Mivel a bodrogközi Tiszakarádon kevés a munka, és zsákfalu lévén átmenő forgalom sem létezik, azt is hihetnénk, hogy a világ végén járunk. Az utcák azonban rendezettek, mindenki teszi a dolgát, a nem romák pedig harmonikus viszonyt ápolnak a többségben lévő romákkal. Ennek tökéletes lenyomata Zsiga Zsolt és felesége, Erika élete: Zsolt a helyi református gyülekezet egyetlen cigány presbitereként szolgál, kedvese pedig az első roma fiatal volt, aki lekonfirmált a faluban.
Karcsai – ha pontosabbak akarunk lenni – becskedi látogatásunkkal ellentétben ezúttal nem a családnál vendégeskedünk: Zsolt és Erika, Tiszakarád Közösségi Házában fogad minket, alig egy órára, hiszen elfoglaltak – ez is jól mutatja elhivatottságukat, melyet évek, sőt, lassan évtizedek óta végeznek a falu és a gyülekezet szolgálatában. (Zsolttal néhány évvel ezelőtt már készítettünk interjút az Országodba befogadtál című kötet számára, mely itt olvasható el.)
Akárcsak Bandor Aladár és Margit esetében, az ő mélyebb hitre jutásukban is kulcsfontosságú szerep jutott a környékbeli cigánymissziós közösségeket összefogó Choi Young dél-koreai lelkipásztornak, és Szabó Dánielnek, ismertebb nevén Dani bácsinak. Zsolttal és Erikával beszélgetve nem csak abba nyerhettünk mélyebb betekintést, hogy miként alakult a házasságuk az elmúlt húsz év során, de olyan gondolatokat is hallattunk, melyeket mindannyian bátran a szívünkbe véshetünk.
„Őslakos” tiszakarádiakhoz van szerencsénk?
Zsolt: Igen, mindketten itt születtünk, és itt is nőttünk fel a faluban.
Milyen volt a fiatalkorotok?
Zsolt: Szegényes körülmények között laktunk, egy új ceruzának is nagyon tudtam örülni. Annak idején előfordult, hogy ceruzaheggyel írtam! De nem panaszkodtam, mert nekem az volt a természetes.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Erika: Ez nagyon érdekes történet! Innen nem messze van egy gyümölcsös Györgytarlón, hétvégenként oda jártunk szüretelni, besegítettünk a szüleinknek a munkában. Ott találkozunk először, viszont két évvel később kezdtünk ismerkedni igazán.
Zsolt: Annak ellenére, hogy másfél év van közöttünk, és az iskolában két osztállyal előrébb jártam, nem tudtunk a másikról.
Erika: Ki tudja hogyan, az Úr összehozott minket: először az úton találkoztunk, szembejöttünk egymással, majd beszélgettünk – egyre gyakrabban, és így lettünk egy pár.
Zsolt: Kitartó voltam!
Volt-e valamilyen különleges dolog, ami megfogott titeket a másikban?
Erika: Engem az, hogy Zsolt már akkor is nagyon szorgalmasnak és kitartónak bizonyult. Láttam rajta, hogy szeret dolgozni, nagy benne a tenni akarás. Én is ilyen voltam, hiszen nem akartam azt a szegény életet élni, mint a szüleink. Szerettem volna tanulni, és kitörni abból a helyzetből.
Mit csináltatok akkoriban?
Erika: Zsolt egy szennyvíztározóban, én pedig a varrodában dolgoztam, több mint húsz évvel ezelőtt.
Zsolt: Éppen nemrég mondtam Erikának, hogy mennyi mindenért hálát adhatunk a Jóistennek: két daganatos megbetegedésen és egy gerincműtéten estem át, de még a nyomorúságban is ott állt mellettünk. Volt hol laknunk, volt, aki segítsen nekünk, és nem vesztünk el soha. Amikor azon gondolkoztunk, hogy vajon milyen lesz a következő nap, mindig gondoskodott rólunk az Úr. Beszélgettünk arról is, hogy mi lesz, ha egyedül maradunk: ha a fiaink, Zsolt és Szabolcs egyszer elköltöznek, akkor egymásnak is ugyanúgy örülünk majd, és hálát adunk azért, hogy itt lehetünk.
Kezdettől fogva Istennel jártatok, vagy később találtatok rá?
Erika: Első osztályos voltam, amikor az unokatestvéremmel elmentünk megnézni a karádi templomot. Valahogyan vonzott oda az Úr, hogy nekem ezt látnom kell. A lelkész éppen kint állt, és beinvitált minket: meghívott istentiszteletre, elmondta, hogy itt mindenki szeret majd bennünket, jól elbeszélgettünk, mi pedig éreztük, hogy ott a helyünk. Lenyűgözött, milyen hatalmas belül, és onnantól fogva folyamatosan részt vettünk a gyerekistentiszteleteken. Közel hat évig jártam oda, az Úr pedig megáldott, hiszen az első tiszakarádi cigánygyerek voltam, aki lekonfirmált, majd az unokatestvérem is követte a példámat.
Amikor elkerültem szakmunkásképzőbe, kevesebbet tudtam járni – például szombaton is gyakorlatra kellett mennünk. Szégyellem, de elmaradoztam. Aztán amikor megszületett az első gyermekünk, Isten megszólított minket, és azóta mellette vagyunk.
Zsolt: Erika szerette volna, hogy megkereszteljük a gyerekünket: ugye ott ígéretet teszünk, elsősorban az Úrnak, aztán a gyülekezetnek, hogy hitben neveljük a gyerekünket. Erikával ellentétben azonban én Isten nélkül nőttem fel. A családom nem volt keresztény, csak a nagymamám – soha nem fogom elfelejteni, amikor halottak napján elvonult a szobájába, egy hosszú deszkára gyertyákat rakott ki, bezárkózott, és imádkozott. Érdekesnek hatott, hiszen a szüleimtől soha nem láttam ilyet.
Üresnek éreztem magam, és amikor fogadalmat tettünk, elgondolkoztam: „Uram, hogyan ígérjek meg neked valamit, hiszen nem vagyok a tiéd?” Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy változnom kell.
Együtt jártatok ezután templomba?
Zsolt: Igen, mindig vártuk a vasárnapi istentiszteletet – szerencsések voltunk, hiszen a tiszakarádiak nagyon örültek nekünk, viszont sok helyen nehezen fogadják be a cigány embereket. Itt senki sem mondja meg nekünk, hogy hová üljünk, mindenki odaül, ahová akar – éreztük annak idején, hogy szeretet uralkodik a gyülekezetben.
Erika: Amikor összeházasodtunk, csak polgári szertartás keretein belül esküdtünk meg. Szerettünk volna templomit is, de Zsolt édesapja megbetegedett. Ha Isten is úgy akarja, idén nyáron kelünk majd egybe a színe előtt.
Zsolt: Ha kicsivel több, mint húsz évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy Jézus itt lesz a szívemben, nem hittem volna neki. Nem adhatok jobban hálát azért, hogy egyáltalán ismerhet engem, és én szerethetem Őt. Ez hihetetlen lelki feltöltődést ad nekünk. Leginkább cigány gyermekek és felnőttek között dolgozunk, ami felemelő érzés.
Itt, a Közösségi Házban munkálkodtok mindketten?
Zsolt: Én csak önkéntesként, Erika viszont teljes állásban. Olyan jó volt itt megismerni azt, hogy jobb adni, mint kapni. Hogy tudunk segélyeket szerezni szervezetektől, és boldogan adjuk tovább, anélkül, hogy viszonzást várnánk – sok embertől még azt sem várjuk el, hogy azt mondja, köszönöm. Nekünk a legnagyobb boldogságot az jelenti, hogy annak a családnak, akinek adunk, még ha csak egy kis időre is, de nincsen nyomorúsága.
Fontos, hogy az életetek példa legyen mások számára?
Zsolt: Igen, mert az nem minket tükrözne, ha lenne lehetőségünk adni, és közben nem tennénk meg.
Erika: Nem tudnék úgy lefeküdni, hogy ha nem segíthetnénk az itt élő embereken.
Zsolt: Hiszen másképp hogyan lenne Jézus a szívemben? Hála neki, nem nélkülözünk, és hiszek benne, hogy ha szívből adunk valamit, akkor azt Isten százszorosan adja vissza. Ha az utolsót is kellene odaadnom, akkor is megtenném. Meg kell tenni, és nem kell azon gondolkozni, hogy jut-e, marad-e, mert akkor nem lesz hiányunk.
Mit tartotok a legnagyobb áldásnak az életetekben?
Zsolt: Sokszor elgondolom: „Istenem, hogyan tudtál minket megszólítani?” Ott volt a keresztelő, a gyerekek, aztán 14 évvel ezelőtt megérkeztek hozzánk Choi lelkipásztorék, úgy, hogy mindössze néhány szót tudtak magyarul. Dani bácsi sokat segített nekik – Isten valahogyan összefűzi az embereket, és nem vesztek el! A helyi lelkipásztor ajánlásával, havonta egyszer Sárospatakon cigánymissziós alkalmakat rendeztek, és fogalmam sem volt róluk, hogy kik ők. Amikor megláttam őket, azt hittem, hogy kínai üzletemberekhez van szerencsém. Később tudtam meg, hogy egy dél-koreai lelkipásztor-családról van szó. Nem is gondoltam volna, milyen szoros kapcsolatot sikerül majd kialakítanunk néhány éven belül! Ezeken a szálakon keresztül ma már munkatársak lehetünk, és együtt szolgálunk cigány gyülekezetekben.
Be kell vallani, hogy nem könnyű! A cigány emberek nehezen térnek meg, de ha Isten lehetőséget adott nekem – hiszen én sem gyerekként ismertem meg őt –, akkor ugyanúgy másnak is meg fogja adni. Vagy most, vagy később. Ez azonban sok munka és hosszú idő eredménye. A családomon kívül Choi lelkészéket mondanám a legnagyobb áldásnak. Ha elmész egy gyülekezetbe, és tudod valakiről, hogy az Úr gyermeke, az olyan, mintha korábbról ismernéd. Nincs feszültség, mintha régi barátokként üdvözölnétek egymást.
És ha a közös életetekre tekintetek?
Erika: Nekem biztosan áldás az is, hogy egyáltalán megismerhettem Zsoltot, és ilyen jó férjet kaphattam Istentől.
Hogyan írnád körbe azt, hogy „jó”?
Erika: Hogy a jobbkezem. Ezt őszintén mondhatom. Mindenben segít, mindenben támogat. Nem felejtem el, hogy amikor a Presbiterképző Népfőiskolára jártam Sárospatakra, és picik voltak a gyerekek, bevállalta, hogy pénteken éjszakáig és szombaton otthon volt a velük, és amikor ő kezdte el, akkor fordítva. Egymást segítjük mindenben, nem tudnék rá rosszat mondani!
Zsolt: Isten alázatra tanít minket. Régebben, ha valaki azt mondja nekem, mosogassak el egy tányért, nem biztos, hogy megcsináltam volna. Ma már mosogatok, főzök, mindent megcsinálok! Ott kell segíteni egymást, ahol tudjuk. Ha főállásban dolgozik, nekem pedig lehetőségem van arra, hogy otthon legyek, és elkészítsek egy ebédet, vagy elvégezzem a házimunkát, akkor igenis, örömmel teszem azt. Sőt, nem is eszek addig, amíg haza nem jön a terített asztalhoz. Jó érzés, ha sikerül némi terhet levenni a válláról.
Mi a házasságotok titka, szerintetek miért működik?
Zsolt: Ugye két idegen ember szövetségéről van szó, ami nem könnyű. Ha két kavicsot egymáshoz dörzsölünk, nagyon sokáig kell csiszolni, hogy egymáshoz simuljanak. Sok dolog van egy kapcsolatban, amit el kell tűrni, vagy meg kell szokni a másiktól. Nekünk sem mindig tökéletes a házasságunk, főleg az én részemről, mert meggondolatlanabb vagyok. Hm, hogy mi lehet a titka… Erika, szerinted?
Erika: Az, hogy mindketten megismerhettük Istent. Ha egy aprósággal meg is bántjuk egymást, akkor meg tudunk bocsátani a másiknak.
Zsolt: Nemrég valamilyen kis dolgon vitatkoztunk, de egyből eszembe jutott az ige: „A nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4:26). Előfordult már, hogy egy pár este haraggal alszik el, reggelre pedig az egyikük eltávozik. Senki sem tudja, meddig tart az életünk. Meg kell bocsátani egymásnak, sőt, folyamatosan gyakorolni kell.
Nagyon szép volt a kép, amit a kavicsokkal kapcsolatban használtál. De a súrlódás egyrészt fáj, másrészt sokáig tart, nem? Akkor miért éri meg mégis egy életen át a másikhoz csiszolódni?
Zsolt: Ádám is egyedül élt az Édenkertben, neki sem volt jó a magány. Úgy gondolom, Isten úgy alkotott meg minket, hogy ne csak a szeretet, hanem a szerelem is gyökeret verjen a szívünkben. Annak idején együtt éltünk a nyomorúságban, és az akkori súrlódásokra ma már boldogan tudunk visszatekinteni, hogy lám, te sem hagytál el, és én sem téged. A gyerekeink születése után előfordult, hogy csak hétvégén találkoztunk, de a nehézségek is össze tudják kovácsolni az embereket, még erősebb köteléket kialakítva közöttük.
Volt olyan, hogy úgy éreztétek, könnyebb lenne a másik nélkül?
Erika: Nem igazán.
Zsolt: Én nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Néha mondom is neki, hogy nem vagyunk túl sokat együtt? Viszont ha egy napra elmegyek, valamilyen képzésre, már hiányzik nekem. Most, hogy mindig együtt tudunk lenni, nagyon boldogok vagyunk.
A féltékenység megjelenik-e a kapcsolatotokban?
Zsolt: Ez gyakran előforduló bűn az embereknél, mi viszont nem találkozunk ezzel. Sokan jönnek hozzánk, fel sem merül bennünk, hogy a másik esetleg rosszul csinál-e valamit. A munkahelyemen is nők között vagyok, de Isten kitörölte a szívünkből a féltékenykedést. Sokan azt mondják a párjuknak: hol voltál, mit csináltál, add a telefonod és így tovább. Nálunk nincs ilyen.
Erika: Az igaz szerelem nem arról szól, hogy kisajátítjuk a másik embert. Engednünk kell, hogy ő is kibontakozzon.
Zsolt: Másképpen biztosan nem működne a kapcsolat. Minden embernek szüksége van magánszférára, ezt pedig mindketten megadjuk a másiknak. Bár sok időt töltünk együtt, nem vagyunk egymás terhére.
Szokás mondani, hogy a kezdeti szerelem idővel átalakul szeretetté – nálatok mi a helyzet?
Zsolt: Épp a „csajokkal”, a kolléganőimmel beszélgettem, és mondtam: bátran vallom, hogy mind a mai napig szerelmes vagyok a feleségembe.
Erika: Nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, hogy megtalálhattuk egymást!
Mi az, amivel a leginkább kiegészítitek a másikat?
Zsolt: Kissé makacs vagyok, és ha valamilyen célt kitűzök magam elé, akkor azt meg is próbálom valósítani. Néha a másik ember jobban látja, hogy mi lenne a jobb nekem, vagy hogyan kellene kezelni azt a helyzetet, amiben vagyok. Ilyenkor mondja azt, hogy állj, kicsit üljünk le, beszélgessünk, és lehet, hogy ez így, nem pedig úgy lesz jó.
Erika: Nekem talán az, hogy engedékenyebb vagyok a gyerekekkel. Nem vagyok szigorú anyuka, Zsolt viszont erélyesebb. Néha kell, hogy azok legyünk, mert ha mindent megengedünk nekik, akkor sokat is engednek meg maguknak. Zsolt viszont segít benne, hogy ezt elkerüljük.
Zsolt: Ki tökéletes? Egyedül Isten! Nekem is, neki is vannak hibái, de ezeket tudnunk kell egyrészt elengedni, másrészt javítani rajtuk.
Ahogyan mondtátok, a Biblia útmutatásai alapvetőek számotokra, de volt-e olyan pár előttetek, akik például szolgáltak?
Zsolt: Elsősorban Choi lelkészék, és azt is elmondom, hogy miért. Otthagyták a családjukat, rokonaikat, ismerőseiket, egy idegen országban lévő, idegen népért, értünk, cigányokért. Feladtak mindent, ezt pedig csak erős hittel lehet. Teljes mértékben az Úrban kell bízni, hiszen olyan helyre kerültek, ahol senkit sem ismertek. Ha kételkedik, akkor nem bízik Istenben. Nem csak, hogy közöttünk élnek, hanem úgy gondolunk egymásra, mint igazi testvérek. Isten értünk küldte ide őket. Nem fontos-e ezért, hogy abból, amit Isten ránk bízott, abból végezzünk itt szolgálatunkat? Sokszor még a szülőket is nehéz itt hagyni, és elmenni egy idegen országba – nagyszerű példák számunkra.
Choi lelkipásztor elmesélte nekünk, hogy az Egyesült Államokban, Texasban szolgáló nagybátyjától hallott először a cigányokról – ő volt az, aki kapcsolatba került Szabó Dániellel. Dani bácsi kérte meg a nagybátyját arra, hogy küldjön egy dél-koreai misszionáriust a romákhoz, ő pedig Choi Youngot ajánlotta.
Zsolt: Nagyon sokszor gondolok arra, hogy egy lelkész milyen szálakon keresztül kapja meg az elhívását. Például én, mint egyszerű, cigány családból származó ember. Isten nem akarja, hogy akár egyetlen ember is elvesszen. Ő mindenkihez szól. Emberi ésszel nem lehet felfogni azokat a dolgokat, amiket ő véghezvisz. Hogy ne menjünk messzebb, hány nemzetiséget megmozgat azért, hogy építsék az országát? Ha nem Isten végezné ezt el, mi most nem ülnénk itt egymás mellett, testvérek között. A szívünkben lakozó Szentlelket ennek köszönhetően érezzük meg a másikban.
Mi volt az, amivel Choi lelkészék megfogtak titeket?
Zsolt: Bejöttek a házunkba, leültünk, és imádkoztunk.
Erika: Láttuk bennük az igazi szeretetet. Lehajoltak hozzánk.
Zsolt: Konkrét példa: Ha bemennek egy cigány családhoz, és megkérdezik, hogy megkínálhatják-e őket egy pohár kávéval, nem azt nézik, hogy milyen szép a pohár. Hogy drága-e a kávé, amiből főzték, vagy olcsó, rosszabb fajta? Esetleg a zaccot főzték le? Nem! Azt mondja: igen, kérem, köszönöm. Ezt nevezzük alázatnak.
Erika: Hálát adunk az Úrnak azért, hogy 14 évvel ezelőtt hozzánk vezette őket az Úr. Megváltozott az életünk.
Ahogyan fentebb írtuk, Zsoltot és Erikát szólította a munka, pedig szívesen hallgattuk volna még történetük részleteit – noha több házaspárral beszélgettünk az elmúlt évek során, minden alkalommal csodás megélni, hogy Isten milyen különböző módokon tudja használni gyermekeit. Kívánjunk nekik, hogy hosszú évekig legyenek még áldássá a tiszakarádiak, ezen a beszélgetésen keresztül pedig példává sokak számára!
Fotók: Dezső Attila