Régóta a reformpedagógiai módszerek elkötelezett híve, megtérése után pedig elsődleges szempont lett a hivatásában, hogy Krisztust képviselje a gyerekek között. Tóth Józsefné, a Hejőkeresztúri Református Gyülekezet oszlopos tagja és a helyi általános iskola magyar-földrajz szakos tanára interjúnkban az intézmény által országosan ismertté tett Komplex Instrukciós Program hátránykompenzáló és státuszkezelő jelentőségéről, a biblikus oktatásról és a református iskolák valódi feladatairól beszélt.
Amikor az iskola elkezdte a KIP-et alkalmazni, negyedik kisgyermekével otthon tartózkodott. A visszatéréskor nehéz volt felvenni a fonalat?
Nem igazán, talán csak a nyílt végű feladatok megfogalmazásával szenvedtem kicsit: az első KIP-es óravázlatomat három héten át csiszolgattam. Nagy segítség volt a felkészülésben az összetartó és egymást támogató tanári kar, amelyben ma is ugyanúgy számíthatunk a másikra. A program szemlélete nem állt távol tőlem, hiszen ismertem és használtam is a Spencer Kagan-féle kooperatív tanulási technikát – mindig a híve voltam annak, hogy itt változtatni kell az oktatási módszereken.
Mennyire fakad ez a fajta szemlélet a református hitéből?
Jövőre már harminc éve lesz, hogy elmondhatom: az Úr gyermeke vagyok. Ez alapvetően változtatta meg a tanulókhoz való hozzáállásomat. Ha úgy tetszik, „hagyományos” tanár maradtam, de több empátiával és odafordulással. Ezt követte a pedagógiai módszertani ismereteim bővülése a drámapedagógiával, a kooperatív tanulással, de hiányzott, hogy az iskolában fennálló helyzettel kezdjek valamit. Ráadásul a kiégés veszélye is felbukkant előttem.
A hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola régóta úgy szerepel a köztudatban, mint a Komplex Instrukciós Program (továbbiakban: KIP) nevet viselő reformpedagógiai módszer magyarországi úttörője. A programot a Palo Altó-i (Kalifornia, USA) Stanford Egyetem fejlesztette ki a spanyolajkú bevándorló, illetve leszármazottaik, és az angol anyanyelvű diákok közötti különbségek mérséklésére.
A program remekül alkalmazható olyan diákok között, akik különböző szociokulturális háttérből érkeznek és egymástól jelentősen eltérő tudásszinttel rendelkeznek. A hangsúly a csoportmunkán és a tanulók sikerélményén van, melyek elősegítik a hatékony oktatást és a gyerekek közötti intellektuális és státuszbeli differenciák csökkentését – az óratervek megalkotása egyúttal a pedagógusoktól is kreatív energiát igényel.
A hejőkeresztúri iskola vezetése 2000-ben, egy pécsi konferencián ismerkedett meg a KIP-pel, és ők voltak az elsők, akik magyar viszonyokra dolgozták át a módszert. A programnak köszönhetően a roma, magyar, jobb módú és hátrányos helyzetű tanulók egyaránt megtalálják a helyüket az órai munkában, a sikerélmények pedig új perspektívákat nyitnak ki előttük. A KIP-et ma csaknem egy tucatnyi iskola alkalmazza minősített intézményként, több mint kétszáz helyszín pedig már részt vett képzésben, vagy pályázati keretek között ismerkedett meg a programmal.
Bővebb információ a programról: https://komplexinstrukcio.hu/
Úgy, hogy viszonylag kevés tapasztalat volt a háta mögött.
Alig tíz év, de folyamatosan fegyelmezési és magatartási problémák okoztak gondot az iskolában, melyek arra sarkalltak, hogy kutakodni kezdjek a reformpedagógiai lehetőségek között. Persze amikor megismertem a KIP-et, az ige mérlegére tettem, hiszen rengeteg hangzatos program érkezik az Egyesült Államokból, illetve az úgynevezett fejlett nyugatról, melyekbe ha jobban beleásunk, láthatjuk, hogy nehezen összeegyeztethetőek a keresztyén értékrenddel. Megtérésem után például beláttam, hogy ilyen a Waldorf-pedagógia is, a maga Rudolf Steiner-féle antropozófiai hátterével.
A KIP ideológiamentes?
Abszolút! Sőt, teológiai értelemben is megáll, mert az egymás segítése, a perifériára szorultak bevonása, a gyerekekben rejlő értékek megtalálása mind-mind összhangban van a Bibliával. Persze a képzéseken sokan félreértették, hogy mi egész órán dicsérjük a tanulókat. Érdemtelenül azonban senkit sem méltatunk. A pozitív megerősítésre helyezzük a hangsúlyt, és a valós teljesítményt értékeljük – ez igencsak távol áll a hagyományos pedagógiától. Diákkoromban hiába voltam kitűnő tanuló, igazából soha nem dicsértek meg érte, mert tudták, hogy képes vagyok rá és elvárás volt az ötös.
Gyakran hallottam pedagógustársaktól és családtagoktól, hogy a sok dicséret elbizakodottá teszi a gyerekeket.
Ám ha a státuszában alul lévő tanuló nem kap pozitív megerősítést, akkor ne csodálkozzunk, ha Pygmalion-effektus lesz a vége: a diák elhiszi magáról, hogy semmiben sem jó. Minden erőnkkel ennek megfordításán vagyunk: a tanuló jöjjön rá, hogy mihez van tehetsége!
Úgy tűnik, hogy a gyerekek nem csak a feladatokat élvezik, de az osztályközösségük is remek – ez csak kívülről látszik így?
Biztos, hogy ők is ezt mondanák, bár a KIP sokat segít benne. Mondok erre egy példát: a telephelyünkön, Szakáldon összevont alsó tagozat működik, a gyerekek negyedik osztályban kerülnek át hozzánk. Amíg nem használtuk a KIP-et, a szakáldiak nyolcadikig egy klikket alkottak, és ezen a kirándulások, vagy más közösségi események sem segítettek. Aztán a módszer alkalmazásával együtt elkezdtünk arra is figyelni, hogy az órai csoportokban soha ne legyenek együtt az onnan érkező gyerekek, ez pedig nagyban segítette a beilleszkedésüket.
Persze a fiatalok nem válnak szentté: itt is előfordul csúnya beszéd és agresszió, csak nem mindegy milyen mértékben, és hogy ezt hogyan tudjuk kezelni. Ez az osztálytermen kívül is érezteti a hatását: ha Józsika együtt dolgozik az órán Lacikával, biztos nem fogja a szünetben összerugdosni. Mi magunk se gondoltuk volna, hogy a KIP-es órák egyenes következménye lesz majd a magatartás javulása a diákoknál.
Milyen szociokulturális közegből érkeznek a gyerekek az iskolába?
A tanulóink 65%-a halmozottan hátrányos helyzetű. A többiek között, 10-15% esetében évente változó, hogy melyik kategóriába kerülnek – néha pár száz forinton múlik, hová. Hejőkeresztúron egy-két szegényebb cigány családból járnak hozzánk gyerekek, Szakáldról viszont többségében magyar tanulók érkeznek. A hejőszalontai családok nagy része közmunkán dolgozik és szerény körülmények között él. Az úgymond „őslakos” romák a hagyományos mesterségeket űzők leszármazottai, a miskolci telepfelszámolások után pedig sok betelepülő cigány család érkezett a faluba – a legtöbb probléma igazából náluk látható. Pusztít az alkoholizmus, a szülők egy része a létbizonytalanság ellenére közmunkára sem akar elmenni, amely olykor magával hozza a gyermekek nevelésbe vételét. Már óvodából kapjuk a jelzéseket, hogy a gyerekek egyre kezelhetetlenebbek, és több velük a probléma.
Hogyan tudják a KIP-et erre a folyamatosan változó helyzetre alkalmazni?
Magam a program állandó, és mindig be tudja tölteni a státuszkezelés szerepét – teszem hozzá a magyar közoktatásban nem látok ehhez hasonlót. Mivel azonban szocializáció szintjén egyre nagyobbra nyílik az olló a gyerekek között, nagy figyelmet kell fordítanunk az egyéni differenciálásra. Egy nem KIP-es órán általában hét-nyolc felé kell fejleszteni, de előfordul, hogy teljesen egyénre szabottan kell működnünk. Persze mindez iszonyatos munkát jelent, és nehezebb is rájuk készülni, mint a KIP-es órákra, de a cél szentesíti az eszközt: lehetetlen ugyanúgy tanítani egy ötös tanulót, és egy olyat, akinek még hatodikban is olvashatatlan az írása.
Milyen kapcsolatuk van a szülőkkel?
Nagy figyelmet fordítunk erre, napi kapcsolatban vagyunk szinte mindenkivel, telefonon, Messengeren és személyesen. A hatékonyabb kommunikációt szolgálja a Generációk Közötti Párbeszéd (GKP) programunk, melynek a lényege, hogy egyes tanórákra behívjuk a szülőket, akik csoportokat alkotnak, a gyerekek pedig kérdéseket írnak nekik változatos témákban. Erre ők az osztály előtt válaszolnak, mintha egy KIP-es órán lennénk. Az egyik osztályfőnök bevállalta, hogy a „Mit tettem volna másképp?”-kérdés köré építi fel az óráját, és direkt olyan szülőket hívott be az órára, akik abbahagyták az iskolát vagy fiatalon vállaltak gyereket. Szerintem semminek nincs olyan nagy hatása, amikor ilyen témákról ebben a közegben tudnak beszélgetni.
KIP-óra a hejőkeresztúri iskolában
Végez az iskola utánkövetést?
Az elballagott gyerekek tanulmányi eredményeiről a középiskolák a 10. osztály végéig visszajelzést küldenek. Tanulóink többsége visszajár, beszámolnak örömeikről, nehézségeikről. Elmondják, hogy mennyire hiányoznak a középiskolából a mienkhez hasonló módszerek, és szenvednek a hiányuk miatt. Általában olyan intézménytípusba mennek, amely a képességeiknek megfelelő, és helyt is állnak. A KIP pozitív hatása, hogy a gyengébb tanulók az új iskolájukban kifejezetten jól teljesítenek, a jobbak közé tartoznak. De a jobb képességűek is ugyanúgy jól helyt tudnak állni az erősebb iskolákban.
Ez a fiatalok mekkora százalékára érvényes?
Persze, van lemorzsolódás, de az leginkább a családi háttér vagy az anyagiak miattszokott bekövetkezni. Ez utóbbin a középiskolai ösztöndíjrendszer sokat segít.
Az az igazság, hogy nálunk a gyerekek egy kicsit burokban nőnek fel. Itt az iskolában a származásuk miatt nem éri őket hátrányos megkülönböztetés., a középiskolában kapják az első pofonokat ilyen téren.
Milyen arányban érdeklődnek más iskolák a program iránt?
A legjobb, ha a tanári kar nagy részében megvan a szándék a változásra – ilyenkor nem csak ellátogatnak hozzánk, de jelzik az igényüket a – harminc, hatvan vagy kilencven órás – képzésre is. Aztán vannak katasztrófaturisták, akik beugranak, hogy „nézzük meg mi van ’Keresztúrban”. Gyakran elmondják, hogy nekünk milyen könnyű dolgunk van, mert jók a gyerekek. Viszont mi nem azért KIP-ezünk, mert jól viselkednek, hanem a KIP miatt lesznek fegyelmezettek. Sok helyen működik már a KIP, de vannak olyan iskolák is, amelyek lemorzsolódtak. Ahhoz, hogy a program hatékony legyen, muszáj bele energiát fektetni – az összetartó és egymást támogató tantestület elengedhetetlen a KIP sikeréhez.
A református iskolák hogyan állnak a KIP-pel?
Több intézmény is elkezdte alkalmazni a programot. Szentmártonkáta például minősített KIP-iskola, a tantestület pedig egyházkerületi szinten is tartott már bemutatókat.
Mit gondol arról az egyre erősödő tendenciáról, hogy a református oktatási intézményekben elitképzés folyik, és ezzel párhuzamosan a roma és hátrányos helyzetű gyerekek kikerülnek az iskolák falai közül – ergo szegregáció áldozataivá válnak?
Rettentő nagy problémának tartom, és nem is kell messze mennem élő példáért: a hejőpapi magyar gyerekek mindegyikét átviszik a mezőcsáti református iskolába, de a környező települések nagy részéről inkább oda íratják be a magyar szülők a gyerekeiket.
A reformátusságban mindig is volt egy polgári-értelmiségi attitűd, de nagyon rossz példát mutatunk azzal, ha nem teljesítjük a ránk bízott küldetést. Ha az egyház nem vállalja fel az elesettek, a szegények, a szenvedők segítését, akkor ki?
Ha rövid időn belül nem történik változás, hamar el fogjuk érni a teljes szegregációt: az állami iskolák a túlélésért fognak küzdeni, az egyházi intézmények pedig egyre inkább prosperálnak majd, újfent növelve a társadalom egyes rétegei között lévő szakadékot.
Nézzünk szembe a tényekkel: a romák lélekszáma egyre nő, és ha nem kapnak a gyerekek megfelelő oktatást, a felnőtteket pedig nem szívja fel a munkaerőpiac, az óriási társadalmi katasztrófához fog vezetni.
Önök mennyire tudtok hatással lenni az oktatási rendszerre?
Iskolánk igazgatója, Kovácsné dr. Nagy Emese nagyon sokat lobbizik azért, hogy a KIP és az általunk képviselt értékrend egyre szélesebb körben ismertté váljon. Korábban az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem docenseként minden típusú oktatási intézménybe igyekezett elvinni a program jó hírét, jelenleg a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének főigazgatójaként igazi nagykövetként harcol azért, hogy a pedagógusképzés része legyen a KIP. A legnagyobb problémát azok az évszázados berögződések jelentik, melyek még mindig a pedagógustársadalom szerves részét képezik.
Önnél hogy nézne ki az ideális oktatási rendszer?
A KIP tanulmányozása során ismerkedtem meg azzal a módszerrel, melynek során a tantermekben munkaállomásokat hozunk létre, ahol a tananyagot a gyerekek érdeklődési köréhez szabva tudnánk feldolgozni, ahol ők maguk szabják meg, milyen megközelítésből fognak hozzá az egyes feladatokhoz. Szívesen dolgoznék olyan helyen, ahol a tanár egy facilitátor, egy segítő, aki a tanulás útján kíséri a diákokat. Sok helyen még a KIP is hatalmas ugrás, ez a még szabadabb, még kötetlenebb rendszer pedig fényévekre van a jelenlegi, nagyrészt frontális módszerekkel élő oktatástól.
Mekkora realitását látja egy gyökeres, rendszerszintű változásnak?
A közeljövőben semmiképpen nem fog bekövetkezni. Ha átalakulna a pedagógusképzés, akkor elkezdődhetne egy felfelé ívelő folyamat, és a KIP, vagy a hasonló módszerek nem csodabogarak lennének, hanem természetesek a diplomát szerzők számára.
Egy olyan intézményben, mint az önöké, ahol ekkora hangsúly van a csoportmunkán és az összetartozás erősítésén, milyen kihívásokat jelentettek a Covid-19 okozta iskolabezárások az elmúlt húsz hónapban?
Tudtuk, hogy baj lesz, de hogy mekkora, azt csak a tavaly szeptemberi visszatéréskor értettük meg igazán. A távolságtartási szabályok a KIP lényegét gyomlálták ki: a gyerekek magatartása romlott, türelmetlenek és rosszindulatúak lettek egymással – csupa olyan dolog, melyen már hála Istennek rég túl voltunk. A KIP-et nem lehet egy darabig csinálni, utána pedig várni a pozitív eredményeket: folyamatosan benne kell lenni. Már az előző tanévben elkezdtük visszaépíteni a programot az órákba, most szeptembertől pedig teljes erőbedobással vágtunk neki.
Az első osztály kettészakadt jobb és gyengébb képességű tanulókra, hiszen kinek volt eszköze vagy internetelérése, kinek nem. A nyolcadik osztály egy részét a rengeteg kimaradás miatt gyakorlatilag elveszettük, amiért mélységesen fáj a szívem. Sok helyen először a szülőket kellett megtanítani az eszközök megfelelő használatára – már ha volt nekik.
Számtalan telekommunikációs cég kipipálta a társadalmi felelősségvállalási rubrikát azzal, hogy az online oktatás alatt iskolákat támogatott eszközökkel – Hejőkeresztúron történt hasonló?
Ide nem jutott belőlük. Bár az igazsághoz tartozik, a legnagyobb problémát nem az eszközök, hanem az internet hiánya okozta. Ennek ellenére a korlátozások több pozitívumot is hoztak magukkal: a szülők maguk kerestek minket, és újságolták, hogy hol tart a gyerekük. „Amit annak idején nem tanultam meg, most meg tudom!” – mondta egy állami gondozásban felnőtt roma anyuka, aki folyamatosan segített a gyermekének az online oktatás alatt.
Van akciótervük egy esetleges újabb leállásra?
Az első hullám alatt egyáltalán nem tudtunk online órákat tartani, aztán a másodikban már a KRÉTA (Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer – a szerk.) felületén sikerült valamennyire – igaz sok-sok nehézséggel. A legnagyobb problémát az eszköz-, vagy internethiány mellett az okozta, hogy a pedagógusoknak négyfelé kellett dolgoznia: KRÉTA-ban, papíron, Messengeren, videón. Nincs kidolgozott online oktatási programunk, a korábban bevált módszerekhez folyamodnánk egy újabb lezárás esetén.
Az iskola mottója a „Mindenki jó valamiben!” – Ez mennyire személyes arc poeticája?
Hiszem az ebben rejlő igazságot, minden gyermekhez meg lehet találni az utat. Reggeli csendességeim során kérem az Urat, hogy legyen velem az osztályteremben, hiszen nélküle semmit sem tudnék megvalósítani. Még így is előfordul, hogy elkeseredek, vagy sikertelenségnek élek meg valamit, de ezekből is Isten állít fel. Nagy bizodalmam az a történet a Bibliából, amikor Illés a barlangban van, és meghallja az Úr szelíd hangját. Ezt akarom én is meghallani, és tenni, amire Isten elhívott pedagógusként.
Igazgatónőnk gyakran mondogatja, hogy nincs elvesztegetni való időnk. Gyermekek vannak ránk bízva, négy-nyolc évig. Várhatunk csodára vagy nagy átalakulásra a közoktatási rendszerben, de nekünk itt és most van feladatunk. Az Ó Sion ébredj kezdetű dicséret egyik sora így kezdődik: „Egy lélekért se érjen vádja téged…” Ezt keresztyénként a munkában és az Isten felé való szolgálatomban is szem előtt kell tartanom. A gyerekek között az Urat kell képviselnem. Nem akarom, hogy egy nyolcadikos is úgy ballagjon el tőlünk, hogy nem tettem meg mindent érte.