Egy valamire való társadalom, amely egy picit is ad magára, nem élhet tartósan együtt egy-egy társadalmi rétegének krónikus hátrányos helyzetével. Ez fokozottan érvényes arra a társadalomra, melynek önmeghatározásánál nem csekély szerepet játszik a keresztyén szemlélet-, gondolkodásmód, erkölcsi értékrend – hangsúlyozta Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője, a Wáli István Református Cigány Szakkollégium január 15-ei konferenciáján tartott beszédében.*
Eltökélt tenni akarás és belső motiváció
A roma lakosság társadalmi felzárkóztatását, mint célkitűzést úgy vélem, minden ép gondolkodású honfitársunk fontosnak, szükségesnek tartja. Ennek érdekében a jelen kormányzat különböző szintű cselekvési programokat, aktivitásokat is léptetett érvénybe. Azonban az eredmények még mindig nem látványosak és nem igazolják vissza a reményeket. Az eredmények azért is születnek nehezen, mert nagy és összetett a probléma, és a nemzedékek hosszú láncolatán átörökített hátrányos körülmények úgy felhalmozódtak, hogy nem könnyű azokat fölszámolni.
Nemcsak azért, mert hiányzanak a szükséges erőforrások, hanem azért is, mert nem társul hozzá a többségi társadalom részéről az eltökélt tenni akarás, a kisebbség részéről pedig a belső motiváció, a változtatás iránti hősies elszántság, a konstruktív cselekvés iránti eltökéltség.
Ahhoz tehát, hogy a hátrány minimalizálódjon, sőt, hogy abból bizonyos esetekben még előny is lehessen, ahhoz változatlanul fontos és szükséges az egészséges tudatformálás, mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom esetében. Bármennyire is tűnjön banálisnak a megállapítás, mégis szükség van a kölcsönös, bizalomerősítő folyamatok beindítására. Ebben pedig fontos szerepe lehet, és kell is, hogy legyen az egyházaknak. Az egyház számára ugyanis ez folyamatosan végzendő, elkötelező erejű feladat. A jó szándékú társadalmi projektek és kiírt célirányos pályázatok sok esetben azért vallanak kudarcot, mert nem képesek tartós hatást kifejteni: rövid életűek és nem tudnak összeállni előrevivő, megszakítás nélküli, állandó folyamattá.
A kötelező hatékony segítségnyújtás
Az egyház a maga értékrendjével és szemléletével, Krisztusi antropológiájával és a rábízott evangélium meghirdetésének és képviseletének megkerülhetetlen kötelezettségével még ma is többet tehetne, mint amennyit pillanatnyilag tesz, annak ellenére, hogy korábbi társadalmi súlyát és befolyásoló erejét túlnyomó részt elvesztette.
(…) Az egyház köteles felemelni szavát és köteles mozgósítania minden olyan társadalmi tényezőt, akinek lehetősége van tenni olyan széleskörű, pozitív diszkrimináció elfogadtatása és megvalósítása érdekében, ami elősegítheti a cigányság teljes körű társadalmi integrációját.
A Szentírás, a Biblia tele van megannyi felhívással, intézkedéssel és rendelkezéssel, amelyek a gyöngék, az erőtlenek, a számkivetettek, a védtelenek, a kiszolgáltatottak iránt tevőleges erkölcsi felelősséget, illetve kötelező hatékony segítségnyújtást sürgetik. Hátrányos helyzet felszámolása, minimalizálása nem valósulhat meg hathatós külső segítség nélkül.
Mit tesz egy valamire való társadalom?
Egy valamire való társadalom pedig, amely egy picit is ad magára, nem élhet tartósan együtt egy-egy társadalmi rétegének krónikus hátrányos helyzetével. Ez fokozottan érvényes arra a társadalomra, melynek önmeghatározásánál nem csekély szerepet játszik a keresztyén szemlélet-, gondolkodásmód, erkölcsi értékrend. Természetesen a külső jóindulatú segítségnyújtás és szolidaritás önmagában még nem elég, nélkülözhetetlenül fontos, de nem elég.
Szükség van az érintettek, a segítségre szorulók együttműködési készségére is, mint ahogy ezt Jézusnak a 38 éve beteg meggyógyítási története is jól érzékelteti, amikor Jézus mindent megelőzően felveti a kérdést: „Akarod-e, hogy segítsek?” Tehát egy hátrányos helyzet megoldásához előfeltétel a külső segítségnyújtás készsége, és az érintett együttműködési szándéka. E kettő együttes jelenléte eredményessé tudja tenni a hátrányos helyzet leküzdésére, fölszámolására irányuló törekvéseket.
Az újszövetségi görög nyelv hüpomoné szava magyarul állhatatosságot, türelmet, elszenvedést, elhordozást jelent, illetve egészen pontosan azt, hogy alatta maradok. Ha teher nehezül rám: alatta maradok. Nem húzódok el, nem farolok ki alóla, vállalom, hordozom. Sőt, ez az állhatatosság nem egyszerűen elszenvedése a változhatatlannak, hanem olyan típusú állhatatosság, amely megragadja az adott nehéz élethelyzetet, életkörülményt és kipréseli, kikényszeríti belőle azt a jót és hasznosat, ami belőle még kihozható. (…)
Állhatatosság a hátrányokkal szemben
Igen, nagyon jól tudom, ijesztő a hátrányos helyzet és annak leküzdése nem egyszerű. Bizony a hátrányos körülmények fölszámolásához állhatatosságra van szükség, állhatatosságra mind a külső támogatók, mind pedig a segítségre szorulók részéről. Ha benne maradunk ebben a programban és alatta maradunk a megvalósítással együtt járó nehézségeknek, akkor van esélye a próbálkozásnak, annak, hogy a hátrány megszűnjön, sőt még annak is lesz esélye, hogy bizonyos vonatkozásban a hátrány előnyt is jelenthessen. Ez utóbbi összefüggésében csupán egyetlen példát hadd említsek: a család szeretetét, az idősek megbecsülését, a gyermekvállalás készségét, miközben a többségi társadalomnak e tekintetben óriási deficitjei vannak.
Végül csak annyit, hogy a hátrány leküzdése nem vezethet identitás-feladáshoz, hanem abból tényleg előnynek kell származnia mind a segítők, mind a megsegítettek számára, miközben a felzárkóztatás, illetve felzárkózás folyamatában a segítők és a megsegítettek közötti különbségek eljelentéktelenednek, és kooperációvá nemesbednek.
*Szerk. megj.: a főjegyző úr engedélyével közöljük a konferencián elhangzott beszéd bizonyos részét.