Ha rákeresünk a térképen Becsked nevére, semmit sem találunk majd, sőt, még a híres Google Maps is csődöt mond: a Borsod-Abaúj-Zemplén megye keleti részén található Karcsa településrészéről van szó, amely mindössze néhány kavicsos utcából áll, mégis, él, virul és lélegzik. A helyi református cigánymissziós közösség több, mint egy évtizede alakult meg a szlovák határ mellett, egy Dél-Koreából érkezett lelkész és Szabó Dániel szolgálata nyomán, tagjai pedig olyan hívő keresztény emberek, akik nehéz sorban nőttek fel és élnek mind a mai napig. Itt beszélgettünk Bandor Aladárral, és feleségével, Bandorné Gulyás Margittal, akik alig két hónappal ezelőtt, 2017 karácsonyán kötötték össze életüket Isten színe előtt.
Habár a magyar autópálya-rendszernek köszönhetően órákon belül el lehet érni bárhová az országban, a késői indulás Budapestről megbosszulja magát: már besötétedett, amikor megérkeztünk Becskedre. Előzetes információink alapján tudtuk, hogy le kell majd kanyarodni a főútról vendéglátóink felé, mégis eltévesztettük az irányt, azon egyszerű oknál fogva, hogy semmi sem jelzi azt, hol járunk, és egy földes úton kell megközelítenünk azt a néhány utcát, ahol a falu roma lakosságának nagy része él.
Még le sem pakoltunk a hosszú autózás után, már rotyogott a kávé, az üdítők és sütemények azonnal megjelentek az asztalon – ez szinte minden cigány családnál így megy, számunkra viszont külön öröm volt látni a falon függő kis fakeresztet, és azt a meghittséget, amely a Bandor-házban uralkodik. A család legifjabb tagját, Árpit már ismerhetik oldalunk olvasói, hiszen tavaly utolsó középiskolai évére készülve tett bizonyságot az emberek előtt a debreceni Csillagponton, így szinte magától értetődő volt, hogy a 2018-as Házasság Hete alkalmából szüleit is meg kell ismernünk.
Beszélgetésünk különlegességét az is adta, hogy Aladár és Margit hivatalosan mindössze két hónappal ezelőtt, 2017 karácsonyán mondta ki egymásnak a boldogító igent – mindezt több, mint 25 évnyi együttélés után, ráadásul úgy, hogy az öt felneveltből csak három közös gyermekük született. Noha Jézus szeretete folyamatosan ott volt bennük, a kétezres évek közepén tértek meg igazán, köszönhetően Dr. Szabó Dániel egykori tiszáninneni főgondnoknak, valamint egy koreai lelkészházaspárnak, Choi Youngnak és feleségének, akik felismerték, hogyan lehet leginkább megszólítani a romákat Becskeden, és a környékbeli, bodrogközi falvakban.
Miért javasolják a fiataloknak, hogy házasodjanak meg?
Aladár: Úgy gondolom, csakis akkor tegyék, ha szeretik egymást, és úgy látják, békességben fognak élni. Ha ez hiányzik, bele se kezdjenek. Mi 25 év után még mindig szeretjük egymást, és mindent meg tudtunk beszélni a másikkal.
Miért éppen karácsonykor házasodtak össze, és miért pont most, 25 év után?
Aladár: Talán most értünk meg arra, hogy hivatalossá tegyük Isten színe előtt is a kapcsolatunkat! És azért választottuk ezt az ünnepet, mert Ilyenkor együtt tud lenni az egész család.
Margit: Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép és megható lesz az esküvőnk!
Aladár: A házasságkötésre olyan emberek is eljöttek, akik nem járnak gyülekezetbe, 6-8 család – több volt az álló, mint az ülő vendég!
Hogyan kezdődött a kapcsolatuk?
Aladár: Gyerekkorunk óta ismertük egymást, együtt játszottunk, hiszen egy faluban nevelkedtünk.
Margit: Viszont én mindig különös szemmel néztem Aladárra, egészen kicsi koromtól kezdve. Komolyan! És ez lett az eredménye!
Aladár: Ha tudtam volna, hamarabb elkezdek udvarolni neki! Én viszont játszópajtásként, barátként tekintettem rá. – mondja mosollyal az arcán.
Aladár: Majdnem 23 éves voltam, amikor elkezdődött a kapcsolatunk – korábban meg sem fordult a fejemben, hogy szeretnék tőle valamit, hiszen más utakon jártam, csavarogtam. Miután leszereltem a katonaságból, 1993 januárjában, úgy gondoltam, megértem arra, hogy családot alapítsak. Nagyon hamar történtek a dolgok: ekkor összeköltöztünk, szeptemberben pedig meg is született az első gyermekünk, Rita, akit még kettő követett, Aladár, és Árpád. Közös gyerekünk három van, de ötöt neveltünk, ugyanis Margit előző kapcsolatából is született kettő – mivel a kisebbik nem ismerte az édesapját, engem hívott apának.
Margit: Mivel csak az idős édesapám élt, úgy éreztem, egyedül vagyok a világban, két gyerekkel. „Vajon mi lehet jó nekem?” – tettem fel a kérdést. Ez évekig így ment, és amikor Alival összekerültünk, azt megváltásként éltem meg. Teljesen megváltozott az életem. Éreztem, hogy tartozok valahová, van valakim, akire számíthatok. Ő volt a mindenem, a támaszom, a szerelmem, aki mellettem állt. Most, hogy 25 év után összeházasodtunk, valóban rájöttem, hogy ő életem szerelme, igen, még ötven évesen is.
A család hogyan viszonyult a kapcsolatukhoz?
Margit: A nagyobbik lányom, Meli eleinte haragudott. Egyik este nem tudott lefeküdni, mert megszokták, hogy a gyerekek velem alszanak. Erre megszólalt a kisebbik, Csabika: „Ne tíjá, ölüljé neki, van apukánk!” Aladár nagyon jó apa volt, hiszen ugyanúgy nevelte fel őket, mintha a sajátjai lennének.
Aladár: Soha nem tettem különbséget közöttük és az édes gyerekeim között.
Margit: Jóban-rosszban együtt voltunk, közösen csináltunk végig mindent. Most, hogy összeházasodtunk, úgy érzem, megérdemeltem, hogy megkapjam a nevét, azok után, amit végig csináltunk együtt. Sokak szerint ennek nincsen sok jelentősége, számomra azonban igenis van.
Aladár: Ez így természetes, nem? Isten előtt megfogadva. Akik együtt élnek, legyenek házasok!
Margit: A postás azóta is újasszonynak hív!
Margit: Amikor összeköltöztünk, Aladár mindkét szülője élt még, nekem viszont csak az apukám, igaz, már akkor is idős volt, 83 éves. Az igazat megvallva anyósom nem nagyon örült nekem, hiszen Aladár mégiscsak egy asszonyhoz költözött.
Aladár: Néha hazajártam szüleimhez, anyám pedig egyszer leültetett és azt mondta: „Mi lesz ebből fiam? Hogy képzelted te ezt, egy kétgyermekes anyával összeállni? Hogy-hogy nem egy lányt választottál?” A fejemben nagy harcok dúltak, hogy most mitévő legyek, de a Jóisten megmutatta, mi a helyes. Sokat kételkedtem, de a szívem mindig azt súgta, hogy ez az asszony kell, mert szeret engem, és én is őt. Azt mondtam anyámnak: „Figyelj, én azt az asszonyt szeretem, ő is nagyon szeret engem, és mától kezdve vele fogok élni. Igen, egy kétgyermekes anyával.” Már akkor úgy éreztem, hogy örökké vele maradok, és hála Istennek, ez 25 éve nem változott.
Margit: Nagyon nehéz sorban éltünk, de nagy szeretetben neveltük a gyermekeinket. Sokszor alakult úgy, hogy ennünk sem volt mit, de amikor megfürdettem, és este a karomra vehettem őket, a világ minden boldogságát magaménak tudhattam. Még mindig azt mondom, hogy hatalmas áldás volt ez nekünk! Most sem vagyunk gazdagok, de nem cserélnék azokkal, akinek óriási házuk van. A nagylányom, Meli hiába 32 éves, ugyanúgy szeretem, mint amikor megszületett.
Melyek voltak a legszebb és legnehezebb időszakok a kapcsolatukban?
Margit: Nekem a legjobb az, hogy mellettem volt Ali és a gyerekeim.
És Alival együtt?
Margit: Hogy ott volt nekem! Hogy együtt sikerült megoldanunk mindent, még a szükség idején is, de a szeretet pótolni tudott mindent.
Aladár: A ’90-es évek eleje nagyon kemény volt ilyen szempontból: a környéken egyáltalán nem volt munka, főleg cigányok számára nem. Margit már a második gyermekünkkel volt várandós, amikor elhívtak Pestre dolgozni az akkori Taurus-gumigyárba, én pedig nagyon sokat vacilláltam azon, hogy így hagyjam-e itt őket. Aztán csak elmentem, és az akkori viszonyok között elég jól kerestem. Megszületett Aladár, Margit később viszont sírva hívott fel, hogy menjek haza, mert nem bírja tovább. Úgy voltam vele, hogy keresek itt a környéken bármilyen állást, csak velük legyek. Munka viszont továbbra sem volt, így a karcsai önkormányzatnál kezdtem dolgozni közmunkában. Nagyon sok ideig csak ezzel lehetett pénzt keresni – időközben szereztem szakmákat, betonelem-gyártói és targoncavezetői papírom is volt, de nem tudtam vele dolgozni helyhiány miatt. Annyi lehetőségem adódott, hogy elmenjek építkezésekre téglát pakolni, segíteni.
Margit: Itt falun meg kellett keresni a pénzt tüzelőre. Ahhoz, hogy ez meglegyen, el kellett menni Pestre dolgoznia három hónapot, ezt viszont nem bírta sokáig.
A ’90-es évekhez képest nincs több munka manapság?
Margit: Ó, dehogy, sőt, még kevesebb is! Az a baj, hogy olyan munkára lenne szüksége, ahol nem kellene állni, mert mélyvénás trombózisos a lába, tüdőembóliával is kezelték. Fizikai munkát nem is lehet végezni neki! Így aztán sehol sem alkalmazzák. Pestről úgy jött haza annak idején, hogy húsz kilót fogyott, a gyomra hónapokig nem jött helyre. Mindezt azért, hogy meg tudjuk venni a téli tüzelőt.
Aladár: Engem ez nem zavart annyira, és nem vettem tudomást róla – a tükörben minden nap a megszokott arcot láttam! Aztán hazajöttem, és azt mondták: „Istenem, hogy nézel ki?”
Férfi vagy női munkát nehezebb találni?
Margit: Férfit, mert én még hálás vagyok azért, hogy a varrodában meg tudom keresni azt a kis pénzt.
Mit tart a legnagyobb értéknek családon belül?
Margit: Azt, hogy sikerült tiszteletben felnevelnünk a gyerekeinket. Engem is így neveltek, elmondták, mit hogyan kell, ezt pedig be is tartottam. Sokszor haragudtam anyura, hogy ez miért van így, de gyerekfejjel nem értettem. A családban lennie kell egy törvénynek, csak így lehet normális életet élni. Ahol ez nincs meg, ott semmi sincs rendben.
A beszélgetést a házaspár legkisebb fia, a teológiai tanulmányokra készülő Árpi is végighallgatta, fontos gondolatokat hozzáfűzve szülei mondataihoz.
Árpi: Nem volt olyan például, hogy tíz évesen, este 11 órakor még kint csavargok, mert nekem úgy tartotta kedvem. Bejöttünk nyolckor, sőt, akkor már aludni kellett. Emlékszem, sírtunk a bátyámmal vasárnap esténként, hogy megnézzünk egy filmet, de anyuék azt mondták, nem, mert másnap iskola, ki kell magunkat pihenni
Aladár: Milyen igazunk volt, nem?
Árpi: Akkor nem örültem neki, de ma már nagyon helyes dolognak tartom. Volt idő, hogy lustálkodtam és nem akartam tanulni, de ez korántsem jelenti azt, hogy tiszteletlen lettem volna a szüleimmel.
Hogyan ismerték meg Istent?
Margit: Nagymamám járt templomba, édesanyám pedig megtanított minket imádkozni, és tudatában voltunk, hogy létezik Isten, de a hitünk nagyon üres volt, és igazából nem tudtuk, miről szól ez az egész.
Aladár: A mi szüleink is ismerték az Istent, de konkrétan nem tudták, hogy ki is Ő. A Miatyánkot, a Hiszekegyet el tudtuk mondani, de ennyi volt. Hogy mi a hit, vagy hogy megértsek egy igét a Bibliából? Azzal nem tudtam mit kezdeni.
Margit: Érdekes viszont, hogy anyunak volt egy Bibliája, annak ellenére, hogy nem tudott olvasni sem. Sokat gondolkoztam, hogyan akkor mégis miért?
Aladár: Gyerekkorunkban megkereszteltek minket, de nem jártunk templomba. Évekkel ezelőtt, viszont, amikor egy nyáron Pesten éltünk a családdal, érezni kezdtem, hogy ismét trombózisos lesz a lábam. Hogy jobban menjen a munka, és hogy Isten segítsen át ezen a napon, minden reggel imádkoztam hozzá. Este pedig nem felejtettem el megköszönni. Hála neki, nem is történt bajom, viszont akkoriban még távol álltam tőle. A trombózis nagyon alattomos betegség: egy vérrög kedvére szaladgál a testedben, megállhat a lábadban, a tüdőben, az agyadban, a szívedben, akkor pedig vége. Noha nehéz fizikai munkát nem bírok végezni, nincsen komolyabb problémám.
Milyen lesz, ha az utolsó gyerek is elköltözik otthonról?
Margit: Mindig azt mondtam nekik: tanuljanak a mi példánkból, ezért menjenek tovább, ha lenni szeretnének valakik. Én is tanultam volna, a szüleimnek azonban, öregek lévén nem telt rá. Egy évet jártam szakmunkásképzőbe, varrónőként, a következőt azonban már nem tudtam elkezdeni. 15 évesen el kellett mennem dolgozni, hogy vegyek magamnak legalább nadrágot, cipőt, kabátot. Cikiztek, mert nem volt normális ruhám.
Aladár: Én is hasonló okok miatt hagytam ott az iskolát, pedig azt gondoltam, hogy elmegyek gimnáziumba, leérettségizek, utána pedig csak egy technikumot végezzek el, már nem kellett volna elmennem csákányozni, betont vésni, lapátolni és hasonlók. Sátoraljaújhelyre szerettem volna menni, úgy, hogy nyáron dolgozok, és megkeresem a rávalót. Sajnos nem így alakult. Összesen tízen voltunk testvérek, de kilencen nevelkedtünk fel, mert egyikük egészen kisgyermekkorában meghalt.
Anyám nem dolgozott, mert otthon volt a kisebbekkel, szegény apám egyedül dolgozott Pesten, építőiparban, és alig-alig tudott támogatni engem. Amikor volt pénz ételre, vittem az iskolába, amikor nem, akkor nem. A bérlettel ugyanígy volt. A korombeli, 16 éves fiúk csalogattak: „Hagyd ott a sulit, gyere dolgozni! Tudsz majd magadra venni ruhát, jól fogsz élni!” Addig-addig bíztattak, hogy elgondolkoztam: „Istenem, hiába akarok tanulni, nyomorult módon megy az iskola, nincs rá pénzem.” Végül beadtam a derekamat, és elmentem dolgozni. Pedig szerettem volna folytatni az iskolát, és legalább egy érettségiig eljutni, mert akkoriban még az is jónak számított. Arra számítottam, hogy ha csakányozok, keresek 5000 forintot, ha viszont megcsinálom a technikusit, akkor akár 15000-t is kereshettem volna.
Margit: Becskeden a családok 99%-a taníttatja a gyerekeit – nem úgy van az, hogy befejezzük a nyolc általánost, aztán vége. Általában mindenki elvégzi a középiskolát, pedig több helyen 4-5 gyerek is van. Kevesen mennek érettségizni, a legtöbben szakmát tanulnak, de legalább végigcsinálják. Akiknek viszont van egy kis esze, elmegy, mert itt semmi sincs. Az én lányomnak szociális munkás-szakmája is van, mégis sepregetni akarták kiküldeni az utcára. Nem ezért tanult! De amikor megtudják, hogy cigány, nem akarják sehol sem alkalmazni, így most ott dolgozik velem a varrodában.
Árpi, neked miben a legnagyobb példák a szüleid?
Árpi: Apukámtól nagyon sokat tanultam. Például nagyon jó földrajzból, és rengeteg mindent mondott nekem: régebben el tudtam sorolni szinte a világ összes országának fővárosát, az iskolában pedig néztek rám, hogy „Honnan tudod te ezt?” Lehet zavarban lesz, hogy a szemében dicsérem, de mindig felnéztem rá azért, amit tud, például a politikáról, a világ dolgairól. Nyolc általánost végzett, mégis nagyobb ismerettel rendelkezik, mint sok érettségizett ember!
Nagyon büszke voltam, amikor a haverjaimnak meséltem, hogy ezt és ezt is apától tanultam. Például ki az elnök egy bizonyos országban? Mai napig el tudom mondani egyes dolgokról, hogy ezt nem egy könyvben vagy az interneten olvastam, hanem tőle tudom. Aztán lehet, hogy kicsit világiasan hangzik, de megtanították nekem, hogyan kell embernek lenni. Azokról az alapokról van szó, amelyekről korábban is beszéltem – persze a bibliai útmutatás mellett. Úgy tanították meg nekem ezt, hogy nem ismerték a tízparancsolatot. Ezt isteni csodának tartom.
A kapcsolatukban-házasságukban mi az, amit leginkább példaértékűnek tartasz?
Árpi: Ahogyan tisztelik egymást. Legalább ilyet szeretnék én is.
Időkőközben asztalra került a finom vacsora, a spagetti, de szóba jött a vakaró, azaz a cigánykenyér is, melyről Margit azt mondta, legközelebbi látogatásunkkor elkészíti majd.
Aladár: Annak idején én tanítottam meg vele, hogy kell megsütni! Megmutattam, hogy milyen állagúra kell hagyni a tésztát, mikor lesz finom. Első egy-két alkalommal nagyon száraz lett, én meg mondtam Margitnak, hogy ezt nem így kell, valamit elszúrtál! Kérdezi, akkor hogy? Elmagyaráztam, hogy lágyabbra, és így tovább, utána már jó lett.
A hosszú és jó kapcsolat titka az őszinteség, igaz? Volt egyébként mélypontja a házasságuknak?
Margit: Szerintem nem.
Aladár: Én sem emlékszek olyanra, amikor úgy gondoltam volna, hogy elég, váljanak el az útjaink.
Margit: A szeretet mindent legyőz!
Aladár: Ha rossz napja van, akkor én boldogítom őt, ha nekem, akkor fordítva.
Margit: Ha valamilyen bizonytalanság van az életünkben, bíztatni tudjuk egymást.
Miben lett más a kapcsolatuk azzal, hogy hívőkké váltak?
Margit: Például amikor korábban ideges voltam Alira, akkor napokig tartott ez az állapot. Isten azonban olyan békességet adott a szívembe, hogy azt mondtam magamnak: ha ezt az embert 25 éve ilyennek fogadtam el, akkor ilyennek kell szeretnem! El kell viselem a hóbortjait, a jó dolgait is. Nem csak akkor szeretem, amikor nyugi van.
Aladár: Mióta erősebb a hitünk, könnyebben és hamarabb megbocsátunk egymásnak.
Úgy érzik, mintát adtak ezzel másoknak?
Margit: Azt gondoljuk, igen. Az unokaöcséim például azt mondták, mi vagyunk a példaképei.
Aladár: Az én bátyám szintén vadházasságban élt a feleségével, és amikor meghallotta, hogy meg fogunk esküdni, polgári és egyházi szertartás keretei között egyaránt, akkor bennük is megszületett az elhatározás, és csatlakoztak hozzánk.
Mit jelentett Choi lelkész érkezése Becskeden?
Margit: Előtte a cigányok nem jártak templomba, amikor viszont idejött, mindenkit egyesével szólított meg. Mi cigányok másként állunk a hit kérdéséhez, ezért ez jobban megfogott minket, mint egy hagyományos templomi istentisztelet. Eleinte házi alkalmakat tartottunk, és az a figyelem, amit tőlük kaptunk, a cigányok számára egészen szokatlan volt.
Aladár: A becskedi cigányok csak különleges alkalmakkor jártak fel a faluba templomba, mint például a keresztelő és az esküvő. A házi istentiszteletek viszont sokkal bensőgésebbek, ezért szerették meg sokan a koreaiakat.
Ennyi lenne a titka? Felismerni, hogy a romáknak erre van szükségük?
Margit: Pontosan!
Aladár: Elég egy mosoly, egy szép szó, hogy „de jó, hogy eljöttél!” – máris nagyobb kedvvel mennénk a következő alkalomra!
Árpi: A legfontosabb az lenne, hogy a lelkészek személyes kapcsolatban legyenek a gyülekezeti tagokkal. Például annyi, hogy „Jól érzed-e magad? Segíthetek valamiben? Imádkozhatok érted?”
Boldogabb az életetek így?
Margit: Egyértelműen. Minden reggel hétre járok dolgozni, és fél ötkor felébredek azért, hogy Bibliát olvassak. Van úgy, hogy ez nehezen megy, de ha imádkozom, és kinyitom a Szentírást, akkor minden teher lekerül a vállamról.
Van-e egy ige, amely útmutatást jelent a család számára?
Margit: Igazából nincs, de rendszeresen előfordul, hogy valami napokig pörög az agyamban, és nem találom rá a választ. Mit ad a Jóisten, reggelente pont ott nyitom ki a Bibliát, ami megadja a magyarázatot.
Aladár: Van egy történet, melyet a megtérésemhez kötök, mégpedig a Saulé, amikor Krisztus követőjévé vált. Elgondolkoztam rajta, hogy ha Isten egy századmásodperc alatt ilyen változást hoz egy ember életébe, akkor valóban ő a Király, aki uralkodik felettünk. A legbűnösebb emberből is a legjobbat tudja kihozni. Azóta jobb embernek érzem magam, mert előtte csináltam sok olyat csináltam, amit ma már nem tennék.
Margit: Amíg nem Istené az ember, addig másképp gondol mindent. Más a véleménye, másképp gondolkozik és így tovább. Csak vele lehet egészséges életet élni!
Noha a család szívesen marasztalt volna minket tovább is, észre sem vettük, hogy beszélgetésünk közben mennyire elszaladt az idő. Hisszük és valljuk, hogy ahányfélék vagyunk, Isten kegyelme annyiféleképpen nyilvánulhat meg az emberek életében, amelyre a legfrissebb példa a Bandor-házaspár élete – sok áldást kívánunk még nekik, leljenek még sok örömöt gyermekeikben, unokáikban!
Fotó: Dezső Attila