Már egészen fiatalon eldöntötte, hogy öccse betegsége miatt tudományos pályán szeretne továbbtanulni, a diploma felé haladva azonban folyamatosan munkát kellett vállalnia azért, hogy eltarthassa családját. Noha az élet néha másfelé sodorta, Kovács Erika Rozália, a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium alumnija soha nem veszítette szem elől a célját, melynek köszönhetően nem csak hivatására, de identitására is rátalált.
Hogyan tetted meg első lépéseidet az álmaid felé vezető úton?
Egy pici, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falucskából, Egerlövőről származom, és miután elkezdtem a középiskolát az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, részese lettem az Arany János Tehetséggondozó Programnak.
Sok egykori, vagy jelenlegi szakkollégistától hallani a programról – mesélnél, hogy mit takar ez pontosan?
Az AJTP 1+4 év gimnáziumi tanulmányokat jelent: az első – vagy ha úgy tetszik, „nulladik” – évben például emelt szinten tanultunk idegen nyelvet, informatikát, később pedig a megszokott tárgyakkal folytattuk. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem a programnak, mert e nélkül nem tudtam volna letenni az ECDL-vizsgát, vagy akár később a jogosítványt. A nyelvtanulás szintén sokat segített, igaz, a komplett nyelvvizsgát csak később, már a főiskola után tudtam megszerezni.
Miért volt fontos számodra, hogy a program részese legyél?
Hárman vagyunk testvérek, egy öcsém és egy húgom van – az öcsém hemophilia A-val, azaz vérzékenységgel született, amely folyamatos figyelmet, és gyakori kórházi kezelést igényelt. Mivel sajnos sokáig csak egy aktív kereső volt a családunkban, vagy volt olyan hosszabb időszak is, amikor egy sem – a nevelőapám szakmunkásképzőt végzett, édesanyámnak pedig csak a nyolc általánosa van meg –, ezért óriási terhet vett le a szüleim válláról, hogy oda járhattam.
Az öcsém vérzékenysége egyébként a VIII-as véralvadási faktor hiányából fakad, ezt a mai napig folyamatosan pótolni kell. Mára szerencsére megtanulta magának csinálni, korábban azonban mindig kellett, hogy legyen vele valaki. Egy foghúzás után például annyi vért veszített, hogy pótolni kellett, és pár hónappal később az éjszaka közepén összeesett a konyhában. Mint kiderült, hepatitis C vírus támadta meg a szervezetét, valószínűleg a kapott vér miatt.
A betegség hogyan befolyásolt téged a tanulmányaidban?
Már a gimnáziumi évek alatt dolgoznom kellett: folyamatos műszakos munkát vállaltam egy autóalkatrész-gyárban, aztán amikor főiskolás lettem, pultoztam egy kocsmában. Ez utóbbi a kereset mellett arra is jó volt, hogy rájöjjek, milyen közösséghez nem szeretnék tartozni. Főleg azután, ha az ember eltölt néhány évet egy református szakkollégiumban.
De más módon is hatással volt rám az öcsém helyzete: miatta kezdtem el biológiával foglalkozni. Én felső tagozatba jártam, ő pedig alsóba, egy időszakban pedig annyira véraláfutásos volt a térde és a bokája a betegség miatt, hogy nem tudott felkelni az ágyból. Amikor egy reggel vidáman beköszöntem, hogy „Szia, megyek suliba!”, egy puszi után sírva kapaszkodott a nyakamba: „Ne menj el! Ne hagyj itt!” – mondta. Ez olyan pillanat volt az életemben, hogy eldöntöttem: nem hagyom ott, sőt, az ő betegségével fogok foglalkozni, hogy jobb legyen az élete.
Hol tanultál tovább?
Maradtam Egerben, a ma már egyetemként működő Eszterházy Károly Főiskola biológia szakára jelentkeztem. Mivel a gimnázium alatt kötelező volt kollégistának lenni, a fősulira már bejártam, hogy minél többet legyek otthon a családommal – a hétvégék egy részét viszont így sem velük töltöttem. Munkát vállaltam a budapesti Széchényi Fürdőben hostessként, amelyben az inárcsi csoporttársam szülei segítettek, hiszen ezen időszak alatt náluk lakhattam.
Inárcsról jártam be, reggeli műszakokat vállaltam, 05:30-kor már ott álltam teljes harci díszben. Csütörtök este utaztam fel, vasárnap haza, aztán a következő héten folytatódott minden elölről.
Mennyire terhelt meg ez az időszak?
Természetesen kevés időm jutott másra a tanulmányokon kívül. Mivel a megkeresett pénz nagy részét hazaadtam, nem igazán költöttem magamra – plusz költségem csak az utazás során merült fel. Ha pedig valamilyen jegyzetre volt szükségem, akkor összedobtuk a vőlegényemmel – akit az egri campuson ismertem meg –, vagy elkértük és lemásoltuk mástól.
Így végezted el a főiskolát?
Nem, mert második évtől kezdve a Romaversitas Alapítvány és a Roma Oktatási Alap ösztöndíjasaként tanulhattam tovább. Az egerlövői roma önkormányzaton keresztül kaptam meg az alapítvány felhívását: azok a felsőoktatásban tanuló hallgatók, akik ide felvételt nyertek, havi 30 ezer forintos támogatást kaptak, illetve havonta egyszer, Budapesten, szakmai hétvégék keretében képzésben is részt vettek. Én egy év kihagyással hat évig voltam ösztöndíjasuk.
Mit jelentett számodra akkoriban, hogy roma származású vagy?
Számomra soha nem volt egyszerű erről beszélni. Anyai ágról romungró felmenőim vannak – ahogyan rajtam sem, az anyukámon sem látszik, a nagymamámon már inkább, de otthon soha nem került szóba, hogy a cigány származásunk miatt mások lennénk. Az egyetlen cigányfiún, akivel együtt jártam óvodába és általános iskolába, viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy az – viccesnek tűnhetett, amikor a két cigánygyereket egy padba ültették, eléggé elütöttünk egymástól.
Már középiskola végén, főiskola elején voltam, amikor felerősödtek a szélsőjobboldali hangok az országban, és voltak is olyan ismerőseim, akik csatlakoztak ehhez a vonalhoz. Én ezt próbáltam figyelmen kívül hagyni, az első sokkot azonban az jelentette számomra, amikor észrevettem egy cigány származású ismerősömön, hogy nincs rendben magával: könnyebb volt azt mondania, hogy szoliban volt, mint felvállalnia, hogy cigány.
És elhitték neki?
Igen, hiszen gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy egy roma fiút vagy lányt, miután tanul, vagy diplomát szerez, már nem is tekintenek cigánynak. Nálam ez kicsit másképp működik, hiszen nem látszik rajtam és fura az embereknek, hogy cigány származású vagyok. Ezt először a Romaversitasnál tudtam helyén kezelni, hiszen itt hozzám hasonló cigány fiatalokkal ismerkedhettem meg. Később aztán, a szakkoliban e mellett megjelent a hit – ettől kezdve mondhatom azt, hogy nem volt gondom az identitásommal.
Diplomaszerzést követően merre indultál tovább?
Nagyon meghatározó volt számomra az alapszakos záróvizsgám, sőt, amolyan motivációt is jelentett a továbbiakban. Sajnos a nagymamámnak rákkal kellett megküzdenie, és már nem érhette meg, hogy diplomásként lássa az unokáját. Közvetlenül a záróvizsga előtt hagyott itt minket: miközben azon voltam, hogy minél jobban kidolgozzam a szóbeli tételemet, egyszer csak keserves sírásban törtem ki.
Nagymamám volt ugyanis az, aki a maga hat osztályával gyerekkoromban megtanított írni-olvasni, és ezzel a mondattal indított útnak: „Nekem semmim sincs, így hát azt adom neked, ami a világon a legértékesebb.” Ez ott, akkor eszembe jutott, és óriási erőt adott. A tanáraim többsége eközben azt hitte, hogy a feladat nehézsége miatt hullanak a könnyeim és csodálkoztak is, hiszen végig kitűnő voltam a fősikolai évek során. Néhányan azonban tudták, hogy előtte temettük el a nagymamámat és megértették a helyzetet.
A következő évben nem mentem egyetemre, mert nem lett meg a nyelvvizsgám, ezért ehelyett a Romaversitas Alapítványon keresztül egy szemesztert Dániában tölthettem a Crossing Borders nevű civil közösség által szervezett Global Studies kurzuson. Itt többek között a dán társadalomról, politikáról, közel-keleti helyzetről és környezetvédelmi, ökológiai kérdésekről tanultunk. Az itt töltött időszak nagyon hasznos volt számomra – már csak azért is, mert később egy hazai népfőiskolai kezdeményezés munkatársa lehettem, valamint életre szóló élményekkel és barátsággal is gazdagodtam.
Előtted állt viszont még a mesterszak – miért éppen Debrecent választottad?
Mert szerettem volna olyan szakon tanulni, ahol kutatási módszereket lehet megismerni, molekuláris szinten lehet tanulni a különböző betegségek hátteréről. Úgy gondoltam, hogy ehhez a molekuláris biológia mesterképzés lenne a legmegfelelőbb, amelyet az országban önálló szakként csak a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kara indít. Más egyetemeken a biológia mesterképzés egyik szakirányaként lehet csak tanulni.
És hogyan jött a szakkollégium?
2012-ben, amikor hazajöttem Dániából, az első utam a Romaversitashoz vezetett. Amikor elmondtam, hogy a Debreceni Egyetem ÁOK molekuláris biológia mesterképzésre felvételiztem, egyből azt mondták: ott van a városban egy református roma szakkoli, és adjam be a jelentkezésemet! Ez volt a mindössze egy évvel korábban alapított Wáli István Református Cigány Szakkollégium.
Hamar megtetszett a koli légköre?
Úgy gondolom, nagyon hamar be tudtam illeszkedni. Mivel a szakkoli akkoriban még gyerekcipőben járt, sokat tanakodtunk a vezetéssel azon, hogy mivel bővítsük a programok körét. A bibliaórák, istentiszteletek mellett angol nyelvtanfolyamon vehettünk részt, és önkénteskedtünk a Magyar Református Szeretetszolgálatnál. Később azonban, nyilván az orvosi jelentette követelmények miatt azt kezdtem érezni, hogy túl nagy hangsúly van a szakkollégiumi programokon. Erre válaszul két szakcsoportot hoztunk létre: az egyik a természet- és élettudománnyal foglalkozó, a másik pedig egy heterogénebb, a többi szakot átfogó csoport lett. Év elején leültünk a hallgatókkal, hogy kinek milyen korrepetálásra, esetleg segítségre van szüksége a szakdolgozat elkészítéséhez és év végén is megvizsgáltuk, hogy hogyan sikerült a kitűzött célokat teljesíteni.
Ez amolyan előfutára volt a ma már sikeres mentorprogramnak?
Fogalmazhatunk így is, de én abban már nem vettem részt, mert amikor elkezdődött, már államvizsga előtt álltam. De én találtam ki, hogy tartsunk szakkollégiumi házi konferenciát (melyet azóta is minden évben megszervez a WISZ tavasz végén, nyár elején – a szerk.) – ennek az ötlete a debreceni Boldog Terézia Szakkollégiumból származott, ahová többször is vendégként hívtak meg minket.
Nem mondhatjuk, hogy ne lettél volna aktív a közösségben!
A vőlegényemet – akivel 2008 óta ismerjük egymást –, is én invitáltam a szakkollégiumba, sőt, mielőtt felvették volna, már korábban, önkéntes módon részt vett a programjainkon. Viktor fél évvel később csatlakozott a WISZ-hez, mint én, első nem roma származásúként – a szakkollégium szabályzata ugyanis megengedi, hogy bizonyos százalékban nem cigány hallgatók is felvételt nyerjenek. Tapasztalatai szerint sokkal jobb volt egy keresztény hátterű intézményben lakni, mint egy átlagos kollégiumban.
Neked mit adott a Wáli?
Itt ismerkedtem meg több olyan emberrel, aki egy kicsit segített visszaállítani a hitemet: miután konfirmáltam, a gimnáziumi évek alatt semmilyen kapcsolatom nem volt az otthoni közösségemmel, templomba sem jártam rendszeresen. A főiskolán a munkával nem tudtam ezt összeegyeztetni, sőt, őszintén megvallva, nem is gondoltam Istenre. A szakkollégiumos felvételinek úgy vágtam neki, hogy itt csak pozitívumok érhetnek, jó emberek vesznek majd körül – hiszen a hitéletükben sokkal erősebbek, mint én. A bibliaórák rendszeressége nagyon sokat segített a nehéz helyzetekben, és egyre kezdtem magam közelebb érezni Istenhez.
Mi volt a terved, miután magad mögött hagytad a mesterképzést?
Lehet, hogy meglepően hangzik egy orvosin tanulótól, de egyetem végén nem tudtam, hogy hová menjek tovább. Elkezdtem állások után nézni, de egyszerűen semmi sem passzolt a szakmámhoz. Molekuláris biológusként végeztem, amely se nem orvos, se nem biológus, ezért sokan nehezen tudják hová tenni. Azt gondoltam, hogy a debreceni képzésben megtanult, gyakorlati laboros módszer nagy segítségemre lesz majd. A szakdolgozatomat hála Istennek egy ritka vérzékenységi rendellenességek kutatásával foglalkozó intézetben írhattam, mellyel második helyezést értem el a kari Tudományos Diákköri Konferencián. Amikor elvégeztem az egyetemet, úgy hittem, bármilyen hasonló intézetbe el tudok menni kutatónak, a hagyományos egyetemi képzés viszont alig adott gyakorlati tudást. Ennek hiányában nem tudtam olyan helyre jelentkezni, ahol ez elvárt lett volna.
Ezért kezdtél el más irányba nézelődni?
2014 őszén a Phiren Amenca nemzetközi ernyőszervezet segítségével, a párommal tanulmányútra mentünk Bulgáriába, és amikor visszajöttünk, a szervezet vezetője, Herfort Marietta meghívott minket a program záró konferenciájára – mivel a tanulmányút annak csak egyik eleme volt. Itt találkoztam a cigánymisszióban jelenleg projektvezetőként dolgozó Eperjesi Tamással, aki a Czinka Panna Népfőiskolai Egyesületről tartott előadást. Általában nem szoktam kérdezni hasonló esetben, itt viszont feltettem a kezem, és az iránt érdeklődtem, hogy olyan népfőiskoláról van-e szó, mint amilyenben én is tanulhattam Dániában. Az előadás végén sikerült beszélnünk, majd beindultak az események: egy hónapig ösztöndíjasként voltam a NAKVI-nál (Nemzeti Agrárszaktanácsadási, Képzési és Vidékfejlesztési Intézet), 2015 január 1-től pedig munkát ajánlottak nekem.
Mi volt a feladatod?
Nagyjából az, amit a szakkollégiumban is láttam, hiszen az önkénteskedés révén egészen egyedi segítő szemlélettel ismerkedhettem meg, és ezt tudtam tovább vinni. Mindezt a szakkollégium, Romaversitas és a záróvizsgára készülés mellett. Először referensként dolgoztam, két programirodának a napi feladataival foglalkoztam: az egyik volt az IKSZT (Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér), a másik pedig az Esélyegyenlőségi Programiroda.
Ez azért eléggé éles váltás – hogyan találtad meg a helyedet benne?
Az IKSZT, európai uniós program 5000 fő alatti településeken működött, és rengeteg, az enyémhez hasonló kis faluval kerülhettem kapcsolatba. Ennek a munkának köszönhetően nagyon sokat tanultam arról, hogy hogyan segíthetek a saját közösségemnek. Az Esélyegyenlőségi Programirodában egyházakkal, nemzetiségekkel és civil szervezetekkel dolgoztunk együtt, többek között a református Zsinati Hivatal munkatársaival. Ez is olyan tapasztalatot adott, melyet később az életben tudtam/tudok hasznosítani. A két programirodában végzett munka hatására egyébként 2015-ben csatlakoztam a Czinka Panna Népfőiskolai Egyesülethez, melynek jelenleg főtitkára vagyok.
Az Intézetben 2017 augusztusáig dolgoztam – a távozás részben nem a saját döntésem volt. Eljöttek a cégtől azok a munkatársaim, akikkel korábban együtt dolgoztam, megszüntették az igazgatóságunkat, és úgy éreztem, hogy a felajánlott pozícióban már nem tudnék tovább fejlődni.
Innen jöttem át a Nemzeti Művelődési Intézethez egy kolléganőmmel együtt, ahol azóta már három pozícióban dolgoztam. Először itt is referens voltam a Közszolgáltatási Igazgatóságon, ahol a megyei irodák munkáját segítettük. Aztán szolgáltatási referensként többek között egy támogatáshoz kapcsolódóan népfőiskolák munkáját is segítettem, melyben a korábbi egyesületi tapasztalat nagyon sokat segített. Egyre inkább arra jöttem rá, hogy az egyetem mennyi dologra nem tanított meg: például pénzügyi elszámolási tapasztalat, szerződés elkészítésének jogi háttere, vagy csak gondoljunk az adóbevallás elkészítésére. November óta projektmenedzserként dolgozok egy EU-s programokkal foglalkozó igazgatóságon, gyakorlatilag négy projektbe segítek be és folyamatosan tanulok a kollégáimtól.
A munka mellett természetesen nem adtad fel az álmodat sem, igaz?
Gyerekkorom óta az volt az elképzelésem, hogy doktor leszek, bár azt nem tudtam, milyen formában. Eleinte féltem attól, hogyan fogom bírni a munkát és a tanulmányokat, de Eperjesi Tamás bátorított, hogy ne adjam fel, és jelentkezzek PhD-képzésre. Ezt 2016-ban kezdtem el a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen: a tágabb témám a gyógyszergenetika, azon belül pedig az etopozid farmakogenetika. Mivel a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikához tartozom, az volt a terv, hogy gyermek-beteganyagon végzem majd a PhD-t, de egy korábbi kutatásából, az Országos Onkológiai Intézettel való együttműködés eredményeként rendelkezésünkre állt hetven, csírasejtes heretumoros páciens DNS-e. A minták megvannak, vizsgálatok történtek, de az eredmények kiértékelése azonban hiányzik. Pályázatok révén ezt a vizsgálatot bővítettük tovább.
Milyen terveid vannak?
Ha a korábbi pozíciómban kellett volna maradnom, akkor felmondok, mert már nem éreztem magamban lelkesedést – úgy, hogy nem tudom, hogyan tovább. Nagyon sokat imádkoztam iránymutatásért,de hogy képzeljük ezt el a mindennapokban? Kapunk egy szuper lehetőséget, meglátunk egy jó álláshirdetést, vagy ismerősön keresztül hallunk valamit, amire jelentkezhetünk.
Ehelyett teljesen más történt: átkerültem a mostani pozíciómba, ami elsőre elég nagy sokként ért, hiszen nem számítottam erre és nem éreztem magamban az ehhez szükséges tapasztalatot sem. Ezért eleinte nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de a második napon megértettem, hogy ide helyezett Isten és nagyon hálás vagyok ezért, mert azóta már megtapasztaltam, hogy a munkatársaim mellett folyamatosan fejlődhetek és a korábbi tapasztalataimmal segíteni tudom az igazgatóságunk munkáját. Valahogyan a jövőmben is ezt látom: vannak elképzeléseim, de inkább arra vonatkozóan, hogy mit nem szeretnék csinálni. A PhD-n keresztül látom, mennyire nehézkes a kutatás, hiszen nem mindig vannak pályázati lehetőségek, és nem tudom, hogy ha végzek, milyen formában szeretnék, vagy tudnék elhelyezkedni.
Ami viszont nagy kihívás a jelenlegi pozíciómban, hogy az IKSZT-s tapasztalat ellenére ilyen mélységben nem dolgoztam még Európai Uniós projekttel. Ha később kutatással szeretnék elhelyezkedni, mindenképpen előny lesz, hogy tudnék a saját témámra is írni egy jó pályázatot.
Hogy mi lesz ezt követően, akár 2-3 év múlva? Azt csak fent tudják…
Dezső Attila
Fotó: Kovács Erika Rozália magánarchívum/Hajdú Online