Az évfordulóra Lukács Ágnes 2012 tavaszán, Landauer Attilával készült interjújának egy részletével emlékezünk.
Ki volt Wáli István, a Református Cigány Szakkollégium névadója?
A kérdés különösen is indokolt, ugyanakkor nem könnyű rá röviden válaszolni. Ha a szakirodalomban nézünk utána, hogy ki volt Wáli (gyakorta Váli, esetenként pedig tévesen Vályi) István, akkor nagyjából annyit tudhatunk meg, hogy egy dunaalmási református lelkész, aki németalföldi tanulmányai alatt, valamikor a 18. században fölfigyelt a cigány nyelv, és valamelyik újind nyelv rokonságára.
Mára nagyjából tisztázódott ez a történet, részben egy holland kutató, Wim Willems miatt, a kinti vonatkozások tekintetében, részben pedig a mi itthoni kutatásaink miatt. A helyzet az, hogy a cigány nyelv újind voltát felismerő Wáli István nem a dunaalmási lelkész volt. Kétségtelen, hogy Dunaalmás – akkoriban még Almás – településnek 1756 és 1780 között egy Wáli István nevű református lelkész volt a lelkipásztora, de ez a Wáli István az 1750-es években, amikor a „mi” Wáli Istvánunk Utrechtben beiratkozott (ez 1753–54-et jelenti egészen pontosan, legalábbis az utrechti források szerint), akkor már lényegesen idősebb ember volt.
Tisztázódott, hogy két azonos nevű ember volt: apa és fia. A dunaalmási lelkész az édesapa, és az a Wáli István, aki Utrectben tanult, és a cigány nyelvre vonatkozó, tudománytörténeti jelentőségű felismerést megtehette, ifjabb Wáli István volt. Az ő élete viszont számos szempontból rejtély. Annyi bizonyos vele kapcsolatban, hogy miközben határozottan magas végzettséggel rendelkezett, hazai életében semmilyen egyházi hivatalt nem vállalt. Nincs nyoma sem annak, hogy iskolamester, sem pedig annak, hogy lelkész lett volna. Annyit tudunk róla, hogy a Dunaalmás melletti Neszmély településen élt. Ismerjük a felesége nevét – Barki Erzsébetnek hívták a hölgyet. Valamint azt tudjuk még Wáli Istvánról, hogy 1779. május 29-én, a vonatkozó halotti anyakönyvi bejegyzés szerint „sínlődés” következtében, 50 éves korában halt meg. Tehát akkor, amikor édesapja még Almáson lelkészkedett. A neszmélyi halotti anyakönyvi bejegyzéséből tudjuk csupán, hogy valamikor 1729–30 táján születhetett, s ennek fényében teljesen reálisnak tűnik, hogy 1753–54-ben tanult Utrechtben.
Utrechti iskolatársairól annyit izgalmas megemlíteni, hogy olyanokkal tanult együtt, mint Weszprémi István, orvostörténetírásunk atyja, Szathmáry Paksi Ábrahám, későbbi tiszáninneni püspök, vagy éppen Kolmár Ferenc, a későbbi nagynevű dunamelléki esperes. Tekintve, hogy milyen karriereket futottak be egyes iskolatársai, még inkább izgalmas kérdés, hogy ő vajon miért nem. Legvalószínűbbnek talán az látszik, hogy hosszútávon betegeskedhetett.
Egy biztos, az ifjabb Wáli István élettörténetében az apjához képest egy erős lecsúszás tapasztalható, majd még erősebb a lecsúszás az ő leszármazottainál: Wáli István fia, Wáli Sámuel, 1831-ben már mint házas zsellér hal meg.
Honnan ismerjük Wáli István a cigány nyelvet az újind nyelvekhez rokonító felfedezését?
A rövid nevén Wiener Anzeigenként emlegetett 1770-es évekbeli bécsi lapban jelent meg egy cikksorozat – 1775–76-ban –, ami úgy határozza meg a mai napig a nyugati ciganisztikai gondolkodást, hogy a közelmúltig nem is ismerték azt, aki ennek a cikksorozatnak az írója volt. Ez a cikksorozat név nélkül, pontosabban az utolsó cikk végén egy „ab H” monogrammal jelent meg. A magyar történeti irodalomban egyébként jó ideje nem volt kérdéses, hogy ennek a szerzője Augustini ab Hortis Sámuel, Szepes vármegyei evangélikus lelkész volt.
Augustini Sámuel cikksorozatában egyik részében merül fel – nagyon áttételesen egyébként – Wáli István felismerése. Augustini néven is nevezi forrását, Dobai Székely Sámuel korábbi katonatisztet, oklevél- és éremgyűjtőt, aki arról számolt be, hogy az 1760-as évek elején meglátogatta Szathmárnémethi Papp István, nagykárolyi nyomdász, s ő mesélte el – mármint Dobai Székelynek –, hogy Dunaalmáson találkozott egy lelkésszel, bizonyos Wáli Istvánnal, aki egy érdekes történetet osztott meg vele. E történet szerint Wáli – a Wiener Anzeigenben egyébként Vali – István arról számolt be, hogy amikor Németalföldön időzött tanulmányai okán, „malabári” fiatalokkal találkozott, és arra figyelt fel, hogy ezeknek nyelve hasonlít a magyarországi cigányok nyelvéhez.
Wáli egy körülbelül 1000 szóból álló szójegyzéket állított össze, és – e többszörös áttétellel fennmaradt történet szerint – azt győri cigányoknál ellenőrizte is, akik minden nehézség nélkül felismerték az akkor még nem lehetett tudni, hogy milyen nyelv szavaiban saját, cigány nyelvük szavait. A forrás egyébként malabárinak nevezi a nyelvet – nyomatékkal mondom, hogy latin nyelvű forrás, ami egy német nyelvű cikksorozat lábjegyzeteként jelent meg –, ami a legtöbb esetben a dravida nyelvcsaládhoz tartozó malajálam nyelvet jelenti, de e korban, azaz a tizennyolcadik században számos egyéb dél-indiai nyelvet jelenthetett. Ily módon pedig az is kérdéses volt, hogy valójában mi lehetett a Wálit a cigány nyelv újind eredetének felismerésében segítő, „malabár” nyelv. Szerencsénk volt ez ügyben, az előbb már említett Wim Willems, holland kutató utánanézett, hogy Wálival egy időben Utrechtben vagy Leidenben voltak-e indiai, vagy indiai kötődésű diákok, és sikerült is három ceyloni születésű fiatalt – név szerint – azonosítania. Ők egyébként az ekkor még holland uralom alatt lévő Ceylonon élő gyarmati tisztviselők gyermekei voltak. Minden bizonnyal velük találkozott Wáli István, s innentől az is valószínűsíthető, hogy a rejtélyes malabár nyelv Ceylon, azaz a mai Srí Lanka újind nyelve, a szingaléz lehetett.
Az interjú teljes szövege elolvasható: Gereben Ferenc – Lukács Ágnes (szerk.): Fogom a kezét, és együtt emelkedünk! Tanulmányok és interjúk a romaintegrációról. JTMR Faludi Ferenc Akadémia, 2013.
Nyitókép:
Wáli István halálozási bejegyzése a Neszmélyi Református Egyházközség halotti anyakönyvében