A Népszínház utcáról nem a városnézés jut elsőre eszünkbe, pedig már több mint négy éve és egyre nagyobb sikerrel működik az Uccu alapítvány alternatív városnézése a nyolcadik kerületben.
Kedd reggel kelet-európai cigánymissziók iránt érdeklődő elkötelezett tízfős svájci református csapat várta Szénási Szilviát, az Uccu alapítvány vezetője és Ignácz Juditot, aki jelenleg épp a CEU-n végzi a közpolitikai mesterképzését. Ketten kalauzoltak minket végig a nyolcadik kerület történetének egymásra rakódott rétegein. Túránk a Népszínáz utca végéből indult, első állomás a BÁV, azaz a „zaci” épülete, rövid magyarázattal a hely jelentőségéről. (Szegényebb családok hóvégi túlélését illetően.)
Megtudhattuk azt is, hogy a Népszínház utca most kezdődő reneszánsza előtt már volt egy fénykora: a huszadik század elejéig a környéken a közeli EMKE és már környékbeli kávéházak, éttermek, vendéglők népszerű cigányzenészei éltek. Ők voltak a korabeli szórakoztatóipar sztárjai, népszerűek és anyagilag is jól megbecsültek voltak. A műfaj hanyatlása, majd a szocializmus idején vidékről betelepülő új gyári munkások kezdték el átrajzolni a kerület arcát, majd a rendszerváltás környékén bezáró gyárak, nyomán terjedő munkanélküliség alakította ki a nyolcadik kerületről szóló sztereotípiákat.
Arról, hogy a cigányok mellett a zsidó lakosság is jelen volt a kerületben, két emléktáblánál emlékezünk meg. Ezek egy egykori „csillagos”, azaz a vészkorszak idején megjelölt ház előtt állnak. Itt Judit itt beszél a holokauszt zsidó és roma áldozatairól is, hiszen a környéken mindkét kisebbségből vittek el embereket.
A II. János Pál pápa téren elidőzünk egy rövidebb beszélgetésre a hazai cigányság sokszínűségén: míg Szilvia romungro és felmenői között neves cigányzenészeket is találunk, addig Judit ősei beás cigányok, akik hagyományosan délen, a baranyai területeken éltek, nyelvük az archaikus román nyelv egyik dialektusa.
A végállomás a Mátyás tér, a kerület egyik központja, ahol a Kesztyűgyár közösségi ház, a Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnázium is megtalálható. Egy rendőrségi bódé emlékeztet arra, hogy valaha ez nem volt jó hírű környék, de ma délelőtt csak önfeledten játszó gyerekek népesítik be a játszóteret. A svájci reformátusok érdeklődők, a cigány nyelvektől a zenei hagyományokig és a tragikus sorsú Cziffra György életéig mindenre kíváncsiak, így a továbbiakat, az iskolai szegregáció kérdését és az integráció programok alakulását már a józsefvárosi dzsentrifikáció egyik megkérdőjelezhetetlen bizonyítékában, egy közeli újhullámos kávézóban beszéljük meg.
„Ezt a túrát eddig sosem hirdettük, de egy újságcikk után egyre többen kezdtek minket keresni, így azt tervezzük, hogy társadalmi vállalkozás formájában önálló programként is elindítjuk.” – mesél hosszabb távú terveiről Szilvia. „Az alapítvány kezdetben informális iskolai programokat szervezett, a tantermi foglalkozás folytatása volt a túra.” Ha minden jól megy, a józsefvárosi séta hamarosan bekerül a budapesti alternatív városi séták közé.
A túra után a társaság a környékbeli Nem adom fel étteremben ebédelt, ahol, mint ismeretes, fogyatékkal élők szolgálnak fel. Mint kiderült, ez a vendéglátóipari műfaj csak hazánkban kuriózum, Svájcban több ilyen hely is található – abban a nem kimondottan nagyvárosi körzetben is, ahonnan vendégeink érkeztek.
Az ebéd után a vendégek egy kiadós klasszikus városnézésen is részt vettek gyalogosan, így jól esett az esti megpihenés a Budapesti Református Cigány Szakkollégiuman, a RefoRomban, ahol az igazgató, Káli-Horváth Kálmán és a szociális munka szakos hallgató vezette körbe a küldöttséget a szakkollégiumban.
A csapat korábban már meglátogatta a kecskeméti és a jánoshalmi gyülekezetet és néhány, a gyülekezetekhez tartozó cigány családot, és találkozott egy másik svájci református küldöttséggel is, amely a bódvaszilasi testvérgyülekezetét látogatta meg.