A cigány ember nehezen fogadja el az evangéliumot, de ha a szívébe zárja, óriási erőt meríthet belőle a hétköznapokhoz – állítja Zsiga Zsolt tiszakarádi presbiter, a Sárospatak környéki cigánymisszió egyik oszlopos munkatársa. A kétgyermekes családapa szerint, bár a cigányság jelentős részének nincs anyagi gazdagsága, népének tagjai ennek ellenére mégis elégedettek lehetnek, mert másféle áldást kaptak az Úrtól.
Mikor találkozott először Istennel?
A szüleim nem voltak vallásosak, így templomba sem jártak. Egyáltalán, mikor járt a cigányság templomba? Talán sosem. Fogalmam sem volt hát arról gyerekként, hogy hogyan néz ki belülről az a tornyos épület, hogy mi történik a falai között, hogy kik járnak oda. Tudtam, hogy létezik Isten, de hogy pontosan ki ő, mit tett értünk, mit köszönhetünk neki, arról nem halottam semmit. A lelki indíttatást a nagyapám korai halála miatt hozzánk költöző nagymamámtól kaptam úgy tíz-tizenkét évesen. Rajta keresztül kezdett formálni Isten, ő volt az, aki megtanított imádkozni, aki elmondta, miért kell könyörögni az Úrhoz, és miért kell hálát adni neki.
Hogyan került szóba önök között a hit kérdése?
Sokszor láttam nagymamámat imádkozni: összekulcsolta a kezét, behunyta a szemét. Egy ideig figyeltem, aztán egyszer megkérdeztem, hogy mit csinál. Leültetett, és elmondta, hogy Istenhez szól ilyenkor, aki a teremtőnk, aki az életet adta nekünk, és aki ma is táplál minket testileg és lelkileg egyaránt. Megtanította a Miatyánkot és az asztali áldást is, és onnét kezdve közösen imádkoztunk. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, a szüleimtől együttvéve sem kaptam annyi szeretetet, mint tőle.
Nagymamája vitte el a templomba is?
Nagymamám csak a hit magvetését végezte. Ahhoz, hogy a szívemben ez a mag kicsírázzon, majd szárba szökkenjen, még sok idő kellett. Pár évvel azután, hogy mezőgazdasági gépszerelői szakmát szereztem, megnősültem. Bár a feleségemmel jól kijöttünk, boldogok voltunk, sőt a mai napig is azok vagyunk, mégis úgy éreztem, hogy az életemből hiányzik valami. Üresség volt a szívemben. Erőt vettem hát magamon, és elmentem abba a házba, amelytől gyerekkoromban szinte féltem, mert idegen és titokzatos volt. A református gyülekezet és lelkipásztora, Egeresi László jó szívvel fogadott, hívott az alkalmakra is. Nekem pedig jó volt közösségben lenni, jó volt tartozni valahova, jólesett, hogy végre számítanak rám és számon tartanak. Az igehirdetések elkezdték betölteni a szívemben lévő ürességet: éreztem, hogy minél jobban kinyitom a szívemet az Úrnak, ő Szentlelke által annál jobban megajándékoz engem az evangélium örömével. Új élmény volt, hogy a gyülekezetbe járó emberek nemcsak az Úrban bíztak, hanem egymásban is, és a saját példájukon tanítottak, hogy Istennek is tetsző életet éljek.
Milyen volt korábban az élete, min kellett változtatnia?
Nem öltem, nem raboltam, de Isten nélkül éltem a hétköznapokat. Az óemberem nem törődött a felebarátjával. Csak a saját boldogulásom foglalkoztatott. Nem láttam és nem is érdekelt, hogy mi lakik a másik ember szívében, hogy ki ő, hogy mik a gondjai vagy az örömei. Például ha valakit megbántottam, nem gyötört a lelkiismeret, és ha valaki másképp gondolt valamit, mint én, nem számítottak a szempontjai. Ha nem sikerült valami, a másikban kerestem a hibát, mindig a másikra hárítottam a felelősséget.
Hogyan kapcsolódott be a Zemplénben folyó cigánymissziós munkába?
Tizenegy évvel ezelőtt Choi Young koreai missziós lelkipásztor és a református egyházban mindenki által jól ismert Szabó Dani bácsi megkeresett minket, hogy a falunkban, Tiszakarádon is szeretnének cigánymissziót indítani. Ebbe Egeresi László tiszteletes úr boldogan beleegyezett, és ahol csak tudta, segítette a munkát. A feleségem pedig és én elkezdtünk a Choi testvér és Dani bácsi által havonta megszervezett cigánymissziós konferenciákra járni Sárospatakra. Ezekre azokat a cigány testvéreket gyűjtötték össze Zemplénből, akikről úgy gondolták, hogy a misszió oszlopai lehetnek az egyes településeken. Jó volt találkozni más cigányokkal. Kiderült, amit addig nem tudtam: nem csak én, mások is keresik az Urat. Csodálatos bizonyságtételeket hallottam itt, amelyek óriási lendületet adtak hitbeli fejlődésemnek. Úgy éreztem, nekem ezekhez az emberekhez kell tartoznom. Csodálattal néztem, hogy nem szégyellték megvallani a hitüket. És azt mondtam, nekem sem szabad szégyellnem az Urat. Mert, ahogy írva van: aki nem vallja meg Jézust az emberek előtt, arról ő is meg fog feledkezni a mennyei Atya előtt. Addig azt hittem, hogy már milyen jó keresztyén vagyok. De ott rá kellett döbbennem, hogy valójában még sehol sem vagyok ezekhez az emberekhez képest.
Hogyan lett a sárospataki konferenciákból Tiszakarádon cigány gyülekezet?
Eleinte házi alkalmakat szerveztünk Choi testvér és Dani bácsi vezetésével családi körben. Aztán ahogy hallgattam őket, rájöttem, hogy a rajtuk keresztül megkapott evangéliumot tovább kell adnom másoknak, mert az nem csak az enyém. Így egyre több vendéget hívtunk a házunkba, sőt egyre-másra alakultak a hasonló körök más családok otthonaiban is. Szólt az ige, az alkalmak után pedig kávé, tea és sütemény mellett beszélgettünk, valamint imádkoztunk egymásért. A házak egyre többször bizonyultak kicsinek, míg végül az önkormányzat egy százötven négyzetméteres épületrészt biztosított nekünk. Azóta ebben a cigánymissziós házban tartjuk az istentiszteleteinket, az idénymunkáktól függően mostanában mintegy nyolcvan-száztíz fő részvételével. A többi településen is hasonlóan alakultak a dolgok, néhol a missziós házat a cigánymisszió maga vásárolta meg koreai gyülekezetek támogatásából.
Mivel lehet megszólítani a tiszakarádi cigányokat? Mi az, ami fontos nekik, ami a szívükhöz szól az evangéliumból, ami segít nekik a hétköznapokban?
A cigány ember nehezen fogadja el az evangéliumot. Ugyan hisz Istenben, de csak akkor fordul hozzá, ha baj van. És ha meghallgatta, gyorsan elfelejti őt. Aki viszont megérti és a szívébe zárja Isten üzenetét, óriási erőt meríthet belőle a hétköznapokhoz. Megkérdeztem egy asszonyt, hogy miért szeret a gyülekezetbe járni. Azt mondta, mert ha ide eljön, az Úr leveszi a vállairól a terhet, elfeledteti a szegénységét, a fájdalmait, és új emberként tér haza. Istenem, ha ez az asszony a maga nyomorúságában is ilyen derűs tud lenni, akkor én, akinek mindent megadtál, ami fontos az életben, mit panaszkodjak? A legfontosabb tanítás tehát talán éppen az itt, Tiszakarádon, hogy bár szegénységben élünk, mégsem a pénz az első. Nincs anyagi gazdagságunk, de vegyük végre észre, hogy mégis mennyi mindennel megáldott minket Isten, mégis mennyi mindent megköszönhetünk neki. Aki az Urat elfogadta, az egy kis mezei virág szépségének is tud örülni, amikor a falu határában dolgozik közmunkásként. Isten ennyit adott, azt akarta, hogy így éljem az életemet, így dicsérjem őt. Nem vagyont, nem házat, nem autót kaptam tőle, hanem másféle áldást: családot, gyermeket, közösséget, feladatot. Ha ezt belátom, nem lesz bennem elégedetlenség többé.
Miért a missziós házban, és miért nem a református templomban gyűlnek össze?
Ahogy az én példám is mutatja, a cigány ember félhet a templomtól, mert nem tudja, mi a szokás ott, miként fogadják. Könnyebben elmegy tehát a missziós házba. Ugyanakkor Choi testvér minden alkalommal elmondja, hogy ez csak az első lépés a hit útján, a végső cél, hogy mindenki megtalálja a helyét a falu református gyülekezetében. Mint mondtam, húsz éve egyedül jártam cigányként a templomi istentiszteletekre, ma már sok cigány család ott van vasárnaponként, amelyik a misszión keresztül indult el az Úr követésére. Ők már többször is bizonyságot tettek a közösség előtt, és több felnőtt konfirmációra is sor került már a gyülekezetben.
Milyen szolgálatai vannak?
Egyszerű ember vagyok, alacsony iskolai végzettséggel. Sokszor kérdezem is az Urat, miért van szüksége rám. És egyúttal mindig kérem is tőle, ha ilyen egyszerű vagyok is, amennyire a képességeim engedik, hadd legyek hasznára. Van egy fogyatékos leányka a missziós közösségünkben, aki nem tudja még az édesanyja nevét se, sőt a beszéd is nehezére esik, de valami csoda folytán mégis gyönyörűen és példamutatóan énekel az istentiszteleteken. Mondtam is a testvéreknek: látjátok, az Úr még őt is tudja használni országa építésére, hát hogyne tudna akkor minket, akiket testi és szellemi egészséggel is megáldott? Megannyi csodás példája van a gyülekezetben annak, ahogy egymás életén keresztül tanít, formál bennünket Isten.
Azért ne kerüljük meg a kérdést: miként használja önt az Úr?
A munka oroszlánrészét Choi testvér, Dani bácsi és a helybéli lelkipásztorok végzik. Én legfeljebb csak az ő segédmunkásuk vagyok. Óriási tisztesség számomra, hogy bár egyszerű ember vagyok, Isten meghallgatta a kérésemet, és mind ő, mind a szolgái a mai napig használnak engem. Első cigány presbitere lehettem a tiszakarádi református gyülekezetnek, és a tisztséget a mai napig betölthetem. Három településen is segíthettem Choi testvérnek beindítani a cigánymissziót, Tiszakarádon pedig ma is részt veszek a missziói élet szervezésében. A feleségemet felkérték a helyi közösségi ház szakmai vezetőjének, engem pedig félállásban a gondnokának. Nagy megbecsülésként élem meg ezt, hiszen óriási vagyont bíztak rám. Ezt is csak az Úrnak köszönhetem, mert tudják a falu vezetői, hogy a mindenkin csak átlépő óemberemet legyőztem, és keresztyénként megbízhatnak bennem. Sok feladatot kaptam tehát Istentől annak ellenére, hogy két daganaton vagyok túl. De ezért is csak hálás lehetek neki, mert még így is hasznomat látja, és lehetőséget ad a további életre.
Ön, a felesége, a két gyermeke hitben él. De mi a helyzet a szüleivel és a testvéreivel? Nekik hogy alakult az életük a beszélgetésünk elején említett időszak óta?
Mindhárom testvérem keresi az Urat, és hiszem, hogy „aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik”. Az egyik közülük és a párja nemrég konfirmált, templomba járó gyülekezeti tagok. Sokat imádkozom értük. Édesanyám megtért, vele már tudunk együtt imádkozni. Jó úton jár. Édesapám pedig – ahogy mondani szokták – a „maga módján” lett hívő, de nagyon jó ember.
És a nagymamája?
Ő több mint húsz éve elment közülünk. De ha látná a családunkat, hogy rajta keresztül mit formált belőlünk az Úr, miként változtatta meg nemcsak a mi életünket, hanem a falunkét is, nagyon hálás lenne. Talán velem együtt mondaná: „Ó, Uram, milyen nagy a te hatalmad. Fel sem tudom fogni, hogy ekkora ébredést adtál a cigányság között nemcsak itt, Zemplénben, hanem országosan is. Mégsem vagyunk elveszettek? Mégis számítunk, mégiscsak kellünk neked mi is? Mégiscsak figyelsz ránk, és akarod, hogy mi is kövessünk téged? Nem történhetne velünk nagyobb dolog ennél, és mi nem lehetünk elég hálásak, nem mondhatunk elég köszönetet neked ezért.”
Fotók: Asszonyi Eszter
A fenti interjú a rovat több írásával együtt megjelenik az Országodba befogadtál című kötetben is, amely 2015 november végétől kapható a Kálvin Kiadónál.
A KÖNYV BEMUTATÓJA 2015. DECEMBER 8-ÁN 17:30-KOR LESZ AZ ADNA CAFÉ-ban (Bp. IX. kerület Török Pál u. 6.)