Mitől válik valaki egy közösség tagjává? Attól, hogy életmódját, szokásait a közösség elvárásaihoz alakítja, beszéli, esetleg anyanyelvének tekint egy adott nyelvet? Ezek a kérdések minden népcsoport esetében előfordulnak, de nem könnyű őket megválaszolni.
A cigányságot vizsgálva is hasonló problémákba ütközünk. Ahány cigány csoport, annyiféle nyelv létezik, sőt nem feltétlenül kell a cigány nyelv valamely változatát beszélni ahhoz, hogy valaki cigánynak tartsa magát. A nyelvhasználat ügyét nehéz is önmagában kutatni, hiszen számos más tényezőt mozgásba hoz. A nyelv kapcsán beszélhetünk kultúráról, hagyományokról, identitásról. Ami a cigány nyelveket illeti, felmerül a kérdés, hogy mely változatát beszéli az adott csoport, és egyáltalán beszélik-e még a nyelvet.
A Magyarországon használt cigány nyelveket többféleképpen rendszerezhetjük. A nyelvészeti kutatások a mai napig kiindulópontként használják a következő két osztályozást, és a köztudatban is főként ezek vannak érvényben. Erdős Kamill 1958-as kutatásában kétfelé osztja a cigányságot, a cigány anyanyelvűek, illetve a nem cigány anyanyelvűek csoportját különbözteti meg. A cigány anyanyelvűek osztályába sorolja a kárpáti cigány nyelvet beszélőket (Nógrád megyei, Budapest környéki, dunántúli, köszörűs és ringlispíres cigányok), illetve az oláhcigány nyelvet beszélőket. A nem cigány anyanyelvűek esetében magyar anyanyelvűeknek tartja a romungrókat, ahol megkülönböztet egy „úri réteget”, a zenész cigányokat, illetve a másik csoportban tesz említést például a vályogvető, kosárfonó stb. cigányokról. A nem cigány anyanyelvűek másik alcsoportja a román anyanyelvűek, amelyben a román és a teknővájó cigányok csoportját különíti el.
Erdős Kamill osztályozása azt tükrözi, hogy a cigány nyelvek esetében az ősi foglalkozások meghatározók. Napjainkban is jellemző az a tendencia, hogy a cigány öntudatot nagymértékben befolyásolják a felmenőik által űzött mesterségek, illetve a nyelvüket is ez alapján kategorizálják. A magyarcigányok magukat zenész cigányoknak nevezik, nyelvüket pedig romungrónak. A lovári nyelvet beszélő oláhcigányok őseiknek a lókereskedő cigányokat tartják. A beás cigányok tradicionális foglalkozása a teknővájás volt, így magukat teknővájóknak és teknősöknek is hívják, nyelvükre pedig a beás elnevezés mellett a román jelzőt is használják. Ezek a nyelvek még tovább bonthatók alcsoportokra, nyelvjárásokra, de általánosan visszatér a foglalkozás és a nyelvváltozat szoros kapcsolata.
Egy másik jelentős cigánykutatás Kemény István nevéhez fűződik. Kemény 1971-ben, 1992 és 1993 között, illetve 2003-ban végzett szociológiai kutatásokat a cigányság körében. A nyelvi kérdést illetően ez a kutatás abban tér el Erdősétől, hogy számol a kétnyelvűség jelenségével is. Három nagy csoportot különböztet meg: a magyarul beszélő romungrókat, a magyarul és cigányul beszélő oláhcigányokat, illetve a magyarul és románul beszélő román cigányokat, azaz a beásokat. Ez a két csoportosítás csupán irányadó, a felsoroltak nem tekinthetők éles kategóriáknak, hiszen a cigány nyelv, akárcsak a cigány nép, heterogén képet mutat.
A cigányság egy részére kétnyelvűség jellemző, tehát a magyar nyelv mellett beszélik a cigány nyelv valamely változatát is. Napjainkban egyre inkább a nyelvcsere folyamatát élik át, hiszen a közösség jelentős része a cigány nyelvekről már teljesen áttért a magyar nyelvre. 2015-ben végeztem egy felmérést*, amelyben a Nógrád megyében élő cigányság nyelvhasználatát, illetve nyelvhez való viszonyát vizsgáltam. Ez a kutatás azt az eredményt hozta, hogy a cigányság körében a cigány nyelv adott változatát már csupán az idősebb, esetleg a középkorú generáció ismeri és beszéli, de a fiatalok, ha meg is értik, használni már nem tudják a nyelvet.
A nyelv csupán az egyik, de jelentős összetevője az identitás kérdésének. Egy közösséghez való tartozás fontos szimbóluma a nyelvhasználat. A cigányságot illetően érdekes a helyzet, hiszen a cigány nyelv használata és az identitás nem minden esetben feltételezi egymást. Annak ellenére, hogy a cigány nyelvek már a hétköznapi kommunikációban is visszaszorulóban vannak, ez nem feltétlenül jár együtt az identitás elvesztésével, hiszen a szokások, az életmód, a hagyományok sok esetben jobban erősítik a cigány öntudatot, mint a nyelv. Tehát az is cigánynak vallja magát, aki a nyelvet már egyáltalán nem beszéli.
Erre példa a már korábban említett kutatás során felmerülő helyzet egy romungrót beszélő magyarcigány feleség és egy oláhcigány férj között. A feleség szülőfalujában a cigányság jelentős része rendszeresen használja a romungró nyelvet, így a fiatalasszony is jól beszéli, ennek ellenére nem cigánynak, hanem magyarnak vallja magát. Ezt azzal magyarázta, hogy a férj családjában sokkal több cigány szokás él, például a nők szoknyát hordanak, amelyek náluk már nem jellemzőek, ők sokkal inkább „magyarosan” élnek. Ezzel szemben a férj romának tartja magát, annak ellenére is, hogy már nem beszéli a nyelvet. Ez arra enged következtetni, hogy a szokások, a hagyományok meghatározóbbak, mint a nyelvhasználat.
A tradíciók kapcsán érdemes kiemelni a halottkultuszt, ami a cigány kultúrának kiemelkedő pontja. A kutatott cigánycsoportok (magyarcigány, oláhcigány, beás) egyöntetűen fontosnak tartják a virrasztás hagyományát. Amellett, hogy egy közösséget összetartó eseményről van szó, a cigány nyelvhasználatot is érinti. Ezeken az eseményeken főként az idősebbek irányítják a beszélgetést, történeteket mesélnek a régi időkből, s mindezt cigány nyelven teszik, nem pedig magyarul. A virrasztás, illetve a nagyobb ünnepségek alkalmával, mint például esküvő, születésnap vagy karácsony, a mai napig előfordul, hogy a köszöntés és a társalgás cigány nyelven folyik.
Annak ellenére, hogy a hétköznapi nyelvhasználatból kiszorulóban vannak a cigány nyelvek, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával még lehetőség nyílik a nyelvek továbbélésére.
A cikket Balla Fanni készítette.
*A felmérés a A Nógrád megyei cigányok/romák nyelvhasználata c. szakdolgozatban található
Balla Fanni az ELTE magyar szakon végzett hallgatója. Jelenleg magyar, valamint nyelv-és beszédfejlesztő tanári mesterszakon tanul. Szakdolgozatát a Nógrád megyében élő cigányok nyelvhasználatából írta. A téma választását az itt élő cigánysággal kapcsolatos nyelvészeti kutatások hiánya indokolta.
Fotó: flickr.com/Neo Kiss Barn
Felhasznált irodalom:
Bodó Csanád 2009. Nyelvi megkülönböztetés és etnicitás. Nyelvi ideológiák a magyarországi cigányok tudományos osztályozásában. Néprajzi Látóhatár. 66−85.
Erdős Kamill 1958/1989. A magyarországi cigányság. In.: Vekerdi József szerk., Erdős Kamill cigánytanulmányai A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 78. sz. Békéscsaba, 42–56. (Első közlése: Néprajzi Közlemények 3: 152–173.)
Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság, 1971-2003. Gondolat Kiadó−MTA Kisebbségkutató Intézet. Budapest.