Srácok, ne hagyjátok, hogy összetörjék az álmaitokat! - üzeni a cigány fiataloknak Horváth József kutatóbiológus, aki a karcagi cigánytelepről indult el, hogy fölküzdje magát az egyetemi laborig. A fiatalember szerint sorstársainak a sok buktató között elsősorban önmagukat kell legyőzniük ahhoz, hogy az Isten által nyújtott lehetőségekkel élni tudjanak.
Pár hónapja megkapta a Roma Sajtóközpont Aranypánt-díját. Ezt olyan cigány származású hétköznapi hősök kapják, akik példák lehetnek környezetük számára. Mi az ön példája?
Kevés cigány gyerek megy középiskolába, még kevesebb megy egyetemre, és még ennél is kevesebb szerez oklevelet. A családomban is én vagyok az első és egyetlen diplomás. Talán azért lehet a példám biztató a cigány gyerekeknek, mert mertem nagyot álmodni, és ezt az álmot sikerült valóra váltanom. Mindenki láthatja: van fény az alagút végén. Csupán a sokszor saját magunk által emelt gátakat kell leküzdenünk. Mert a szegénységre, a megkülönböztetésre, a kilátástalanságra hivatkozunk ahelyett, hogy felismernénk és élnénk talentumainkkal, amelyek ott rejlenek mindegyikünkben.
Ön honnét jön?
Karcagon nőttem fel. Az általános iskolát ott végeztem el, aztán egy évig a pécsi Gandhi Gimnáziumba jártam, a második évfolyamtól hazatértem szülővárosomba, és végül ott is érettségiztem. Innét kerültem a Debreceni Egyetemre, ahol molekuláris genetikusként végeztem.
Hogyan és miért lett pont biológus?
Édesapám vasúti pályamunkás volt, szerteszéjjel dolgozott az országban, általában munkásszállón aludt, így sok ideje volt az olvasásra. Nagyon szerette a könyveket, mindig vitt magával, illetve bárhol járt, mindig vett egyet-egyet. Akarva-akaratlanul velem is megszerettette az olvasást. Különösen az ókori görög és római történelem érdekelt. Innét pedig már csak egy lépés, hogy jogász legyen az ember. Kezdetben ügyvéd akartam lenni azért, hogy a telepi cigányoknak segíthessek. Erre a pályára készültem egészen addig, amíg a középiskolai biológiatanárom, Kolostyákné Pljesovszki Zsuzsanna felfigyelt rám, és arra kért, hogy vegyek részt tanulmányi versenyeken. Végül a segítségével összeállítottam egy pályamunkát a drogkutatás és a drogmegelőzés témakörében, amellyel országos nagydíjat nyertem. Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább biológus leszek. A versenyre készülés egy-két éve alatt rengeteget kellett olvasnom, sok mindennek utána kellett néznem, sok mindent meg kellett értenem. Végül annyira megszerettem a biológiát, hogy úgy éreztem, ez nekem való, ez végre valóban én vagyok, végre tényleg azt csinálom, amit igazán szeretek. Biológusként elvégeztem az egyetemi alapképzést, majd molekuláris genetikusként a mesterszakot. Most a doktori iskolát járom. Így jutottam el a karcagi cigányteleptől az egyetemi kutatólaborig.
Az édesapja nem akart volna továbbtanulni?
Más világ volt az övék, más rendszerben nőttek fel, nekik még nemigen volt erre lehetőségük. Sokan voltak testvérek, ezért az idősebbeknek mielőbb segíteniük kellett a családfenntartásban, így már korán dolgozni kezdtek. Anyukámnak is több mint tíz testvére van. Miután elvégezte a három osztályt, azaz megtanult írni, olvasni, számolni, otthagyta az iskolát. Otthon kellett dolgoznia a ház körül, a testvérei nevelésében kellett segítenie, nem volt más választása.
Sok minden eszünkbe jut, ha a cigánytelepet emlegeti valaki, de az nem feltétlenül, hogy sorban állnak a könyvek a polcokon.
Az emberek hajlanak arra, hogy bizonyos kifejezésekhez pejoratív tartalmat kapcsoljanak. Persze tudom, hogy sok cigánytelepen nagyon rosszak az állapotok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenhol emberhez méltatlan körülmények uralkodnának. Az itt élők túlnyomó része persze szegény, de ez nem jelenti azt, hogy ne élnének normális életet, hogy ne lenne tisztaság, rend náluk, vagy épp ne lenne meg a napi betevőjük. Az, hogy szűkén vannak a pénznek, még nem jelenti azt, hogy ne lehetnének könyveik és ne olvashatnának.
Diszkrimináció sosem érte a származása miatt? Nem mondták soha, hogy ez a Józsi cigány gyerek, úgyse viszi hát semmire?
Előfordult, hogy nem engedtek be a diszkóba. És azt is hallottam már, hogy cigányoznak a hátam mögött. Bár rosszul esett, olykor még bosszankodtam is, végül nem sokat törődtem vele, mert nem érdekel igazán, és különben sem tudtam volna tenni ellene. Elég jó emberismerő vagyok, inkább elkerülöm az ilyen szituációkat. Az iskolatársaim és a tanáraim viszont sohasem bántottak. Utóbbiak kimondottan kedveltek és biztattak is. Látták, hogy nem linkeskedem, és bár gyerek vagyok, tehát vannak csínytevéseim, a tanulásnál nincs fontosabb számomra.
Szívszorító belegondolni, hogy valószínűleg megannyi potenciális kutató cigány fiatal ott marad a telepen, és nem tudja kibontakoztatni a tehetségét. Vajon mennyire törvényszerű, hogy a tehetség utat tör magának?
Nehéz, összetett kérdés ez. Hiába vagy tehetséges, ha nem ismered fel és nem tudod használni. Meg kell tehát tanulnod, miként élj vele. Ehhez pedig kell valaki, aki segíteni tud ebben. Az én esetemben az egyik ilyen személy a biológiatanárom volt. De nemcsak az iskolán múlik, hanem nagy a szülők, a család, a környezet szerepe, felelőssége is. Alapvetően minden a családban dől el. A szüleim dolgoztak, a testvéreim szakmát szereztek, és a tanáraimmal együtt mind arra buzdítottak: „Józsi, tanulj, mert nincs más lehetőség!” És valóban: a telepen nem sok lehetőséget láttam magam körül. Az emberek általában közmunkára vagy napszámba mentek, mások pedig a bűnözői életformát választották, börtönbe kerültek. Én ezeket a negatív példákat fordítottam pozitívra, ezekből merítettem erőt ahhoz, ezektől elrettenve küzdöttem azért, hogy én ne oda jussak. Azt mondtam magamnak: nem törvényszerű, hogy velem is ez történjen, én nem kérek ebből, nem akarom ezt az utat járni.
Honnét volt ez a tudatosság?
Ezt a motivációt mindig is éreztem magamban. Mások is megkérdezték olykor, hogy mi az az erő, amely mozgat, honnét van, hogy amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, akkor is a felszínen maradok, és ha elesem, újra felállok, leporolom magam és továbbmegyek. Mielőtt rátaláltam volna, nem tudtam, de most már nyilvánvaló: ez a hit, amelyet fentről, az Úrtól kaptam már akkor is, amikor róla még mit sem tudtam. Úgy látom, hogy az életemnek szakaszai és állomásai vannak, amelyeket teljesítenem kell, amelyekhez el kell jutnom. A vándorlás során mindig meg kell találnom azt az utat, amelyet Isten kijelöl nekem. Ez persze nem mindig sima és egyenes út. Azonban Isten lehetőségeket, adottságokat és ajándékokat ad, amelyekkel élve teljesíthetők a szakaszok. Hogy élek-e velük, használom-e őket vagy nem, az már rajtam múlik.
A családja is óriási ajándék. Sokszor azt hallani, hogy a cigány családban a szülők értetlenül nézik, sőt olykor akadályozzák is a gyerek továbbtanulását.
Ezért hangsúlyoztam a család fontosságát. Egy cigány gyermek számára a legnagyobb esély a család pozitív, a legnagyobb buktató a család negatív hozzáállása lehet. Ha a család a tanulásra ösztönzi, az már a rossz anyagi körülmények ellenére is jó alap, amelyre lehet építeni. Ha ez hiányzik, az óriási visszahúzó erőt jelent, és ezeknek a gyerekeknek legtöbbször nem is sikerül kitörniük. Fontos lenne, hogy a szakemberek megtalálják a módját, miként tudják kiemelni ebből a mentális állapotból ezeket a családokat. El kellene tudnunk magyarázni nekik, hogy mennyire fontos a tanulás. Éppen ebben lehet a hozzám hasonlóknak is szerepe: nekünk talán elhiszik, hogy a nehéz körülmények ellenére is lehet boldogulni. Nekem, aki közülük jött, nem mondhatják, hogy könnyen beszélsz, nálatok kolbászból volt a kerítés.
A jólét sem garancia. Sok magyar fiatal sem tud mit kezdeni magával, pedig jómódú családból jön.
Általában a cigányság kapcsán beszélünk ezekről a kérdésekről, pedig valóban nem kell ahhoz cigánynak lenni, hogy elszúrjuk az életünket. Persze tény, hogy a cigány gyerekek jelentős része tényleg hátrányos helyzetből indul, de mindegy, hogy milyen származású vagy, milyen anyagi körülmények közül érkezel: ha nincs benned erő, nincs benned akarat, nincsenek céljaid, nem fogod tudni kihasználni az Istentől kapott lehetőségeidet.
A család és az egyén felelőssége nyilvánvaló, de mit tehet a társadalom?
A közélet és a média egyre több negatív példát mutat a cigány fiataloknak, akik mindenhonnan azt hallják, hogy a cigány lét egyenlő a nyomorúsággal, a kilátástalansággal, a lehetőségnélküliséggel, a kirekesztettséggel, a bűnözéssel. Jó példákkal ugyanakkor alig találkoznak, azokról nem szólnak sem a hírműsorok, sem a politikusok. Ebből a gyerekek azt a következtést vonják le, hogy hiába akarsz továbbtanulni, hiába akarsz dolgozni, úgysem sikerül, úgysem vesznek fel, úgyis diszkriminálnak, úgysem lehet kitörni, nincs hát értelme semmiféle erőfeszítésnek. Pedig nem szabad feltétel nélkül hinni sem a médiának, sem a populizmusra hajlamos politikusoknak, mert ők az önös érdekeik szerint torzítják a valóságot. Tevékenységük rendkívül káros, mert nemcsak a most felnövő generációra hatnak negatívan, hanem az általuk sugallt hozzáállás nemzedékről nemzedékre is öröklődik. A média és a politika gyakorlatilag összetöri a cigány gyerekek álmait. A legtöbben rá se lépnek a felfelé vivő útra, már előtte feladják. Ezzel szemben én azt mondom: „Srácok, ne hagyjátok, hogy összetörjék az álmaitokat! Merjetek tervezni, és bármi történjék, ne tántorodjatok meg!” Mert persze, van olyan cigány, aki megfelel a média sugallta képnek, de nem szabad általánosítani - ahogy a biológiában sem mondhatom egy minta alapján, hogy a vizsgálata során kapott eredmények a többi minta esetében is biztosan jelentkezni fognak. Nem mondhatom azt sem, hogy ami érvényes Borsodban, az úgy lesz Baranyában vagy Józsefvárosban is, mert más társadalmakhoz hasonlóan a magyarországi cigány társadalom sem homogén egység.
Ahogy beszélgetünk, úgy érzem, sokféle felelősség van, a csata végül mégis belül dől el.
A kitörési küzdelem nagy része önharc. Elsősorban azt a negatív önképet kell leküzdened, amelyet a családod, a környezeted, a média, a közélet sugallata alapján kialakítottál magadban. El kell hinned magadról, hogy többre vagy képes, hogy képes vagy akár hegyeket is megmozdítani, és akkor tényleg meg is fogod tudni csinálni.
Mikor találkozott először Istennel?
A karcagi óvodában a fantasztikus Julika óvó néninek köszönhetően. A csoportszobánk falára Jézust és egy kislányt festettek. Ezen a képen az utóbbi pici plüssmacit tartott a kezében, amit a Mester éppen elkért tőle. A leányka nem tudta, hogy Jézus a háta mögé rejtve egy az övénél sokkalta nagyobb plüssmacit fog a kezében, amit neki szánt cserébe. Minden délután leültünk a kép alá, és meghallgattunk egy-egy bibliai történetet.
Ön mikor adta át a plüssmaciját Jézusnak?
Két évvel ezelőtt a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumban Tóth József lelkipásztor igehirdetései nyomán. A szüleim ugyan megkereszteltettek annakidején, és Isten léte sem volt számomra kérdés soha, de fogalmam sem volt arról, miként tudnék közeledni hozzá. Aztán itt a prédikációk hatására valami átkattant bennem, és azt éreztem, hogy nekem ez kell, szükségem van rá, mert e nélkül olyan lennék, amilyen voltam, márpedig én nem akarok olyan lenni, mert annál sokkal több is lehetek.
Sokkal több?
A megtérésem után le tudtam vetni olyan tulajdonságaimat, amelyeket addig nem sikerült. Megértettem például, hogy mit jelent feltétel nélkül szeretni, mit jelent megbocsátani, vagy éppen miként lehet bocsánatot kérni másoktól. Nem olyan egyszerű dolgok ezek, mint ahogy sokan gondolják. Hiába áll mögöttem már huszonhét év, még úton vagyok: azon az úton, hogy megtanuljam ezeket. Mert, ahogy a Biblia is mondja, a legfontosabb a szeretet, és ha ez a szeretet elkezdi betölteni az életedet, egészen másképp kezded látni a dolgokat. Beláttam például, hogy az én gondjaim a másokéihoz képest semmik, nem is igazi problémák, hanem csak néhány próba, amelyet meg kell oldanom.
Beszélgetésünk elején említette az álmait. Mik voltak ezek?
Gyerekként arról álmodtam, hogy elérek valami olyat, valami nagyot, ami miatt híres leszek, és sokan büszkék lesznek rám. Azt hiszem, az Aranypánt-díjjal be is teljesült ez az álmom.
Hírnév? Nem becsvágy ez?
Nem úgy akartam híres lenni, mint egy celeb. Hanem úgy, hogy amikor rám gondolnak, azt mondják, ez a srác letett valamit az asztalra. És nem önmagáért, hanem másokért tette ezt. Rengeteg interjú készült velem a díj átvétele óta, és nem tagadom, jólesik a figyelem, de ügyelek arra, hogy a népszerűség ne növelje az egómat, hanem szerény maradjak, és tudatosítsam magamban is, másokban is: amit elértem, nem az én érdemem, hanem Isten ajándéka.
Másról nem álmodott?
Máig álmom, hogy kijussak Amerikába. Lenyűgöz a tengerentúliak pozitív szemléletmódja. Nem úgy látják a világot, mint mi, magyarok, akik mindig csak a rosszat vesszük észre. Sajnos nagyon pesszimista nép vagyunk. Az amerikai barátaimon mindig azt látom, hogy az esetleges nehézségek ellenére is mindenből a lehető legjobbat és legtöbbet akarják kihozni. Beleadják szívüket-lelküket még akkor is, ha egyáltalán nem biztos a siker. Elhatároztam, hogy egyszer elmegyek oda dolgozni és tapasztalatokat szerezni. A doktori iskola elvégzése után ösztöndíj révén szeretnék erre sort keríteni, és egy ideig ott folytatni a kutatást.
Most a szájüregi rák a kutatási területe. Milyen tudományos eredményeket ért el?
Számos kutatási programban vettem részt már eddig is, köztük például olyanban, amely során terápiás antitesteket készítettünk. Most a doktori iskolában a szájüregi rákkal foglalkozom, emberi nyálmintákban olyan molekulákat, biomarkereket, magyar nevükön jelzőgéneket keresünk, amelyek segítségével a betegség már korai stádiumban kimutatható. Ha sikerrel járnánk, jóval nagyobb lenne a szájüregi rákban szenvedő betegek túlélési esélye. Azért is fontos lenne ez, mert a szájrák okozta halálozás tekintetében világelsők vagyunk. Ennek a gyakori dohányzás mellett a nagy mértékű alkohol- és sófogyasztás az oka. Az is az álmaim közé tartozik, hogy e kutatás révén emberi életeket menthessünk meg a minél közelebbi jövőben.
Fotók: Kalocsai Richárd