Kálmán és Marianna intézetben ismerkedtek meg egymással, immár huszonegy éve alkotnak egy párt. Egymás iránt érzett szerelmük leginkább abból fakad, hogy jól ismerik egymás értékeit. Mindketten festenek. Művészcsoportjuk is van, amely a free-presszionista névre hallgat. Kálmán cigány származású, Marianna nem, egyiküknem sem jelent problémát a két kultúrában együtt élni. Interjúnk.
Hazánkban idén kilencedik alkalommal rendezik meg a házasság hetét a keresztény egyházak és civil szervezetek együttesen. Ebből az alkalomból kérdeztük Káli-Horváth Kálmán és Borkó Marianna festőművész-házaspárt házasságukról, közös életükről.
*
Mióta vagytok házasok? Hogyan ismerkedtetek meg egymással?
Kálmán: Idén vagyunk huszonegy éve együtt, házasságot 2001-ben kötöttünk. Gimnazista voltam Nyíregyházán, amikor az intézet falai között találkoztam Mariannával, megláttam darázsderekát, hosszú fekete haját, már akkor tudtam, hogy őt akarom. Művész vagyok, de szerintem minden pasi ilyen… Nagy hatással volt rám az a forma, amit láttam. El is kezdtem a hadműveletemet, hogy meghódítsam. Neki még volt egy német barátja. Mindketten tudtunk, hogy az úgysem működött volna a távolság miatt, és én úgy döntöttem, Mariannát átirányítom az én vágányomra.
Marianna: Azért kerültem intézetbe, mert mielőtt betöltöttem volna a nagykorúságot, meghalt az édesanyám, és a családi helyzetünk veszélyeztette volna azt, hogy befejezzem a gimnáziumot. Akkor azt javasolták, hogy menjek intézetbe, így kerültem Nyíregyházára és ismertem meg Kálmánt, akivel végül összekötöttem az életemet.
Hogyhogy Kálmánt választottad végül?
Marianna: Ott volt mindig velem. Nagyon sokat számított nekem a jelenléte. Mindenben számíthattam és most is mindenben számítok rá.
A konfliktusokat hogyan kezelitek?
Marianna: Néha előfordul, hogy összezörrenünk, de ez nem olyan durva veszekedés, mint amilyeneket látni szoktam másoknál. Egy hullámhosszon vagyunk, és így könnyen lehet kezelni ezeket. Tudom, mit kell mondani neki, és ő tudja, hogy nekem mit. Mi a családban elmondtuk egymásnak, ami aznap történt velünk. Én is ezt a példát követtem, és szerettem volna Kálmántól viszont hallani, hogy vele mi történt. Neki ez furcsa volt, mert nem szokta meg, nekem meg rossz volt, mert néha nem akarta hallani a beszámolómat. Volt, hogy elsírtam magam, akkor Kálmán érezte, hogy ez nekem fontos, és olyankor megértő volt velem. Engedett.
Kálmán: Általában elnevetjük magunkat, ha ilyen eset előfordul, de mindig tudjuk, mivel vigasztaljuk a másikat. Amikor Marianna elsírta magát, akkor szembesültem azzal, hogy itt nemcsak test van, hanem lélek is. Gyerekkoromban mindig féltem, ha megnősülök, miről fogok beszélni majd a feleségemmel. Ha egyszer megbeszélünk valamit, megismerjük egymást, utána miről fog szólni ez az egész? Az elején nehezen ment a beszélgetés, de beletanultam. Most már tudom, miről szól az igazi kapcsolat: folyamatosan ismerni, tanulni egymást.
Hogy tudjátok ezt ilyen könnyedséggel kezelni?
Marianna: Kálmánnak tragédia volt, amikor összeköltöztünk. Szembesült azzal, hogy már nincsenek ott a többiek, csak mi vagyunk egymásnak. Volt egyfajta pánik benne emiatt. Apróságok miatt összekaptunk, például hogy nem szerette rendbe rakni a ruháit, én meg igen. Alkalmazkodnia kellett, ahogy nekem is. De megtanultunk kompromisszumot kötni.
Kálmán: Amikor az ember elkezdi a hódítást, akkor még leginkább a szerelem és a kémia vezérli, de ez csak egy dolog. Nekem nagyon sokat számított az, hogy Marianna családból jött. Amikor komolyra fordultak a dolgok közöttünk és az intézetben is látták, hogy szeretjük egymást, felajánlották, hogy költözzünk az úgynevezett félutas házba. Ez egy kis ház volt, ahová a hozzánk hasonló fiatal párok mehettek, akiknek még nem volt saját egzisztenciájuk.
Csináltam őrültségeknek tűnő dolgokat, például amikor eljöttem a Duna TV-től és elmentem egy kis egyházhoz töredék pénzért hátrányos helyzetű gyerekeknek multikulturális foglalkozásokat tartani. Azt nem minden feleség nézte volna jó szemmel. Volt, hogy azt mondtam ki akarok menni Dániába önkénteskedni, tanulni. Marianna nem beszélte jól a nyelvet, mégis jött velem és munkába állt kint.
Ehhez azért nagy bátorság kellett és főként bizalom. Hogyan alakult ki mindez bennetek?
Kálmán: Kint nagyon sokat változtam. Felhagytam az intézetből hozott defektjeimmel. Addig én voltam a művész, a tévébemondó, nem foglalkoztam olyan földi dolgokkal, mint a hivatalos ügyek intézése, ezeket ráhagytam Mariannára, mert tudtam, hogy ő ért hozzá.
Marianna: Itthon én voltam az, aki stabilan állt, elintézett minden ügyet, kint meg ő volt az ügyesebb, mert jobban beszélt angolul. Mindenhova jött velem, beszélt helyettem is, segített mindig. Bíztunk egymásban. De mi azért mások vagyunk, mert Kálmán nem nőtt fel igazi családban.
Milyen hátrányt okozott ez neked?
Marianna: Hátrányt nem okozott. Az elején tanítgatnom kellett sok mindenre. A háztartási ügyekben segítettem neki. Minden tudásomat megosztottam vele, így formálódtunk eggyé. De nekem nem volt rossz, hogy nem tudott bizonyos dolgokat, és végül megtanulta hogyan kell csinálni.
Hogy idomultatok egymáshoz?
Marianna: Külön utakon jártam már a családomtól, amikor összejöttünk. Nekem már csak Kálmánhoz kellett alkalmazkodnom, neki néha a családomhoz is, amikor meglátogattuk őket. Ment neki egyébként. Amikor összeköltöztünk, még nem tudtam főzni. Azt mondtam Kálmánnak, ez az ő dolga lesz. Nem is volt ezzel gondja az elején, de azt nem bánta, hogy idővel én is belejöttem.
Kálmán: Másfajta életmódot kellett megtanulnom, mint ami az intézetből ismertem. Változtam és idomultam Mariannához, ahogy ő is hozzám. Azzal, hogy ő is művész lett még inkább megerősödött kettőnk között a kötelék. Például most már neki is szüksége van festékre, úgyhogy ilyen szinten is hozzám illő segítőtársam lett.
El tudtad fogadni Kálmán származását?
Marianna: Nekem sosem volt vele bajom. Tudtam róla, hogy cigány származású. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy putriban fogok lakni és rakott szoknyában ülök majd a szoba közepén. Jót nevettem ezen. A családom néha szóvá tette, amiért nem a jobbik utat választottam, amikor a német fiú helyett Kálmán mellett döntöttem. Kálmán akkoriban még a sikerei előtt állt, a családom azt gondolta, nekem jobb lenne Németországban. Eleinte voltak megjegyzések, de miután megismerték Kálmánt, más lett a véleményük. Az volt a baj, hogy addig ők sem találkoztak személyesen cigányokkal.
Kálmán: Őszintén szólva, Marianna nem bírt nekem ellen állni… (nevet)
A művészetedben hogyan jelenik meg a feleséged?
Kálmán: Udvaroltam neki ezzel. Segítettem neki almát rajzolni, közben megfogtam a kezét, ami tudatos közelítés volt. A végén odáig fajult ez a dolog, hogy Marianna is a free-presszionista művészcsoportunk tagjává vált. Harminc éve festünk, rajzolunk együtt.
Marianna, neked milyen munkáid vannak?
Marianna: Legutóbb egy angyal-sorozatot csináltam. Eleinte mindenfélét festettem, nem találtam még önmagam, de most már megvan a saját stílusom.
Szoktátok egymás munkáját kritizálni?
Marianna: Néha szoktam mondani Kálmánnak az alkotásainál, hogy én valamit másképp csinálnék a helyében. Amikor szóvá tettem ezt neki, ideges lett, mert sokszor kijavítattam vele dolgokat, mire ő úgy reagált, hogy akkor fessek én is. Másnap már kezembe is vettem az ecsetet…
Kálmán: Elmentem éjszakai műszakba a tévébe, mire hazaértem egy csendélet várt. Megdöbbentő volt, amit láttam, mert előtte nem festett. Érzéke volt hozzá, de nem vette komolyan. A festménynek olyan erős hatása volt, mint Van Gogh képeinek. Nagyon bátran és érzékenyen használta a színeket. Technikailag nem feltétlenül volt tökéletes, de nem volt különösebben elhibázott. Az a többlet, amit tanulni nem lehet, már benne volt. Marianna már akkor stílussal bírt, volt lelke a munkájának. Utána le se lehetett állítani, annyira ráérzett az ízére.
Marianna, neked mennyire tetszik a Kálmán művészete?
Marianna: Tőle tanultam festeni. Minden amit ő fest, hatással van rám. Tetszik, amiket csinál. Ha esetleg valamiben hibát találok, akkor megmondom neki. Általában hallgat rám, és némi morgás mellett, ha úgy látja, hogy igazam van, akkor kijavítja.
Kálmán, megsértődsz ilyenkor Mariannára?
Kálmán: Nem szoktam megsértődni, inkább elvonulok és végiggondolom, amiket mond. Ha neki feltűnik a probléma, akkor más is észreveheti. Hanyag munkát nem akarok kiadni a kezemből.
Nálatok megmaradt a szerelem, vagy, ahogy a mondás tartja a szerelem átalakult szeretetté?
Marianna: Az a nagy szerelem az csak az elején van, igaz, Kálmán?
Kálmán: Van ez a mondás, de nálam nem így van. Persze, valami változik, mert nincs az az őrület, mint az elején, de nem is csak a szeretet. Már ismerjük egymás értékeit. Értékalapú a szeretetünk egymás iránt. Változhat Marianna alakja, most már a haja is vörös, mégis ugyanazt a nőt szeretem benne, akit akkor megláttam. Az a fajta róla alkotott belső kép nem változik bennem.
Mennyire fontos a kapcsolatotokban a hit?
Marianna: Gyerekkorom óta vallásos vagyok. Katolikus szellemben nevelkedtem, úgyhogy mindig ott volt az életemben a hit. Kálmán hatására mára már protestánsnak vallom magam.
Kálmán: Amikor megismerkedtünk, én már hívő voltam. Egy bibliatáborban tértem meg tizenhét évesen. Folyamatosan azért imádkoztam az intézetben, hogy olyan párom legyen, aki méltó hozzám. Az emberek az imát sokszor lebecsülik, de a mi kapcsolatunknak fontos alkotóeleme, hiszen mielőtt még ismertem volna Mariannát, már érte imádkoztam.
Van egy kisfiatok. A gyerekvállalás hogyan alakult nálatok?
Kálmán: Fiatalon elhatároztam, hogy szeretnék gyereket, de valahogy mindig az az érzés volt bennem erősebb, hogy örökbe fogadjak. Nem jót akartam tenni valakiért, hanem egyszerűen ezt akartam. Miért hozzak világra egy gyereket? Hogy rosszabb legyen egy új életnek? Fontosabbnak éreztem azt, hogy olyannal osszam meg az életet, akinek már van. Mariannának sem volt kérdés ez sosem, ő is örökbe akart fogadni. Egészségügyi okai nincsenek, hogy még nincs vér szerinti gyermekünk.
Marianna: Kálmán így gondolta már évekkel ezelőtt is és most. Talán ha családban nőtt volna fel, másképp gondolkodna erről. Támogatom ebben a döntésében is. Egyébként szeretnénk egy kislányt is örökbe fogadni.
Mit üzennétek a mai fiataloknak a házasság kapcsán? Sokan félnek tőle…
Marianna: Kálmán nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Mindent együtt csinálunk. Az életben fontos, hogy osztozzunk örömben és bánatban is egymással.
Kálmán: Teremtettünk magunknak az emberhez méltó világ helyett egy olyan közeget, amiről azt gondoljuk, jó, pedig nem az. Ebbe a létformába nem fér bele, hogy valaki felelősséget vállaljon a másikért, összekösse az életét valakivel. A fogyasztói szemléletnek sokkal jobb, ha az emberek külön élnek. Ha egyedül van az ember, akkor a maga igényeit helyezi előtérbe a közös jóval szemben – erre most fogékonyabbak is a fiatalok.
Kísértések pedig mindig érik az embert. Attól, hogy én keresztyén vagyok, engem is értek, érnek ma is. Ezért sokkal stabilabb kapcsolatot eredményez, ha csak nem érzelemből vagyok valaki mellett, hanem tudatosan döntök mellette. Nem önfeladásból, hanem mert én is így tudok kibontakozni, ezáltal vagyok az, aki vagyok.
Ha valaki értékként tekint a munkásságomra, tudom, hogy a kapcsolatunkból táplálkozott mindez. Ha Mariannára ránézek most, még mindig ugyanazt a csodálatos nőt látom, akiért megbolondultam, és remélem, ő is azt a csodaférfit látja bennem, akiért meg volt veszve. Ezt senki nem tudja elvenni tőlünk.
Fotók: Facebook