Carlaw Judit néhány évvel ezelőtt kezdett el önkéntes szolgálatot végezni az Országos Református Cigánymisszióban, és rendszeresen tagja a különböző közösségekből verbuválódott, alkalmi dicsőítő csapatoknak az országos és gyülekezeti eseményeken. Ám hosszú út vezetett idáig: már kora gyermekkorában megtapasztalta az élet árnyékos oldalát a családjában, intézetbe, majd nevelőszülőhöz került, fiatalként pedig a szeretethiány vitte tévutakra. Hogyan segített neki az ének kiszakadni ebből a közegből? És miért látja úgy, hogy a romák elfogadóbbak vele, mint néhány keresztyén közösség? Interjú.
Mi vezetett odáig, hogy állami gondozásba kerülj?
Öt éves koromban emeltek ki engem a testvéreimmel együtt, mert az apám alkoholizmusa tönkretette a családot. Eléggé rossz emlékeim vannak ebből az időszakból, testi és lelki abúzus jellemezte az intézetig tartó időszakot, bár azt követő évek sem hoztak gyökeres változást. A gyermekotthonból kevés emlékem van, de ami megmaradt bennem, soha nem felejtem el. Szörnyen büdös és undorító volt a tetűirtó, amivel befújtak minket, később levágták a szép, hosszú hajamat is. Az ablakon rácsok voltak, napi háromszor lehetett csak vécére menni, az engem néha meglátogató apám által hozott zserbót pedig a nevelők ették meg.
Meddig voltál az intézet lakója?
Nem sokáig maradtam ott, hiszen egy idősebb hölgy magához vett, így Putnokra kerültem. Egyszerű ember volt, a nevelőanyám úgy gondolta, azzal tesz nekem a legjobbat, ha minden ház körüli munkára megtanít. Noha bántalmazó családom volt, mégis megszenvedtem az elszakítást. Kicsit úgy éltem meg ezt az időszakot, mint ha üdülnék, és vártam, hogy mikor jönnek értem. Otthon kinevettek, amiért a sarokban gubbasztva sírtam, az iskolában csúfoltak, hogy lelencgyerek vagyok, én pedig az egészből nem értettem semmit. A tágabb családomból senki nem foglalkozott velünk.
Emlékszem, hogy templomba is el-elmentünk, de a nagy tér igencsak megrémített. Ennek ellenére imádkoztam az Úrhoz: először a Miatyánkot mondtam el, majd azt kértem tőle, hogy soha ne haljak meg, és adjon örök életet – amire én úgy gondoltam, hogy földi.
Volt már valamilyen kapcsolatod a halállal?
Nem veszítettem el senkit, nem voltam temetésen, de úgy gondolom, az engem ért traumák miatt alakult ki ez a félelem bennem. Erre rátett egy lapáttal, hogy még a vér szerinti szülők is kevéssé táplálták a gyerekek önbizalmát néhány évtizeddel ezelőtt, nem beszélve a hozzám hasonlók helyzetéről.
Voltak olyan sorstársaid, akikkel közelebbi kapcsolatba kerültél?
Két cigány kislánnyal jóban voltam, de hamar elkerültek az iskolából – így leginkább a szekálás maradt. Mégis, egy-két tanítóm túl tudott látni a helyzetemen, és felfedezte, hogy miben vagyok jó. Hihetetlen, milyen lehetőség van a tanárok kezében, sokszor ők az egyetlenek, akik utat tudnak nyitni a gyerekeknek a kitörés felé. Egyetlen játékom se volt – maximum stafírungba lepedőt, asztalterítőt –, így jobb híján az iskolai könyvtárban, olvasással töltöttem az időt. Az egyik tanárom felfedezte, hogy verseket írok. A tanítóm néhányat beküldött közülük a „Miska bácsi levelesládája” című rádióműsorba, amiket fel is olvastak. A rajztanárom egy országos versenyre nevezte az egyik alkotásomat, amellyel harmadik helyezést értem el. Budapesten volt a díjátadó, Miskolcon pedig kiállították a művemet. Krétát, művészkönyveket kaptam ajándékba, de nem láttam belőlük semmit.
Vajon ezeket is a stafírungba tették?
Valószínűleg. Ez azért is szomorú, mert azok a könyvek könnyen lehet, hogy elindítottak volna egy művészi pályán. A körülményeim ellenére mégis jól tanultam, így felvételt nyertem Miskolcra, az akkori Kossuth Gimnázium és Óvónőképző Szakközépiskolába.
Miért éppen oda jelentkeztél?
Nem sokkal a felvételi előtt született meg a nevelőanyám harmadik unokája, akit sokszor nekem kellett dajkálnom. Szerettem a gyerekeket, ezért elhatároztam, hogy óvónő leszek, de nem volt egy átgondolt döntés. Katolikusnak kereszteltek – ezt csak később tudtam meg – konfirmáltam, de ez nem járt megtéréssel, pusztán a válaszok bemagolásáról szólt, így hosszú évekig semmilyen istenkapcsolatom sem volt.
Az évek során rengeteg harag halmozódott fel bennem, ezért amikor kollégista lettem, egyre jobban gyűlölni kezdtem a nevelőanyámat. Hazudtam neki, mert nem akartam hazamenni, aztán magával ragadott a szabados élet, mindenben a szeretetet kerestem. A diszkóban, az italozásban, a fiúkban, de csak kihasználást kaptam cserébe. Nem sokan barátkoztak velem, miután megtudták, hogy milyen háttérből érkeztem. A tanulás viszont továbbra is ment és a rajzolás iránti szeretetem is megmaradt.
Meddig jutottál el vele?
Valahonnan a kezembe került a Jézus Krisztus Szupersztár főszereplőjének, Ted Neeley-nek a portréja, amit tűpontossággal le tudtam másolni. Amikor az osztálytársaim meglátták, azonnal ostromolni kezdtek, hogy „engem is rajzolj le, engem is!” és elkezdtem sorban lerajzolni őket. De mégsem lett belőlem művész, hiszen az éneklés jobban foglalkoztatott. Eleinte a „ne nyávogj már Németh Jutka!” volt a többiek reakciója, negyedikben, egy népdal előadása után az énektanárom azonban így reagált: „Itt van valami!”. Ezt azért tartom fordulópontnak, mert az életem ezt követő időszaka többé-kevésbé végig az éneklés körül forgott. Bárcsak meg tudnám köszönni a tanáromnak, de sajnos nem tudom, hogy él-e még.
Mi hozta el számodra az áttörést az énekléssel?
A jó tanulmányi eredményem miatt felvételt nyertem a sárospataki tanítóképzőbe, ahol a gólyatábor első napján odajött hozzám egy srác – anélkül, hogy tudott volna az éneklés iránti szeretetemről –, és megkérdezte: „Szeretnél egy kórusban énekelni?” Addig csak iskolai énekkarban léptem fel, „Szojuz nyerusimi…” (A volt szovjet himnusz kezdődik így – a szerk.) és ilyeneket, illetve egy-két népdalt adtunk elő. Az első próbán leesett az állam, hiszen soha nem láttam örömmel és tapsolva éneklő embereket egy kórusban. A bűnnel való első szembesülésem is itt történt, amikor egy nekem tetsző dalra odavetettem, hogy „Ez ***** jó!” – hiszen ekkor még javában tartott a kicsapongó, bulizós korszakom. A kórustagok pedig kedvesen kijavítottak, hogy azt mondjam inkább, hogy nagyon jó – rendesen megszégyenültem. Onnantól kezdve elhagytam a csúnya beszédet, és elkezdődött a formálódás.
Mit adott neked, hogy keresztyén közegbe kerültél?
A kórusban nem kellett megjátszanom magam, hogy elfogadjanak, ilyet pedig húsz év alatt soha nem tapasztaltam. Olyannyira ki voltam éhezve a szeretetre, mint egy szivacs, ahogyan magába szívja a vizet. A próbák többek voltak egyszerű gyakorlásnál: amerikai keresztyén zenéket hallgattunk, Istenről beszélgettünk. Tornay András, a kórusvezetőnk bibliaórát indított és hívogatott mindenkit, lefordította nekünk az angol nyelvű szövegeket – gyakorlatilag ő vezetett el Istenhez.
András tagja volt egy másik keresztyén zenei csoportnak, melyet egy USA-ból érkező misszionáriusnő, Julia Winterberg vezetett. Az amerikai Continental Singers mintájára megalakította a Jubilate kórust, a turnékra pedig én is elmehettem. Ne feledjük, a nyolcvanas évek második feléről volt szó, ezért sokszor fű alatt mentünk el koncertekre – angolul is azért énekeltünk, hogy az államhatalmat ne nagyon érdekeljék a keresztyén dalok szövegei. Ennek köszönhetően gyakorlatilag megutáltam a popzenét, és odaadtam Andrásnak a diszkós kazettáimat, hogy dicsőítő zenét vegyen fel rá.
Volt egy pontja ennek a folyamatnak, melyet a megtérésnek tekintesz?
Egy nyáron a kéthetes Jubilate-turné minden koncertjére elmentem – végigstoppoltam az országot –, és ekkoriban kezdtem már fiatal felnőttként, rövid imákat mondani. Az egyik fellépéshez kapcsolódó igehirdetésben az volt a téma, hogy mit jelent keresztyénnek lenni és éreztem, hogy ez nekem szól. Még nem alakult ki bennem teljes kép arról, hogy ki is Jézus, mi az evangélium, de mindent túláradó szeretetet éreztem. Az alkalom végén, a liturgiát vezető misszionárius megkérdezte tőlem: „Úgy mész el innen, hogy keresztyén vagy?” Ezt szembesítésként éltem meg, hiszen személyesen is ki kellett mondanom, mit érzek. Annyi koncertet és bizonyságtételt végigsírtam már, hogy tudtam, eljött az idő. „Igen” – feleltem, és zokogni kezdtem. A következő nyáron már én is részese voltam a Jubilate-nak, és felemelő volt megtapasztalni, mennyien tértek meg a szolgálatunk által. A kórus egy sziget volt számomra, ahol formálódtam, fejlődtem hitben és megéltem Isten szeretetét – és ezt igyekeztem másoknak, a nem hívő ismerőseimnek is átadni.
Hogyan fogadták?
Másodéves főiskolásként szőlőt szüreteltünk, és összefutottam egy korábbi osztálytársammal, akivel szó szerint utáltuk egymást. Amikor meghallottam, hogy éhes, nekiadtam az egyik szendvicsemet, hiszen azt olvastam a Bibliában, hogy annak is adjunk kenyeret, aki gyűlöl minket. Elképesztő volt látni a döbbenetet az arcán. Tudtam, hogy megtértként nem kell utálnunk egymást.
A hátteremet azonban továbbra is szégyelltem, és sokáig úgy éltem meg, mint egy fekete pecsétet, melyet soha nem tudok lemosni – sajnos más keresztyén közösségekben is megtapasztaltam, hogy furcsán néznek rám, ha elmondom, honnan jöttem. Amikor megismerkedtem a férjemmel, egyik misszionárius ismerőse azt javasolta neki, hogy ha összeházasodunk, problémája lehet ebből.
Mára le tudtad ezt vetkőzni?
Nagyon sokáig nem találkoztam olyan hívővel, aki állami gondozásban nőtt fel. Balogh Tibor képzőművész volt az első ilyen – meglepett, mennyire szabadon mesél az életéről és Istenhez fűződő kapcsolatáról, hogy mi mindenért hálás neki.
Milyen események kísérték az utad megtérésed után?
Az Úr mindent kirendelt, hiszen éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy meg szeretnék tanulni angolul – akkoriban mindössze ötven szóból állt a szókincsem –, lehetőségem nyílt kimenni a Wycliffe Bibliafordítókhoz Angliába, önkénteskedni. Diplomaszerzés után megkaptam az állami gondozottaknak adott életkezdési járadékot, és kérvényeznem kellett, hogy ennek egy részét hadd használjam fel kiutazásra. Egy bizottság döntött arról, hogy engedélyezik-e, de büszkék voltak rám, így minden akadály elhárult az elől, hogy elkezdjem a munkát.
Kilenc hónap múlva már középfokú nyelvvizsgát tettem, megtanultam gitározni, és nagyot fejlődött a bibliaismeretem is, hiszen rendszeresen istentiszteletre jártam. A magyarországi rendszerváltást kint éltem meg, így teljesülhetett egy nagy vágyam is, hiszen 1991-ben turnézhattam a nemzetközi Continental Singers-szel – Kijevben például egy hatalmas Lenin-szobor mellett evangelizáltunk. Isten a nagy, keresztyén családon keresztül mindig gondoskodott rólam, soha nem szenvedtem hiányt semmiben a szolgálat mellett. Egy másik szolgáló csapattal Hollandiában dolgozhattam. Egy jubilátés társam próbált a lelkiismeretemre hatni, hogy a nyolc évvel fiatalabb húgomért felelős vagyok, így az első ismerkedés vele az volt, hogy kivittem magammal Hollandiába. 17 éves volt, amikor hozzám került. Amikor hazaköltöztünk, az Etele úton béreltünk egy pici albérletet, én pedig a Timóteus Társaságnál kezdtem dolgozni fordítóként és titkárnőként. A testvérem az együtt töltött idő alatt megtért, és egy családsegítő szolgálatnál helyezkedett el.
Szüleiddel mi történt azóta?
Édesapám belehalt az alkoholizmusába, édesanyám pedig mentálisan a tönk szélére került – ma egy pszichiátrai otthon lakója.
És a nevelőanyukád?
Ő is elhunyt már. Huszonévesen néha meglátogattam, hogy Istenről beszéljek neki. Nem tudom, mennyit értett belőle, de úgy tűnt, büszke volt rám. Jól esett az után, hogy oly sokszor meg voltam bélyegezve.
Az egyik keresztyén munkahelyemen keresztül ismerkedtünk meg kanadai férjemmel, aki misszionáriusként szolgált Magyarországon. Dicséretvezetőként kezdtem szolgálni abban a közösségben, ahová érkezett, de besegítettem táborok, angol klubok szervezésében, gyülekezetplántálásban. Három fiunk született, később pedig elvállaltam, hogy otthon oktatom őket.
Miért?
Az egyik oka az volt, hogy tudtam, olyan helyre megyünk, ahol kevés keresztyénnel találkoznak, én pedig szerettem volna őket megvédeni ettől a világtól. Ha beíratom egy szekuláris iskolába őket, azzal gyakorlatilag kiszolgáltattam volna őket a világnak. A másik ok, hogy évente 2-3 hónapra ki kellett utaznunk azokhoz a kanadai keresztyén gyülekezetekhez, melyek támogattak minket. Ennyi lemaradást pedig egy iskolában lehetetlen behozni.
Nem gondoltad akkor, mi lesz, ha a gyerekek a saját lábukra állnak és kilépnek az úgynevezett nagybetűs életbe?
Szerettem volna biztos alapot teremteni számukra ahelyett, hogy már hat évesen találkoznak a rossz dolgokkal. Persze az otthontanulás mellett időről időre számot kellett adniuk a tanulmányaikról. Hosszú ideig igyekeztem a gyereknevelésben és a gyülekezeti szolgálatban is helyt állni, amely az évek során kiégéshez vezetett. Belefáradtam az iskolába, nem volt közvetlen gyülekezeti támogatás Magyarországról, helyben nem voltak partnereink, és szerintem az életközepi válság is közrejátszott abban, hogy úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Mindent teherként éltem meg, elborított az aggodalom – olyannyira, hogy öngyilkossági gondolataim támadtak. Muszáj volt valamibe kapaszkodnom, és ebben az állapotban találkoztam egy taliándörögdi evangelizáción Balogh Tiborral és Karsai Ildikó hegedűművésszel – utóbbiról kiderült, hogy régebben maga is tagja volt a Magyar Continental Singers csapatának. Elkezdtünk együtt szolgálni, visszatérhettem az énekléshez, Isten összekötött másokkal, hogy ajtók nyíljanak meg előttem.
Lassan öt éve, hogy a rendszeresen vezeted a dicsőítéseket a cigánymissziós alkalmakon – így csöppentél bele ebbe a szolgálatba?
Pontosan. Amikor megismerkedtem a cigány testvérekkel, biztonságban éreztem magam közöttük, mert tudtam, hogy nem ítélnek meg a hátterem miatt, vagy hogy éppen milyen állapotban vagyok – hiszen sokakat közülük is kirekesztettek és megvetettek. A családomnak éreztem őket. Isten a kiégésemmel nyitotta meg a szívemet feléjük, a nyomorúságommal pedig azonosulni tudtam velük.
A cigánymissziós alkalmakon fogni lehet a szeretetet, nekem pedig pontosan erre volt szükségem. Hálás voltam minden felkérésért, legyen szó imanapokról, konferenciákról, gyülekezeti evangelizációkról, hiszen ezek által én is épültem. Mielőtt elköltöztünk volna a Balaton-felvidékről, még azon a nyáron tábort szerveztünk, ahová egy tucatnyi cigány fiatalt vittem magammal. A helyiek a mai napig is neheztelnek rám, hogy a cigányok barátjává lettem. Az apostolok cselekedeteiben is azt olvassuk, hogy Pál apostolt is meghurcolták a zsidók azért, mert görögöket vitt be a templomba. (ld. ApCsel 21,28 – a szerk.)
A férjem ugyan nem kapcsolódott be velem a cigánymisszióba, de közvetetten mégiscsak részese, hiszen három éve mentorként dolgozik és tart anyanyelvi angol klubokat a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumban.
Eddigi életed több fordulatban bővelkedett – miért vagy a leghálásabb?
Az, hogy megismerhettem Istent, hogy megtérhettem és keresztyénné lettem, mert minden ebből következik. A férjem, a családom, a szolgálatom. Nem az én bűnöm, hogy honnan jöttem, de sajnos kijelenthető, hogy az állami gondozottak többségének ezek egyáltalán nem magától értetődő dolgok. Corrie ten Boom példája jut eszembe, aki holland református órásmesterből lett zsidómentő a második világháború alatt. Az egész családját elveszítette a ravensbrücki lágerben, ő azonban megmenekült, és szabadulása után a megbocsátásról tanított. Gyakran mutatott az embereknek egy hímzést, tele kesze-kusza szálakkal. Mindenki hüledezett, ám amikor megfordította, kirajzolódott egy gyönyörű korona képe. Mindezt azért, hogy lássuk: minden egyes szálnak helye van a hímzésben, hogy megszülessen a kép – így használja Isten a mi életünk – sokszor átláthatatlan – eseményeit az ő dicsőségére.