A magyarországi cigányság alcsoportjai

Magyarcigányok (egyéb fontosabb elnevezéseik: kárpáti cigányok, muzsikus cigányok; cigányul: romungrók)

Meghatározó tömegeik valószínűleg a történelmi Magyarország területén a tizenötödik századtól megjelenő betelepülők leszármazottai. A romungró közösség – miként magyarcigányt jelentő – elnevezése is mutatja, a magyar nyelvterületen, a magyarsággal való hosszas együttélés során, mintegy ennek eredményeként alakult ki.

A magyar népességgel való együttélés és a velejáró kulturális kapcsolatok igen erős hatását viseli – illetve jobbára csak viselte – a magyarcigány közösségek egykori cigány nyelve, a korábbi évek, évtizedek ciganisztikai szakirodalmában legtöbbször kárpáti cigánynak nevezett nyelvváltozat.

A napjainkban mindinkább romungróként emlegetett kárpáti cigányt hazánkban már csak kicsiny szórványokban beszélik, leginkább Nógrád megye egyes településein, a Pilisben (pl.: Csobánkán, Piliscsabán, Pomázon) és elszórtan a Dunántúl egyes délebbi területein. A nyelv különböző változatai között nyelvjárási szintű, főként kiejtésbeli különbségek vannak. Főként a romungró nyelvből származnak a magyar köz-, illetve népnyelv (ácsi, csánk, uzsgyi stb.) és a magyar argó (csaj, csávó, piál, dzsal stb.) cigány jövevényszavai.

A magyarcigányok elmúlt évszázadok-, sőt közelmúltbeli legjellemzőbb foglalkozásai a fémmunka, ezen belül is leginkább a vas megmunkálásának különböző válfajai (pl. szegkovácsolás, iszkápa készítés), a sármunka – főként tapasztás, vályogvetés –, illetve általánosságban olyan egyéb alacsony presztízsű munkák voltak, amelyek elvégzését a többségi társadalom tagjai gyakorta nem, vagy nem szívesen vállalták (pl. köztisztasági feladatok ellátása, dögök eltakarítása, árnyékszékürítés). Forrásaink azt bizonyítják, hogy e főbb mesterségek mellett már viszonylag korán feltűnt a zene, illetve általánosságban a szórakoztatás az egykori romungrók megélhetését biztosító tevékenységek között – bár eleinte kizárólagosan csupán egyfajta kiegészítő tevékenységként.

Miközben a leghíresebb cigányzenészek, zenészdinasztiák a nyelvileg teljesen asszimilálódott magyarcigányok közül emelkedtek ki az elmúlt százötven–kétszáz évben, hatalmas – és igen alacsony iskolázottságú – tömegeik élnek jelenleg is nagy szegénységben, illetve mély nyomorban szerte az ország teljes területén. (Sőt, lényegesen nagyobb területen, mivel Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, illetve a Partium cigányságának jelentős része ugyancsak eredendően a magyarcigányok nagy lélekszámú csoportjához tartozik.)

Régebben a magyarcigányok alcsoportjaiként tartott számon két, hazai viszonylat kis cigány közösséget, a szintó-, más néven németcigányokat, illetve a vend-, azaz szlovéncigányokat. (A vend ezen értelme nem tévesztendő össze sem a szlovén, sem a szorb népességgel és/vagy nyelvvel.)

a) A szintók, vagy németcigányok hazai csoportjai a korábbi vélekedések szerint a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején vándoroltak csupán „vissza” Nyugat-Európából. Az elmúlt évtizedek történeti kutatásai azonban bebizonyították egyrészt azt, hogy nyugati irányú cigány bevándorlással már a tizenhetedik századi Magyarországon is kellett számolni, másrészt pedig azt is, hogy maga a – máig használt – németcigány kifejezés már feltűnik a tizennyolcadik század elejének magyar forrásai között. A hazánkban élő németcigányok, azaz szintók be-, illetve visszavándorlása – mai ismereteink szerint – egy több évszázadig elhúzódó lassú folyamat volt, melynek fő mozgatója a tőlünk nyugatabbra eső területek, államok – s különösen is az egykori Habsburg-birodalom úgynevezett örökös tartományainak – durván cigányellenes politikája lehetett.

A szintó cigány nyelvváltozat jellegzetes vonásai német nyelvterületen, a német nyelv hatására alakultak ki. A szintók legnagyobb csoportjaik ma is Németországban élnek, szórványaik főként Ausztriában, Észak-Olaszországban és Franciaország keleti területein fordulnak elő. A hazai szintókat – egykori jellegzetes munkáik alapján – gyakorta köszörűs és ringlispíles cigányoknak is nevezi környezetük. Jellegzetesen szintó cigányzenészek a hárfások; a hárfa mint népi hangszer Magyarországon szinte kizárólagosan csak a németcigányoknál fordul elő.

Ugyancsak egy kizárólagosan e cigány kisközösségre jellemző sajátosság, hogy sok szintó család – épp a közösség származási területeiből fakadóan – máig német, németes, illetve a németből torzult vezetékneveket visel (pl. Berger, Herzenberger/Hercenberger, Junghaus, Jungwerth/Jungvért, Krauss/Krausz, Rosenberg, Schneeberger/Snétberger, Wölfinger, Wuchinger). Hangsúlyozandó azonban, hogy a német, illetve németes nevek mellett magyar- (pl. Horváth, Péter, Varga), délszláv- (pl. Bukovics), sőt, olasz eredetű (pl. Frizolia) nevek is előfordulnak a mai magyarországi szintók családnevei között.

b) A vend vagy vendcigány a cigány nyelv észak-nyugat balkáni szláv – azaz lényegileg szlovén – hatásnak erősen kitett változata, melynek pár száz fős magyarországi beszélőközössége főként Somogy és Zala megyében él. Az olykor szlovéncigányként – cigányul pedig vendetiko, vagy fenetiko alakokban – is emlegetett cigány nyelvváltozat jövevényszavai, jövevényelemei – a magyar mellett – elsősorban a szlovén, a horvát és – kisebb számban – a német nyelvből származnak. A vendcigányok egyik igen jellemző hagyományos, hazai foglalkozása – a szintókhoz hasonlatosan – a vándorköszörűsség volt, ebből fakadóan a Dunántúl egyes területein máig előfordul, hogy köszörűs cigányokként emlegetik e közösséget is.

A hazai szintó- és vendcigány közösségnevekkel kapcsolatos, olykor egyébként kifejezetten jólképzett kutatóknál is fel-felbukkanó, több évtizede kiirthatatlannak látszó tévedés, hogy ezen kifejezések egy azonos, köszörűs cigánynak is nevezett néprajzi csoport, különböző, de lényegileg szinonim elnevezései lennének.

Oláhcigányok* (cigányul: vlaho-, vlahiko-, vlašiko rom)

Több nyelvjárási és (eredetileg) foglalkozási egységet alkotó közösség, illetve ezek nyelveinek összefoglaló elnevezése. E közösségek azonban – kisszámú kivételektől eltekintve – jelenleg is tartják ősi nyelvüket, nyelveiket. Csoportjaik jelentősebb számban – főként a román nyelvterület, azaz az egykori moldvai és havasalföldi fejedelemségek felől – a tizenhetedik–tizennyolcadik századtól kezdtek hazánk egykori területére vándorolni, s lassú bevándorlásuk egészen a huszadik század elejéig eltartott.

Legnagyobb lélekszámú magyarországi csoportjuk a lovári. Lovári cigányok főként a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén, a fővárosban, illetve annak viszonylagos környékén élnek. Nyelvük elterjedtségének és presztízsének következtében napjainkra lassan oláhcigány köznyelvvé, összekötő nyelvvé kezd válni. Az irodalmi nyelv megteremtésén fáradozó cigány értelmiség is főként ezt, illetve egy ehhez igen közel álló, de ténylegesen kelet-magyarországi jellegzetességekkel teli nyelvváltozatot igyekszik használni.

Második legnagyobb csoportjuk, a másári cigányok három nagyobb közössége Gyöngyösön és környékén, Pest és Heves megyében, valamint Hajdú-Bihar és Békés megye területén él. Nyelvváltozatuk – gondolva itt elsősorban is a Gyöngyösön és annak környékén élő másáriak által beszélt dialektusra – feltűnően közel áll a lovárihoz.

Kisebb oláhcigány csoportok továbbá a főként Budapesten és Somogy megyében élő colárok; a Fejér és Bács-Kiskun megyében, illetve a főváros III. kerületében a kelderások, valamint a túlnyomóan Pest megye területén élő drizárók.

Magukat oláhcigánynak nevező – de nyelvészeti értelemben nem egyértelműen oláhcigány nyelvváltozatokat beszélő – nagyobb közösségek (pl. cerhárok, csurárok, gurvárok) élnek továbbá szerte az Alföldön és különösen jelentős számban a két kelet-északkeleti megye – Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg – területén. (Korábban ugyanez egyébként Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről is elmondható volt, az itteni cigány ajkú közösségek zöme azonban az utóbbi évtizedekben részben elvándorolt, részben pedig elvesztette nyelvét, és ennek okán beolvadt – illetve beolvadni látszik – a helybeli magyarcigányok tömegeibe.)

Beások (magyarul: teknősök, teknővájók)

Román anyanyelvűek. Nyelvváltozataik jellemzően archaikus – és magyar szavakkal erőteljesen kevert – román dialektusok. A beás cigányok anyanyelvüket sok esetben nem románnak, csak cigánynak vagy beásnak nevezik. Magyarországon nagyobb tömbökben a dél-dunántúli megyékben élnek. Legjellegzetesebb, eredeti foglalkozásaik a famegmunkálás különböző formái, ezen belül is elsődlegesen a teknő- és fakanálkészítés voltak.

Beás elnevezésük a hagyományos felfogás szerint a ’bányász’ jelentésű román ’băiaş/băieş’ tájszóból származik. Tálos Endre – a téma világviszonylatban is egyik legkiválóbb nyelvész szakértője – egy 1998-as írásában azonban az archaikus ’băniaş’ (’teknős’) szóból származtatta.

A beás cigányok magyarországi történetével kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy – bár a korábbi szakirodalomban általánosan szintén a moldvai és havasalföldi cigányrabszolgaság felszámolása utáni időkre, azaz az 1855–1864 közötti éveket követő időszakra tették hazánkba történő bevándorlásukat – jelenlétük már a tizennyolcadik század első felétől kimutatható az egykori magyar királyság egyes területein. A rendelkezésünkre álló források alapján biztosan kijelenthető, hogy az 1700-as évek legelején már szerte Erdélyben és a Partium területén is előfordultak román ajkú, s elsődlegesen famunkából élő cigányok, majd alig harminc-negyven év múlva a Dunántúlon is kimutathatók többé-kevésbé már stabilan letelepedett – s nem cigány környezetükkel kifejezetten jó kapcsolatokat ápoló – beás közösségek.

Az utóbbi évtizedek szakirodalma a magyarországi beás cigányságnak három alcsoportját különbözteti meg:

Árgyelánok (erdélyiek). Nyelvjárásuk legalábbis legfőbb sajátosságait illetően – nevével éles ellentétben – bánsági román nyelvjárás. Baranyában, Somogyban, illetve Tolnában ők alkotják a legnagyobb cigány csoportot, kisebb számban Vas és Zala megyében is élnek. Legtipikusabb vezetékneveik: Bogdán, Ignácz, Kalányos, Orsós, Csonka.

Muncsánok (hegyvidékiek). Nyelvjárásuk eredete egyelőre tisztázatlan. A dél-baranyai Alsószentmártonban és a környező falvakban élnek. Magyarországi csoportjuk gyakorlatilag egy, Trianonnal kettévágott nagyobb tömb északi kis darabja. Leggyakoribb családneveik – az árgyelánoknál is előforduló tipikus családnevek mellett – főként délszláv nevek (pl.: Jovanovics, Kosztics, Mitrovics, Petrovics).

Alsószentmárton és környéke szláv családneveket viselő beásainak egykori ősei közül jó páran – legalábbis a korabeli összeírások tanúságai alapján – a tizennyolcadik század hetvenes, nyolcvanas évtizedeiben már egészen bizonyosan mai lakóhelyükön éltek.

Ticsánok** (Tisza vidékiek). Nyelvjárásuk nyugat-erdélyi ún. krisán román dialektus. A tizenkilencedik század második felében, huszadik század elején költöztek részben a Felső-, részben pedig a Közép-Tiszavidékre, ahonnan lassan „vándorolnak” még napjainkban is érzékelhető tendenciaként nyugati irányba. A közösség által lakott területek mai „központjai” a Szolnok megyei Tiszafüred, illetve az ezzel „szomszédos”, de már a Tisza jobb partján, Heves megyében lévő Poroszló. A ticsánok egy-két családnyi egységben már a főváros közvetlen közelében található teleppüléseken is élnek (pl. Dunakeszi, Máriabesnyő, Pécel).

Legjellemzőbb, közösségspecifikus családneveik máig részben román, vagy román eredetű nevek (pl.: Faur, Lingurár, Nyerlucz, Roska, Serbán), valamint magyar, illetve magyarított nevek (pl. Borsos, Kanalas/Kanálos).

Míg az árgyelánok és muncsánok a szocializmus évtizedeiben javarészt bérmunkásokká lettek, és főként bányákban, gyárakban, erdő- és mezőgazdaságban kezdtek dolgozni, a ticsánok kereskedelmi tevékenységekre tértek át.

* Oláhcigány csoportok, közösségek nem csak térségünkben, hanem szerte Európa szinte teljes területén, sőt tizenkilenc–huszadik századi kivándorlások következtében Észak és Dél-Amerikában, illetve Ausztráliában is élnek.

** E szónak jelenleg nem ismerjük elfogadható etimológiáját.

Forrás: Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutató Intézet