volna. Viszont a többséghez igazodva öltözködnek, és azt gondolom, ezt azért teszik, hogy ne viselkedjenek velük úgy, mint a cigányokkal. Mivel az etnikai csoportokra felosztás amellett, hogy megkönnyíti a társadalmi csoportok közötti tájékozódást, arra is szolgál, hogy ha egy etnikai csoport tagjával találkozunk, tudjuk, mi a helyes viselkedés vele szemben. Ezek a nők azt próbálták elkerülni, hogy úgy viselkedjenek velük, ahogy általában a cigány emberekkel szokás. Sokan meséltek a gyerekkorukról, hogy hogyan akartak beolvadni az iskolában a többiek közé. Milyen nehéz volt ezt átélni. Milyen fontosak a külső jegyek, egyfajta stigmák.
Amit a tanulmányai során megismert, az hogyan viszonyult ahhoz, amit itt tapasztalt?
Számomra itt az volt a kérdés, hogy azokat a jelenségeket, amiket a többség kívülről szemlél, hogyan látják ők belülről.
Mit kellene tudnunk a roma nőkről? Hogyan tudná őket az egyház megszólítani?
Már az, ha megbízunk bennük, sokat jelent nekik. Tiszteljük őket, és nem beszélünk a magas lóról, és nem oktatjuk ki őket, hanem elismerjük, hogy az ő életükről ők tudnak többet, mint mi. Mi azt tapasztaljuk, hogy nagyon nehéz rábírni őket, hogy döntéseket hozzanak a maguk életéről, és ne mindig a kiszolgáltatott pozíciójában legyenek.
Milyen perspektívát lát egy fiatal lány életében, aki tizenegynéhány éves, és már három gyereket hoz a játszóházba? Miből él majd meg, hogyan gondoskodik a gyerekeiről?
Amikor egy anyukával beszélek, és van ilyen irányú igénye, akkor végignézzük, hogyan tudna továbbtanulni. De én most a gyerekekre koncentrálok elsősorban, hogy az anyukának mit kellene tennie, hogy a gyerekeknek jobb élete legyen. És itt konkrét anyukákra és gyerekekre gondolok, egyénileg. Van egy kislány nálunk, aki nagyon okos, nagyon szereti a könyveket. Igyekeznünk kell rávenni az anyukát, hogy jó iskolába akarja vinni a gyereket, és mi ebben támogatjuk. Volt egy másik család, az édesanya négy gyerekkel az utcára került, és a legkisebb fiú tüdőgyulladást is kapott. Aztán befogadták a rokonok, most végre mindkét szülő közfoglalkoztatottként dolgozik, de a lányuknak ezért ki kell maradni a szakiskolából, hogy vigyázzon a Janikára, és azt mondja, hogy úgysincs értelme a szakiskolának. A szülők szerint akkor sincs nagyobb esélye a munkaerőpiacon. Ha a szülők nem vették hasznát a tanulásnak, akkor nem várhatjuk, hogy gyerekeiket motiválják a tanulásban. És ez az érvelése, hogy nem veszik hasznát a szakiskolának, nagyon elkeserített. Talán, ha Janika óvodás lesz, a testvére folytatni fogja az iskolát. Pont az a stratégia, amivel túlélik a mát, az teszi tönkre a holnapot.
A Pancsinellóban hogyan tudnak beavatkozni ebbe az ördögi körbe?
Ezeket a hátrányokat, mint ingerszegény a környezet, nincs villany, nincs játék, nincs könyv, csak addig tudom megszüntetni, míg itt vannak a családok a játszóházban. A legutóbbi élményem, hogy az egyik kislány megtanult mászni. Otthon folyton kézben van, és mindenki szerint nagyon jó dolga van, hiszen nagyon szeretik, valaki mindig dajkálja. De így nem tanult meg mászni, kiderült az is, hogy otthon nem lehet lerakni az érdes betonpadlóra. Észrevettem, hogy nagyon tetszik neki Eszter, a munkatársam cipője, úgyhogy egyre odébb raktam, ő pedig nagyon küzdött érte, és most már mászik. Volt egy másik kislány, aki mindig nagyon lelkesen odarohant a könyvespolchoz, és széttépte a könyveket. És úgy tűnt, mintha dicséretet várt volna ezért. Aztán rájöttem, hogy minden eshetőség szerint otthon, ha van könyv, más a funkciója. Valószínűleg széttépik, hogy begyújtsanak vele. Hetekig mutogattuk a képeket, amíg feltűnt neki, hogy a könyvlapokon érdekes dolgok vannak. Ezek az eredmények. Mivel az anyukákkal sem játszottak, ők se játszanak a gyerekeikkel, de ha közösen játszunk, akkor ők is elkezdenek játszani. Sőt gyakran belefeledkeznek a gyerekjátékokba, rajzolnak, énekelnek. Továbbá minden alkalommal közösen főzünk, és együtt rakunk rendet. Egy nevelésszociológus mondta nekem, mielőtt belevágtunk a játszóházba, hogy ha csak egyszer jön el valaki, és egyszer lát követendő mintát, már az is jó.
Ha lehetne három kívánsága a játszóházra vagy a roma családokra nézve, mi lenne az?
Szeretném, ha a gyerekek sikerélményekhez jutnának, mert erre nagy szükségük van. Azt szeretném, hogy a roma emberek ne éljenek kiszolgáltatottan, legyenek képesek tenni azért, hogy jobb életük legyen. És a harmadik kívánságom, hogy a játszóház adjon még sok örömöt és segítséget sokaknak.
Fotók: Utasi Gabriella, Pálóczi Károly, Hajdú D. András