Lakatos Krisztián 27 éves, szakácsnak tanult, jelenleg közmunkán van. Nagyon sokat dolgozik, szabadideje nincs, azt mondja, neki ez így jó. Most az érettségire készül, jövőre egyetemre akar menni, és ha minden jól megy, egy alapítványt fog létrehozni a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítésére. Egy olyan fiatal cigány fiú vall életéről, aki kétszer akart öngyilkos lenni, de Isten mindig megmentette őt a haláltól, Krisztián azt mondja: Istennek tervei vannak vele.
„Az egész életem tízéves koromig egy nagy szenvedés volt. Azt éreztem, hogy nem jó, ahogy élek, ki akartam törni és más életet akartam” – kezdi a beszélgetésünket a debreceni vasútállomástól nem messze lévő parkban Krisztián.
Krisztián 27 éves, roma származású. Bodaszőlőn lakik a családjával, most már viszonylag jó körülmények között. Hatan vannak testvérek, anyukája különvált az édesapjától, amikor Krisztián hároméves volt, és egyedül nevelte testvéreivel. Krisztián azt mondja, nagyon rossz körülmények között éltek.
„Ahol laktunk, az egy gettóra hasonlított. Olyan telep, ahol három sor ház volt, mindegyikben cigányok laktak, de sehol nem volt se víz, se áram. A patkányok kiló számra mászkáltak. A telep körbe volt szeméttel véve.”
Krisztián a debreceni Nagysándor telepen nőtt fel, ahol saját maga vigyázott a testvéreire. Mindeközben iskolába járt. Tizenegy évesen megismerkedett Istennel és rendszeresen járt templomba.
„Tizenegy éves koromban elhatároztam hogy egyedül eljárok a templomba, ami a teleptől körülbelül félórára volt gyalog. Egy haláleset kapcsán kerestem válaszokat, de úgy éreztem, hogy kinéznek, furcsállják, hogy cigányként beülök a templomi padokba. Aztán egyszer nem mentem többet egy darabig. Ezután jött le hozzánk a telepre, Gregussné Buzás Irénke, és mondta, hogy járjak istentiszteletre, higgyem el, jó lesz nekem. Ekezdteml járni a Tiszántúli Református Egyházkerület cigánymissziós gyülekezetébe.”
Miközben rendszeresen járt templomban, egyre több gond halmozódott fel a családban: egyedül kellett gondoskodnia a testvéreiről, nagymamája beteg lett, közben iskolába kellett mennie, ahol kinézték és csúfolták a származása miatt.
„Az általános iskolában nagyon sok bántást kaptam. Nem voltak olyan jó ruháim, mint a többieknek. Legtöbbször elbújtam a wc-ben, és ott töltöttem órákat. Annyira szenvedtem már, hogy betegnek tetettem magam, hogy ne kelljen iskolába menni, mert mindennap rettegtem attól, hogy újra bántani fognak. Nem azért csináltam, mert nem akartam tanulni, hanem mert nem éreztem magam olyan menőnek, mint a többi fiúk, és folyton csúfoltak. Hiába mostam ki a ruháimat, otthon kályhával fűtöttünk, és érződött a füstszag a ruháimon.”
Ekkor betelt a fiúnál a pohár. Fel akart mindent adni, és úgy érezte, hogy nincs ebben a világban keresni valója. Fel akarta akasztani magát, de Isten megakadályozta az akciót.
„Tizennégy éves koromban öngyilkos akartam lenni. Amúgy ekkor rendszeresen jártam templomba, de annyira belefáradtam a mindennapi vívódásba, hogy megkérdeztem Istentől: ha vagy és létezel, akkor miért hagyod ezt a sok szenvedést? Nem tudtam már megküzdeni a problémáimmal, úgy éreztem, Isten magamra hagyott. Amikor fel akartam akasztani magam, leszakadt a faág, amin rögzítettem a kötelet.”
Krisztián, hogy kitöltse azt az ürességet, amit érzett az öngyilkossági kísérlete után, újra visszament a gyülekezetbe, mert ott érezte azt, hogy szeretik és foglalkoznak vele.
„A gyülekezet az a hely, ahol mindig érzem, hogy szeretnek, figyelnek rám és törődnek velem. Nagyon sokat köszönhetek az egyháznak, és Istennek, mert mindig mellettem vannak, ha bajban vagyok. Nekem ma már Isten, a gyülekezet olyan, mint egy mentsvár, ahová mindig betérhetek, ha problémám van."
Testvéreivel egymást segítik a tanulásban. Vallják, hogy csak így lehet előre jutni az életben.
„A családomban senki nem tanult, még középiskolát sem végzett. Most nekem van szakmám, meg érettségire készülök, a testvérem mesterfodrász, a húgom pincérnőnek tanul, a másik tesóm rendőrnek. Én az érettségi után egyetemre akarok menni, és diplomát szerezni. A testvéreimmel egymást motiváljuk. Én egyébként nagyon fogom őket, hogy tanuljanak, mert csak így lehet elérni valamit, tudás nélkül senkik vagyunk.”
A középiskolás évek sem voltak könnyűek. Ott is sokat kellett tűrnie Krisztiánnak.
„Középiskolában az első évben eldöntöttem, hogy olyan leszek, mint akik bántanak. Nem jártam templomba és hirtelen nagyon rossz ember lettem: amit a többiek adtak nekem, én ugyanazt csináltam velük. Borzasztó volt, nem éreztem magam jól így, ezért visszamentem a gyülekezetbe. A gyülekezet mindig kimentett a rosszból, most már mondhatom, hogy az életem részévé vált. A gyülekezet által sok helyre eljutottam Magyarországon belül, voltam Németországban, Romániában és Szlovákiában is. Nagyon sokat köszönhetek a református egyháznak.”
Nagykora betöltése előtt újra sok problémája gyűlt össze a fiatal fiúnak, olyannyira, hogy újra megkísérelte az öngyilkosságot.
„Tizenhét éves koromra újra összegyűltek a gondok, és nem bírtam elviselni. Újra nagyon egyedül éreztem. Nekem kellett vigyáznom a testvéreimre. Anyukám nem mindig tudott velünk lenni: neki is sok gondja volt. Begyógyszereztem magam, ittam rá: meg akartam halni. Volt egy nagyon jó teológus barátom, aki pont felhívott, elmondtam neki, hogy meg akarok halni, de addig beszélt nekem, míg meg nem talált. Végül ő segített. Isten elküldte az ő szolgáját értem, hogy életben maradjak.”
Krisztián azt mondja, Istennek még tervei vannak vele, azért nem hagyta elveszni.
„A szakmunkásképzőben változott meg minden. Akkor jött az igazi kitörési vágy. Kitűnő lettem és szakács szakmát szereztem. A telepen sokan kérdezték, miért tanulok, cigány vagyok, úgyse jutok sehova, mondták… Én azt mondtam: ki akarok törni, el akarok innen menni. Ezt csak akkor tudom megtenni, ha tanulok, és Isten fog nekem ebben segíteni. Most érettségire készülök, ha leérettségizek, egyetemre akarok menni, és mindenképpen hátrányos helyzetű gyerekekkel akarok foglalkozni, hogy megmutassam nekik, hogy lentről is ki lehet törni. Meg akarom mutatni nekik, hogy nincsenek egyedül, ha van problémájuk, akkor azt elmondhatják, van, aki figyel rájuk. Nekem sose volt apám, de úgy érzem, hogy van egy apám, akinek mindent elmondhatok, és az Isten.”
Krisztián nagyon sokat küzd az életben. Egy igazi túlélő. Magáról azt mondja, egy kalitkába zárt ember, aki próbál kitörni, közben másoknak segít, hogy a saját bajait leplezhesse. Azt mondja, az ő lelkével most már minden pillanatban Isten foglalkozik. Sokszor utálta a cigányokat, mert őket hibáztatta, amiért kiközösíttek az iskolában. Most már nem így látja, és a református cigánymisszióban önkénteskedik.
„Sok önkéntes munkát végzek, és a református cigánymisszióban is tevékenykedem. Szerintem fontos, hogy amit kaptunk, azt visszaadjuk, és segítsünk azoknak, akik még hiányt szenvednek. Nekem Isten megadta, amire szükségem van, de úgy érzem, még mindig fogok kapni tőle. Szeretnék a cigányokon segíteni: egyrészt azzal, hogy tanulok, és diplomát szerzek, másrészt azzal, hogy saját szervezetet hozok majd létre cigány munkásokkal, hogy a tanulni vágyó, de szegény cigányokat segíthessük. Szerintem a cigányoknak nehéz lesz elérni egy olyan pozíciót, amikor megbecsülik már őket. Ez egy nehéz út lesz, de egyszer el fog jönni az az idő is.”
Szöveg és képek: Balogh Krisztina