„Az ember értékrendszerének mélyén ott van a jóság, de a körülmények határozzák meg, hogy mit csinál” – vallja Burai Csaba, aki megjárta a földi poklot, hogy egy évtizeddel később olyan fiatalokon segítsen, mint amilyen ő maga is volt egykor. Az MRE KIMM Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonának szociális munkása és esetkezelő mentora vall az eltékozolt évekről, a megtérés kézzelfogható valóságáról és a ráckeresztúri hétköznapokról.
Tíz év embertelenül hosszú idő tud lenni, főleg akkor, ha valaki később rájön, mennyi értelmetlen dologra pazarolta azt el. Ezzel Burai Csaba is egyetért, hiszen tinikorától kezdve pontosan egy évtizedet töltött a kábítószerek bűvkörében. Édesapját nem ismerte, hat éves korában elveszítette édesanyáját, így nagyapja és nagynénje nevelte fel. „Általános iskolában jó tanuló voltam, azonban amikor elkezdtem serdülni, rögtön gondok adódtak – pozitív minta hiányában szinte törvényszerű volt az elkallódás” – emlékezett vissza a fegyverneki és budaörsi évekre.
Csaba egy versenyautó sebességével száguldott lefelé a lejtőn, egyre keményebb szerekhez nyúlva – drogkarrierje utolsó éveit gyakorlatilag politoxikománként – ahogyan ő fogalmaz: mindenevőként – élte, és folyamatosan összetűzésbe került a rendőrséggel. „A serdülőkorom a kilencvenes évek végére esett, akkoriban elég nagy volt a szabadság az országban – én pedig nagyon rákaptam ennek az ízére” – mondja.
„Mindez a ’jó’ minőségű kábítószerekkel és a sérült gyerekkorommal keverve nagyon veszélyes elegyet alkotott, nem egyszer napokig csüngtünk beállva a játékgépeken. Nagyon sokat tettem azért, hogy az ördög mosolyogjon, akik pedig Istenről beszéltek nekem, azokat keresetlen szavakkal hajtottam el magam mellől. 55 kilósan támolyogtam a gyógyszertárakba tűért, a karomon már nem volt hely, ahová szúrtam volna az anyagot, ezért a nyakamba nyomtam be” – elevenítette fel életének legkeserűbb pillanatait.
A korábban az ügyvédi pálya gondolatával is eljátszó srác mélypontra akkor került, amikor kétszer öngyilkosságot kísérelt meg, hiszen egymást érték azok a napok, amikor nem volt mit ennie. Mindezt azok után, hogy több százezer forintot dobott a játékgépekbe, majd félholtra verték őt a szórakozóhelyek biztonsági őrei. Csaba mégis úgy érzi, hogy ezeket kellett átélnie ahhoz, hogy rátaláljon Isten útjára – melyen az első lépéseket egy szociális munkás hölgy segítségével tette meg.
„Az utcán találkoztunk, Budaörsön, és azt mondta nekem, hogy velem álmodott: egy országút közepén álltam, és azt kiabáltam, hogy segítség” – idézte fel a találkozást. „Az állapotom miatt nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy alszok, esetleg hallucinálok, ezért el akartam menni, de újból megszólított: ’Jöjjön, én leszek a mamája’ – mondta. Fél éven keresztül szenvedett velem, ennem és innom adott, egy nap azonban odajött hozzám, és azt mondta: ’Eddig nem kértem magától semmit, most viszont azt szeretném, ha elmenne a rehabra.’”
Csaba az Országos Református Cigánymisszió Együtt Egymásért (EFOP 1.3.7-17-2017-00165) gyülekezeti közösségfejlesztő munkatársképzésén
A hölgy jól ismerte a Ráckeresztúron 1986-ban elindított munkát: a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója egy parasztházban kezdett drogfüggő fiatalokon segíteni, Victorné Erdős Eszter vezetésével. Bő harminc év alatt viszont jelentős átalakuláson ment át az intézmény mind infrastruktúra, mind pedig szakmai program tekintetében – ma lelkészek, szociális munkások, pszichiáterek, addiktológusok, orvosok, tanárok, művészetterapeuták közösen, egy minden igényt kielégítő helyszínen, evangéliumi alapokon dolgoznak azért, hogy az otthonba kerültek valódi szabadulást éljenek át.
Csaba számára Ráckeresztúr azonban nem volt több remek rekreációs lehetőségnél: „Mivel az a hölgy segített rajtam, ezért úgy döntöttem, legalább tiszteletből bemegyek: kipihenem és kialszom magam, majd folytatom tovább. Amikor 2005. augusztus 22-én átléptem az épület küszöbét, egyből gyanakodni kezdtem, azt hittem, egy kísérlet részese vagyok.” Noha az azt megelőző tíz évet Csaba igazi pokoljárásnak nevezte, az első hónapban az elvonási tünetek padlóra küldték, és csak azt követően érezte egyre jobban magát – legalábbis fizikailag.
„Csendben ültem végig az istentiszteleteket, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit jelent a hit, azt akartam, hogy békén hagyjanak Jézussal” – fogalmazott. „Persze már a legelején kaptunk egy Bibliát, viszont egyszer sem nyitottam ki azt, ott hevert az ágyam melletti komódon. Egy nap azonban belém hasított a felismerés: nincsenek szüleim, egy senkiházi bűnöző, nyomorult hajléktalan vagyok, hiszen egy táska ruhával mentem csak be. Minden egyszerre szakadt rám. Remegni és sírni kezdtem, és a Bibliára nézve csak annyit tudtam kinyögni: ’Ha létezel, akkor segíts!’”
„Ahogyan ezt kimondtam, kicsapódott az ablak, a Szentírás lapjai pedig pörögni kezdtek, és a következő résznél álltak meg: ’Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.’ (Ézs 49,15-16). Az az óriási, nyomás, amely előtte rám nehezedett, hirtelen elillant, és béke töltötte meg a szívemet – éreztem, hogy valami történt, és Isten szólt hozzám. Hiszem, hogy az Úr ott szabadított meg a megkötözöttségeimtől.”
Csaba ekkor jött rá, hogy Istennek terve van az életével: „Úgy érzem, az egész életemet végigkísérte, és ahhoz, hogy itt legyek, azokon a szörnyű dolgokon kellett végigmennem. Nem véletlenül szólított le az a nő sem engem az utcán. Az emberek értékrendszerének mélyén ott van a jóság, de a körülmények határozzák meg, hogy mit csinálunk. Ezért teszünk néha olyan dolgokat, melyek ép ésszel felfoghatatlanok.”
Testiekben-lelkiekben megerősödve Csaba végigment a terápián, elvégzett egy két éves szociális gondozó és ápolói képzést, dolgozni kezdett a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban, majd bekapcsolódott egy gyülekezet életébe is. „Nagyon sok ajándékot kaptam Istentől, például elutazhattam egy hétre Hollandiába önkénteskedni – később persze kiderült, hogy a rehabról kikerülve ez nem volt a legjobb ötlet. Hazatérve azonban megismertem Závodi Emesét, az Önkéntes Diakóniai Év Programiroda vezetőjét, aki azt ajánlotta, hogy menjek el a Nagydobronyba, Kárpátaljára. Csodálatos volt megismerni Jézust a rehabon, de itt kerültem vele igazi, bensőséges kapcsolatba, vele keltem és vele feküdtem, minden egyes nap.”
Ezt követően Csaba Berlint vette célba, ahol egy hajléktalanokat segítő roma szervezetnél dolgozott. „Amíg Kárpátalján hitben, ott inkább kulturálisan fejlődtem sokat” – vallja, az önkéntes év végeztével, 2010-ben azonban fordulóponthoz érkezett az élete. „Végzettség nélkül nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Az elviselhetetlen magatartásom miatt egy év után kivágtak a gimnáziumból, így gyakorlatilag nyolc osztállyal álltam ott, széttárt karokkal.”
„Mindenképp valamilyen segítő szakmát szerettem volna elvégezni, így nekivágtam az érettséginek, és különböző helyeken láthattam bele a szociális ellátás területeibe: foglalkoztam autistákkal, fogyatékosokkal és mozgássérültekkel egyaránt. Munka mellett aztán sikerült elvégeznem el a szociális munka szakot az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen” – mondta.
Nem sokkal a diplomaszerzést követően nyitotta meg kapuit a Tinirehab, azaz a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona, Orsolics Zoltán Zénó szakmai vezető pedig nem habozott arra bíztatni Csabát, hogy adja be önéletrajzát – ő maga is Ráckeresztúron szabadult meg, a szerhasználók számára pedig aligha lehetne jobb példaképet találni azoknál, akik maguk is végigjárták a gyógyulás útját. Csaba már négy éve segíti az otthonba érkező fiatalokat, ez idő alatt pedig még inkább megerősödött abban, hogy Isten segítsége nélkül keveset érne a felhalmozott tudás.
„A terápia során előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az emberek már tehetetlenek – Isten azonban soha nem az” – vélekedik. „Ahol a szakmaiság véget ér, ott a szabadító kegyelem munkálkodik tovább, amikor a munkatársak maguktól már nem tudnának mit mondani, Isten adja a szájukba a szavakat. Az a dolgunk, hogy Őt képviselve adjunk keretet terápiának, a megfelelő értékrenddel együtt. Az Úr veti el a magokat a rehabon lévők lelkében is, és rajta múlik, hogy azok mikor kelnek ki.”
Csaba szerint a ráckeresztúri közeg kicsit olyan, mint egy miniatűr társadalom, ahol olyan dolgokat mutatnak meg a bentlakóknak, melyek egy normális embernek teljesen megszokottak. „Színházba, moziba járunk, kirándulni megyünk, és így tovább. Ezeken keresztül jönnek rá, hogy az élet sokkal több annál, hogy reggel felkelnek, belövik magukat, vagy csak ülnek a gép előtt egész nap, esetleg elmennek szórakozni. Amikor bejönnek, kicsit olyan, mintha elhomályosodott volna a szemük, így nem látják az élet minden részletét. A terápia alatt Isten ezt el tudja tüntetni: előbb ráébreszti őket arra, amit tettek, majd új élettel ajándékoz meg mindenkit.
Noha maga sikerrel vette az akadályokat terápia után is, vannak olyan fiatalok, akik a rehab után ismét a szerekhez nyúlnak. „Előfordulnak visszaesések, de már az hatalmas lépés számukra, hogy elindultak ezen az úton” – véli Csaba.
„Anno, amikor még én voltam bent, és láttam, hogy a tíz évig heroinozó figura beállít a családjával, arra gondoltam: ha neki sikerült, akkor nekem is fog. Munkatársakként ugyanilyen példával kell elől járnunk, reményt kell mutatni ezeknek a srácoknak, mert ha az nincs, értelmét veszíti az egész. Csak azt tudjuk képviselni, amire Jézus tanított minket: Hibáztál? Rendben van. Indulj tiszta lappal. Ez reményteljes számukra. Nem az a lényeg, hogy elesünk, hanem hogy utána fel tudunk állni Isten igéjével.”
Fotók: MRE KIMM Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona, Országos Református Cigánymisszió, Vargosz