Néhány héttel ezelőtt az Országos Református Cigánymisszió három tagja – Dani Eszter Missziói Iroda-vezető, Nyeső Ágnes cigánymissziós referens és a jelenleg az Egyesült Államokban, Atlantában tanuló Sztojka Szabina – Ruandában járt, ahol az 1994-es népirtás után elindult kiengesztelődési szemináriumon vettek részt. Interjúnkban az ott szerzett tapasztalatokról, és azok magyarországi hasznosításáról meséltek.
Mivel kezdődött el a trauma feldolgozása az országban az események után?
Eszter: Először az 1959-es, majd 1994-es atrocitások után elmenekültek visszatérése sem volt konfliktusmentes. A kormány elkezdett kötelező, külön ebből a célból szervezett szemináriumokat, kiengesztelődési programokat indítani, hiszen túlélők és a tettesek közötti megbékélés keresése elengedhetetlenné vált. Különösen miután azok a bűnösök, akik beismerő vallomást tettek, és nem követtek el nemi erőszakot, amnesztiát kaptak – viszont a saját falujukba kellett visszatérniük. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy együtt kell élned egy olyan emberrel, akiről tudod, hogy rengeteg ember, közöttük rokonaid haláláért felelős. A gőzös állapotban elkövetett gyilkosságok után viszont jön a felébredés, és a bűntudat. Ebben óriási dolog és csoda, hogy a szemináriumnak köszönhetően – amelyben vannak kiscsoportos beszélgetések, egyéni feladatok, szimbólumok, rituális dolgok és elméleti előadások egyaránt – valaki eljut odáig, hogy a fájdalmait és bűneit letegye a kereszthez, és hogy a királyi papság, a szent nemzet határozza meg az új identitását, nem pedig az, hogy áldozat-e, vagy elkövető. Itt azok is bocsánatot kérhetnek népük nevében, akik maguk ugyan nem vettek részt a gyilkolásban, de megteszik ezt ők is, másképpen nem történik meg a kiengesztelődés.
Mi jelenti a képzések alapját?
Eszter: A kiengesztelődési tréningnek megvan a tananyaga, egy teljes program, amit megtanítottak nekünk, hogy hogyan kell alkalmazni. Ezekben a napokban éppen az ukrán-orosz konfliktus kapcsán, a frontvonalon zajlik egy ilyen szeminárium, hiszen nem csak Ruandában volt/van erre szükség. Ez bármilyen nyelvre lefordítható és bárhol alkalmazható, kulturális különbségektől függetlenül. Sőt, ha valaki írni-olvasni sem tanult meg, akkor is végig tudja csinálni.
„A pokolban egy ördög sem maradt, mert az összes itt van Ruandában”
Milyen háttéresemények vezettek a vérzivataros hónapokhoz?
Dani Eszter: Az 1994 tavaszán-nyarán felszínre tört feszültségek megértéséhez évtizedeket kell visszamennünk az időben: Ruandában a gyarmatosítás során a németek rögzítették átjárhatatlan kategóriákba az országban élő hutukat, tuszikat és twakat. A csoportokat korábban inkább gazdasági, mintsem törzsi különbségek jellemezték: ugyanaz a nyelvük és a kultúrájuk, de például akinek tíznél több tehene volt, az a tuszikhoz, akinek ennél kevesebb, az a hutukhoz tartozott – a twák a nincstelenek voltak. Utóbbiakat nagyrészt kiirtották. A tuszik kaptak jogot az oktatáshoz és adminisztrációhoz. Ők gyarapodtak, afféle felső osztályt képeztek, akiket a gyarmatosítók maguk mellé, vagy közvetlenül alá rendeltek, ennek köszönhetően a tuszik is hutu rabszolgákkal dolgoztattak.
Noha korábban ez a határ átjárható volt, a belgák hatalomátvétele után megszilárdult: 1932-ben a személyi igazolványba is bekerült, hogy ki hová tartozik. Német antropológusok annak idején azt is megállapították, hogy a tuszik magasabbak, vékonyabbak, a hutuk pedig alacsonyabb, zömök emberek, ez viszont nem teljesen törvényszerű, hiszen a csoportok keveredtek egymással. A függetlenné válást követően Ruandában a hutuk lettek többségben, az 1960-as évektől kezdve pedig állandónak számítottak a tusziellenes megmozdulások. 1959-ben volt az első olyan hullám, amikor rengeteg tuszi külföldre menekült, egyszerűen azért, mert nem érezték magukat biztonságban.
Mi lobbantotta fel a lángot 1994-ben?
Eszter: A népirtást félelmetes propaganda előzte meg, megdöbbentő volt látni a kigali emlékmúzeumban, hogy a sajtó hogyan állította be a tuszikat: „csótányokként”, élősködőkként, és az volt a vélekedés, hogy a tőlük való megszabadulás lenne a legjobb megoldás az ország számára. Az olajat a tűzre a hutu miniszterelnök, Juvénal Habyarimana gépének lelövése jelentette 1994. április 6-án, viszont ekkora már minden elő volt készítve. Előtte azt mondták a tusziknak, hogy nem éri őket bántalmazás, viszont a listák készen álltak, és a felbujtók arra bíztatták a hutukat, hogy szedjék össze tuszi szomszédaikat, és végezzenek velük.
Annak ellenére, hogy hosszú ideig egymás mellett éltek, a régi sérelmek újból teret kaptak: a hutuk bozótvágó késekkel útnak indultak, elkezdődtek a kínzások és kivégzések – szülők szeme láttára vágtak szét gyerekeket, csecsemőket csaptak fához, terhes nőket hasítottak fel, rengeteg nőt megerőszakoltak – egy nyugati misszionárius úgy fogalmazott, hogy a pokolban egy ördög sem maradt, mert az összes itt van Ruandában. Három hónapon belül csaknem egymillió embert öltek meg, de nem csak tuszikat, hanem olyan mérsékelt hutukat is, akik tuszikat bújtattak, vagy etettek. Egy tuszi lelkész például hutu felesége családjához vitte el gyermekeit, hogy majd ott biztonságban lesznek, és alig tette ki a lábát a házból, a nagybácsi elkezdte a folyóba dobálni a gyerekeket. A saját rokonod sem lehetett biztonságban, hiszen ha tuszi volt a családban, téged is kivégeztek.
Sztojka Szabina: A népirtás 1994 nagyhetén kezdődött, és voltak templomok, ahová emberek menekültek, vagy éppen a lelkész hívta őket össze – majd kinyitotta az ajtót és beengedte az Interahamwe hutu félkatonai szervezet tagjait, akik lemészároltak mindenkit. Azon a helyen, ahol előtte együtt dicsőítették Istent. |
A Misszió Iroda hogyan kapcsolódott be a szemináriumba?
Eszter: Hat éve, 2012-ben találkoztam a Mikeás Hálózat (Micah Global) svájci konferenciáján Rhiannon Lloyddal, aki Ruandára nézve kidolgozta a kiengesztelődési szemináriumot. Ő egy walesi, keresztény pszichiáternő – aki saját népét is diszkriminálva érezte, és először önmagában kellett feldolgoznia sérelmeit –, és a beszámolójában láttam azt, hogy évtizedeken-évszázadokon keresztül felgyűlt fájdalmakból hogyan lehet Krisztus keresztje előtt feloldódni, és egymásban meglátni a testvért. Közvetlenül az 1994-es népírtás után hívták meg Ruandába, hogy szervezzen kiengesztelődési szemináriumot az ott élőknek. Először egyházi és laikus gyülekezeti vezetőket célzott meg, majd lettek ruandai trénerek, és nyert egyre nagyobb teret a „Kiengesztelődés a népek között” nevet viselő kiengesztelődési program.
Amikor erről hallottam, ez összekapcsolódott bennem a cigánymisszióval, s bár nálunk nem olyan súlyos a helyzet, mint Ruandában, nagyon sok valós sérelem és fal van a lelkünkben, amely meggátolja a közös szolgálatot. Úgy gondoltam, ha a cigánymissziónkat komolyan akarjuk venni, akkor olyan mélységbe is le kell mennünk, ahol ezeket a sérelmeket a felszínre hozzuk, kimondjuk, hogy így tudjunk egymással kiengesztelődve, megbékélve tovább lépni.
Ez a kiengesztelődési program, mivel lelki-spirituális mélysége is van, többet ad, mint egy interkulturális, vagy egy csupán pszichológiai eszközöket használó tréning. Ennek bemutatása érdekében három évvel ezelőtt meghívtuk Rhiannont egy szemináriumra, Balatonszárszónra, ahol egyenlő arányban voltak cigány és nem cigány résztvevők. Már akkor elterveztük, hogy folytatni szeretnénk, azzal a céllal, hogy ebből egy sorozat induljon Magyarországon.
Milyen tapasztalatokra tettetek szert a Ruandában töltött időszak alatt?
Eszter: Az első héten részt vettünk a szemináriumon, több másik afrikai ország – Kenya, Kamerun, Etiópia, Dél-Szudán, Uganda, Zambia – képviselőivel együtt. Amikor közös pontokat kellett keresniük a dél-szudániaknak, Rhiannon kiegészítette a listájukat azzal a kérdéssel, hogy valószínű, mindenki veszített el családtagját, barátját az elmúlt évek harcai alatt. A dél-szudáni résztvevők erre meglepődve „nevettek fel”, mondván, ez annyira evidens, hogy eszükbe sem jutott. A szemináriumot egy képzés követte, ahol arra készítették fel a résztvevőket, hogy a jövőben ilyen szemináriumokat tartsanak – Ági és Szabina az utolsó héten három napot terepen töltött, lelkészekből, fiatalokból, illetve áldozatokból és elkövetőkből álló csoportokkal.
Mi volt a legmegdöbbentőbb pillanat számotokra a három hét alatt?
Eszter: Emberileg felfoghatatlan kiengesztelődések történtek: például az emlékparkban egy hutu férfi elmesélte, hogy kőkeményen benne volt a mészárlásban, és amikor véget ért, egy hang folyamatosan kérdezte tőle, hogy mit tett. Azt mondta, Isten állította meg, ő pedig teljesen összeroppant ez alatt. Feladta magát, börtönbe került, de később amnesztiát kapott, így a bűntudatával együtt került vissza a falujába. Egy tuszi férfi visszaemlékezett, hogy az apjának levágták a végtagjait, és úgy dobták be egy verembe, és egy nővérét is megcsonkították a kisbabájával együtt. Őt is bedobták, súlyos fejsérülést szenvedett, ám olyan mélyen volt a gödör, hogy a hűvös levegő miatt magához tért, és sikerült kimenekülnie. Az volt az utolsó emléke, hogy a nővére bíztatta, mentse a saját bőrét, viszont mondja el, hogy ők hogy haltak meg.
A sérülést követően súlyos migrénjei voltak, és több időt töltött a kórházban, mint otthon. Elmesélte, hogy amikor meglátta az említett hutu férfit, nem csak hogy átment az utca másik oldalára, de más útvonalat is választott – azért, mert az a felesége családjából kilenc embert ölt meg. Amikor végigmentek a szemináriumon, a hutu férfi letérdelve kért bocsánatot, a tuszi férfi pedig érezte, hogy a Lélek arra indítja, hogy ölelje át a társát. Odament, mindketten zokogtak, és hirtelen azt kezdte érezni, hogy a fejfájása fokozatosan elmúlik. Ezt követően egymás legjobb barátai lettek, a tuszi férfi esküvői tanúja volt a hutu férfinak, a gyülekezetükben együtt szolgálnak, és egymás családi ünnepeire is elmennek. Isten bocsánatát átélve így teljes életet lehet élni – sokszor ennél kisebb vétkek miatt is meg vagyunk kötözve, és nem tudunk felegyenesedni. Az, ahogyan ez a két ember ma megéli egymással a közösséget, egyszerűen hihetetlen.
Milyen visszhangja van ennek tágabb környezetükben?
Eszter: Folyamatosan zajlanak ezek a szemináriumok Ruandában, sőt, a kormány el is rendeli, hogy a lakosság részt vegyen egy ilyen programon. Az már rajtuk áll, hogy milyen típusút választanak. Ennek létezik keresztény formája, amit mi csinálunk, de világi is. Ha valaki azonban ellenségeskedést szít, azt keményen szankcionálják – a kormányban van egy kiengesztelődésért felelős államtitkárság is. Ott ez valóban élet-halál kérdése – az országban mindössze 24 éve történt a tragédia, így a húszas éveik végén járók is tele vannak sebekkel.
Például általános jelenség, hogy egy férfi, aki meg akar nősülni, rádöbben, hogy nincs, akit meghívjon az esküvőjére, mert árvaházban nőtt fel. Ha ezeket a kiszolgáltatott, fájdalmas helyzeteket nem kezelnék, olyan mértékű feszültség robbanhatna ki az emberekből, ami bármikor újra atrocitásokhoz vezethetne. A közösségfejlesztésért tudatosan sokat tesznek. Ruandában például havonta van egy szombat, amikor az egész ország társadalmi munkát végez: az utcákon soha nincs szemét. Azt erősítik, hogy a közösség magáért felelős, és nem a kormányra kell várni – ezért amit lehet, azt maguk oldjanak meg, tuszik, hutuk együtt. Ilyen volt például népírtás utáni időben az igazságszolgáltatásba való laikus bekapcsolódás, hiszen nehéz volt működő, semleges, a konfliktusban nem érintett bírókat találni.
Nyeső Ágnes: Döbbenetes, hogy 24 éve történt, mindössze három hónapig tartott, de nem találni embert, akit nem érint. Számomra személyesen nagyon meghatározó volt azt az elfogadást megtapasztalni, amit ott a közösségektől, emberektől kaptam. Itthon „másmilyennek” lenni nem feltétlen jelent értékességet, sőt. Az emberek bizalmatlanok egymással, a félelemkeltés és a távolságtartás nagyon erős a mi társadalmunkban. És az egyházban sem egyszerű fiatal lelkésznőnek lenni. Amikor arra került a sor, hogy a helyi embereknek mi tartsuk meg a szemináriumokat, és nekem kellett kiállni tanítani ottani lelkészeknek és egyházi munkatársaknak, arra gondoltam ki fog engem komolyan venni?! Engem, a fehér, egyedülálló, fiatal, európai lelkésznőt, aki Afrikában akar a kiengesztelődésről beszélni?!
Mindenki abból indul ki, amit hoz magával. Én is abból indultam ki, amit nem mindig, de sokszor itthon tapasztalatok. És ehhez képest annyi őszinte érdeklődést, értékesnek tartást, elfogadást kaptam, hogy nehéz szavakba önteni. Az én „másságomra” kíváncsiak voltak, szeretettel és tisztelettel fogadták el. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy az elfogadás alapértéke (lett) egy közösségnek, egy társadalomnak. Jó lenne, ha ezt tudnám, tudnánk felmutatni a környezetünkben legalább olyan természetesen, mint ahogy azt Ruandában tapasztaltam. Amikor pedig a tanításom után többen visszajelezték, hogy amit mondtam, hogyan hatott a személyes életükre, az még felemelőbb volt.
Sztojka Szabina: Számomra az volt a legnagyobb „élmény”, hogy olyan emberekkel mehettem végig a tréningen, akik nagyon komoly etnikai konfliktusokkal tűzdelt országokból érkeztek. Amikor egy dél-szudáni, 22 éves lánynak elmondtam, hogy 26 éves vagyok, csak annyit válaszolt rá, hogy bárcsak ő is megélhetné ezt a kort. Először azt hittem viccel, de rá kellett ébrednem, hogy komoly dologról van szó.
Roma származásúként mit jelentett a részvétel?
Szabina: A tréninget egyszer már végigcsináltam, amikor Rhiannon Magyarországon járt, de legutóbb próbáltam úgy állni hozzá, hogy lelkileg hogyan épülhetek általa. Szó esett a hazai cigány-magyar kapcsolatokról is, én pedig úgy éreztem, hogy nekem semmi bajom sincs azokkal, akik nem romák, szeretek mindenkit. Viszont amikor azért imádkoztunk, hogy a Szentlélek hozzon fel bennünk minden olyan sérelmet, amit addig elnyomtunk magunkban, hogy megtörténhessen a teljes gyógyulás, a semmiből érkezett a felismerés, hogy bennem is van egy ilyen élmény: mégpedig az, ahogyan egyszer édesapámmal és a családommal bántak a rendőrök a saját házunkban, erre pedig elsírtam magam. A szemináriumon keresztül meg tudtam bocsátani, holott három évvel ezelőtt eszembe sem jutott, hogy a történtek mély sérelemként élnek bennem.
Nagyon megérintett az emlékmúzeum is, ahol külön terme van a népírtás alatt megölt gyerekeknek. Mindenki képe alatt ott szerepel a neve, a kedvenc étele, itala, és hogy hogyan halt meg – nem lehetett kibírni könnyek nélkül, személyessége miatt viszont sokkal könnyebb megérteni az akkor történteket.
Milyen tapasztalatokat szereztél a közös munkában?
Szabina: Jó volt megélni három héten keresztül, mindenki komolyan vette a dolgát, és imádságban Isten elé tudtuk vinni harcainkat. Többen először vettek részt a képzésen, és nagyon sok fájdalom jött elő. A szeminárium végén, amikor nekünk kellett közösségekben vezetni alkalmat, egy egyetemista csoporthoz kerültem – olyanokhoz, akik lehet, hogy a népirtás után születtek, de a gyászt tovább hordozták.. Az első nap végén látszott az, hogy igazán megérkeztek, és tudtunk hozzájuk kapcsolódni. Az előadásokban nagy szerepe van a személyes történeteknek és bizonyságtételeknek, így miközben saját magamról és a hazai helyzetről beszéltem, láttam a diákok szemein, hogy teljesen értik, amit mondok. Nem kellett sokat magyaráznom, az előítélet és kisebbségérzés között, amit ők is és én is átéltem, nem is olyan sok a különbség.
A második nap végén, amikor elkezdődött az alkalom kiengesztelődés része, a tolmácsunk, egy hutu férfi őszintén térdre borulva elkezdett bocsánatot kért társai nevében, viszont hirtelen mindenki kiment a teremből, mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Persze megértettem, hogy ezt nem akarták hallani – például az egyik lány azért nem, mert a családjára rágyújtották a házukat. Imádkoztunk, nem kellett visszajönniük, de a végén mégis visszajöttek, és meg tudtak bocsájtani mindazért, amit elszenvedtek – azóta is írnak, hogy hálásak nekünk azért, hogy ott voltunk, és legfőképpen Istennek, hogy nekik adta a megbékélés ajándékát.
Ezt követően egy olyan faluba mentünk el, ahol az emberek a saját szomszédaikat gyilkolták le. Eleinte itt is csendes volt a társaság, egészen addig, ahol az emberek a keresztre helyezhették fájdalmaikat – hiszen Jézus nem csak a bűneinket hordozta. Pár perccel később a résztvevők egy része elmondta, hogyan nem tudták eltemetni szeretteiket. Fájdalmasan láttam, ahogyan egy anyuka sírt, hogy nem tudta megvédeni a gyerekeit – egy idő után a tolmácsunk sem tudott fordítani, mert ő is utat engedett a könnyeinek. Az ima alatt egy olyan férfi kezét fogtam, akiről mindenki tudta, hogy részt vett a gyilkolásban, a másik oldalon pedig egy olyan nőét, aki az egész családját elveszítette – de mindannyiuk iránt ugyanazt a szeretetet éreztem.
Magyarországon hogyan lehet hasznosítani a Ruandában elsajátított ismereteket?
Eszter: A gyakorlatokra építve már idén nyáron szeretnénk két hasonló szemináriumot szervezni, országos és helyi szinten egyaránt – ez utóbbi esetében például egy faluban, ahol a cigány és nem cigány lakosokkal dolgozhatnánk együtt. A legtöbb településen, ha megkapargatjuk a felszínt, vannak sérelmek és fájdalmak, melyekkel lehet dolgozni. Úgy gondolom, nálunk az lesz a kihívás, hogy az emberek elhiggyék, hogy ez jó, noha azt gondolják, hogy azzal a kis előítélettel, ami bennük van, azzal még tudnak élni. De az életünk többi területén is gyógyulnunk kell. A hazai kiengesztelődési programot viszont már nem köthetjük Rhiannonhoz, ezért úgy adtuk be pályázatunkat a Gustav Adolf Werkhez, hogy 2018-ban tudjunk hazai trénereket képezni, és így a jövőben velük tudjunk majd kiengesztelődési szemináriumokat tartani. Ami fontos a szemináriumokban, hogy a résztvevők különböző etnikumúak legyenek: cigány, nem cigány, menekült, ukrán, román, és így tovább. Szükséges, hogy személyes, illetve nemzeti szinten is keressük a megbékélést, a gyógyulást.
Ágnes: Az én álmom, hogy idővel egy mozgalommá nője ki magát, és a lehető legtöbb ember átélje azt, amit én a Ruandában töltött hetek során.
Szabina: Engem már 2015-ben megérintett a szolgálat, viszont most érzem úgy, hogy én csak ezt akarom csinálni. Nagyon nagy elhívást érzek ez iránt. Eszterrel és Ágival már akkor gondolkodtunk róla, hogyan vigyük tovább Magyarországon a szemináriumot, és erős látásom, mondhatni álmom van azzal kapcsolatban, hogy merre induljunk. Rám esett a választás, hogy én álljak a hazai mozgalom élére, amit nagyon szívesen teszek, mert elhívásomnak élem meg. Vágyam, hogy megtaláljuk egymást azokkal az emberekkel, akiket szintén erre a szolgálatra hív Isten, akikkel együtt imádkozhatok és szolgálhatok azért, hogy cigány és nem cigány, magyar és nem magyar végre őszintén, felelősséget vállalva, Isten segítségével megbékéljen mind saját magával, mind egymással. Természetesen látok nehézséget: mivel Ruandában kézzelfogható a katasztrófa, nem kérdés, hogy a kiengesztelődéshez segítségre van szükség. Magyarországon először a meglévő előítéletek romboló súlyát kell felismerni, valamint azt, hogy az egyes településeken mik azok a generációkon átívelő sérelmek, amik ott vannak az emberekben.
Dezső Attila
Fotók: Dani Eszter, Sztojka Szabina