A német „tudósok” már a 20. század elejétől sürgették „a társadalomra veszélyes" cigányok elleni fellépést. „Cigányok, csavargók és munkakerülők" egy megítélés alá estek, majd a romák többségét egyenesen „bűnöző életmódúaknak" nyilvánították.
Miután a nácik a fennhatóságuk alá tartozó területeken módszeresen irtották a cigányságot, 1943-tól táborokba is gyűjtötték a fajelméletük szerint „keveréknek” minősített roma csoportokat. A magyar cigányokat a komáromi Csillagerődben gyűjtötték össze. Úgy tartják, hogy mintegy 30-70 ezer romát, köztük gyerekeket, nőket és időseket deportáltak különböző koncentrációs táborokba. Auschwitz-Birkeunauba 15 országból mintegy 23 ezer cigány ember érkezett. Az elhurcoltakat családi táborban helyezték el. Eleinte „csak” a táborhely kiépítésén dolgoztatták őket, majd el kellett szenvedniük azt is, hogy embertelen és áltudományos „orvosi” kísérleteket végezzenek rajtuk.
Amikor 1944 tavaszán immár tömegesen futottak be a magyarországi zsidó transzportok, Rudolf Höss táborparancsnok utasítására május 16. éjjel egy végső megoldással ki akarták üríteni a cigányok barakkjait az érkezők számára. A tábor lakói a tervről tudomást szereztek, s minden elérhető eszközzel ellenálltak az SS felfegyverzett katonáinak (Roma Ellenállás Napja). 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka azonban már nem volt menekvés: kivégezték az II/E. cigánytábor mind a 2897 lakóját, holttestüket megsemmisítették. A Cigány Világszövetség 1972-es párizsi kongresszusának határozata szerint augusztus másodika a cigány holokauszt nemzetközi emléknapjává vált. (A parajmos kifejezés a cigány nyelv egyik balkáni dialektusából származik, magyarországi lovári alakja a pharrajimos. Eredeti jelentése „elpusztítás”.)
2024 augusztus elején, a parajmos nyolcvanadik évfordulóján mintegy 55 cigány és nem cigány résztvevővel, a közös emlékezet kialakítása és az áldozatokról való méltó megemlékezés szándékával emlékutat szerveztünk Auschwitz-Birkenauba a református cigánymisszióban szolgáló lelkészek, önkéntesek és a Református Szeretetszolgálat munkatársai számára. A Magyar Református Szeretetszolgálat, valamint a Református Szeretetszolgálat több munkatársa is a csoporttal tartott ezen a különleges utazáson. Emlékező közösségben volt velünk a Felvidéki Református Cigánymisszió képviseletében – a csapathoz Ipolyságon csatlakozó – Babindák Szilvia és Jázmin, illetve az Erdélyi Református Cigánymissziót vezető Makkai Péter sepsiszentgyörgyi lelkipásztor és Torma Vera, a Diakónia Keresztyén Alapítvány vezetője is.
A megbékélési emlékúton részt vevők közössége a csütörtök kora reggeli budapesti indulás után több kisebb megállóval érkezett meg első állomására, a lengyelországi Krakkóba.
Az út elején, amint a busz beért a Kárpátok hegyei közé, Nt. Lovász Márton, a Wáli István Cigány Szakkollégium (WISZ) és a Hajdúböszörmény-Kálvin téri Református Egyházközség Bodaszőlőn is szolgáló lelkipásztora a 121. zsoltár szavaival – „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” – terelte a lelkeket a mindenható Isten felé.
A pihenők idején a busz csomagtartójából előkerült a gitár és a harmónika, hogy a Cigánymisszió zenészei a tőlük megszokott átéléssel vezethessék a csapat dicsőítő énekét.
A csütörtöki városnézést és a kései vacsorát követően kinek-kinek jólesett a pihenés, és elindultak a mély, olykor családi érintettséget is feltáró beszélgetések a másnapra tervezett megemlékezésre készülve.
Pénteken elindultunk az emlékutunk célpontjába, Oswiecimbe, amely lengyel település németes nevén, Auschwitzként vált híressé - hírhedtté. Két csoportban magyar nyelvű idegenvezetéssel, mélységesen elcsöndesedve jártuk végig a koncentrációs tábor központi épületeit. Koradélután az alig pár kilométerre lévő birkenaui tábor központi emlékhelyén tartottuk meg a Holokauszt roma áldozatairól való liturgikus formájú megemlékezésünket, amit élő Facebook-közvetítés formájában minden lélekben velünk emlékező számára követhetővé tettünk.
Porajamos-megemlékezésünk Nt. Pena-Sztojka Szabina imádságos köszöntésével, majd a nemzetközi cigány himnusz, a Gelem, gelem (Mentem, mentem) közös éneklésével kezdődött. Babindák István In memoriam cigány népem című versét a felvidéki cigány költő unokája, Babindák Jázmin szavalta el.
In memoriam cigány népem
„Megmaradt cigánynépem
elhunyt hallottainkat
őrizzük meg szívünkben“
Istenem
Amit megtettél nekem, nagyon fáj.
Láttad gyermekeink fekete szemébe a fájdalmat?
Hallottad anyáink, s asszonyaink fájdalmas jajgatását?
Láttad a büszke apának könnyező szemét?
Az öreg bölcsnek megfáradt lehajtott fejét?
Nem szenvedett népem eleget?
Nem könnyeztek többször szemei, mint táncoltak lábai?
Népemet sártengerbe fürödni, majd halni hagytad őket!
A cigány is az ég felé sírja el bánatát.
Összeszorított kezeik feléd mutatnak.
Adj nekik erőt, hogy újra felálljanak.
Megmaradt gyermekeinek
reményt csókolhassanak homlokukra,
Úgy fázom.
Istenem!
Takard be mezítelen testünk!
A vers elhangzása után Nt. Dani Eszter vezette a közösség imádságát.
Az igehirdetés szolgálatát Nt. Balogh Róbert váchartyáni lelkipásztor, a REFOROM lelkésze végezte a Jeremiás Siralmai bizonyságtevő igéje alapján: "Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (JerSir 3,31-32) A lelkipásztor a birkenaui haláltábor emlékművénél könnyek között öntötte szavakba mindannyiunk megindultságát, s hangot adott az ember szívében joggal megszülető kérdésnek-kétségnek: ha ez a rettenetes tragédia megtörténhetett, vajon tényleg szereti-e az Isten az embert? Sokféle fájdalommal és magával a halállal nézünk szembe, tele vagyunk kérdésekkel, kétségekkel. A holokauszt időszaka fölidézi Jeremiás korszakát, amikor Isten népe, a zsidó nép egy lerombolt országban volt, még temploma is elpusztult. Minden megkérdőjelezni látszott azt, hogy az Isten hűséges, és az Ő népével van. Az Szentírás szóhasználata szerint az egykori zsidók elemi erővel panaszolták fájdalmukat és gyötrelmüket Isten felé, kétségbeesetten esedeztek hozzá vigasztalásért. Amikor a holokauszt tragédiájával szembesülünk, szavaink elfogynak, s csak a könnyeink maradnak. Ám az Isten nem közömbös a könnyekkel szemben, vigasztalást ad, sőt, arra indít, hogy a tőle kapott vigasztalást vigyük tovább, és azzal a vigasztalással vigasztaljunk másokat, amivel Isten is vigasztal minket.
Az áhítat végeztével a Rejts most el kezdetű énekkel fohászkodtunk, majd Bandor Zoltán, a cigánymisszió önkéntese elmondta Babindák István Neked, Uram című versét.
A megemlékezés záró részében közbenjáró és megbékélését kérő imádságokkal fordultunk Isten felé, mire válaszul a gyülekezet mindannyiszor egy szívvel kérte: "Istenünk, tedd érezhetővé jelenléted, és tölts be minket szereteteddel!"
Az Úrtól tanult imádság, a Mi Atyánk elmondása után a Zöld az erdő kezdetű cigány himnuszt és dicsőítő énekeinket énekeltük, miközben az emlékmű kövein elhelyeztük az emlékezés fehér koszorúját és a bodaszőlői cigány testvéreink által készített, a cigányzászló színeit idéző selyemvirágokat. A liturgikus emlékezést Nt. Balog Róbert lelkipásztor áldása zárta: „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7) A szertartás végén a megbékélés jeleként kézfogással köszöntöttük egymást: Békesség Istentől! Béke legyen veled!
Szálláshelyünkre visszatérve még együtt maradtunk, hogy Dani Eszter lelkipásztor vezetésével visszatekintsünk a megindító nap megterhelő, mégis emelkedett pillanataira. A megindító együttlét üzenete egybecsengett a délelőtti igehirdetés üzenetével: fájdalmunkat, dühünket, félelmeinket ne hallgassuk el, hanem vigyük azokat Isten elé, aki ígérete szerint megvigasztal és megbékéltet minket.
Emlékutunk utolsó napjának reggelén Keresztyén Károly újlétai lelkésztestvérünk áhítattal szolgált közöttünk Dániel könyve 3,17–18 alapján, és rávilágított, hogy bár Dániel barátai bíztak abban, hogy Isten meg tudja szabadítani őket, de arra is föl voltak készülve, hogy „de ha nem tenné is…” Hitünk szerint Isten életünk legnagyobb veszteségeiből és tragédiáiból is áldást tud előhozni. Ennek legnagyobb példája, hogy Jézus kereszthalála adott örök életet számunkra.
A szombat délőttöt a festői Zakopane-ban töltöttük, mely még a köd és az eső ellenére is gyönyörű volt. Koradélután továbbindultunk Magyarország felé, s estére épségben hazaértünk Budapestre. Nehéz, mégis hálás szívvel gondolunk vissza az elmúlt napokra és az emlékúton szerzett emlékekre, élményekre.
A MEGEMLÉKEZÉSRŐL KÉSZÜLT KISFILM:
KÉPGALÉRIA:
