Isten országában minden szalonna kutyából van

A cigányok között szolgálat missziói munka. Maga a feltámadott Úr Jézus Krisztus mondja tanítványainak: „Menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19). Tanítvánnyá lenni, és tanítvánnyá tenni ma nem egyszerű feladat. Ám nekünk, Isten gyermekeinek minden körülmények között az a feladatunk, hogy hirdessük az Ő szeretetét, kegyelmét, jóságát a világban.

Jézus szeretetre hív bennünket embertársaink iránt. Mi viszont hajlamosak vagyunk bőrszín, nemzetiségi hovatartozás, iskolázottság alapján megítélni, és beskatulyázni embereket. De miért? A mi Mennyei Atyánk nem így bánik velünk. Ő a szívek és vesék vizsgálója, a legrejtettebb dolgainkat is tudja, nincs olyan dolog, ami előtte rejtve maradna. Azért teremtett bennünket, hogy szeretetközösségben éljünk embertársainkkal. Ahogyan Pál apostol fogalmaz: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Galata 3,28). Ez az igazi örömhír. Az, hogy mindnyájan Krisztus megváltott gyermekei vagyunk.

Az alábbiakban egy kedves történetet szeretnék leírni, melyet a cigányság körében végzett missziói szolgálat során értem el. Nem a magam erejéből, hanem Isten kegyelméből! Övé a dicsőség örökkön örökké!

Amikor megnyílik az emberi szív a Mindenható Isten előtt

Négy éve kezdtem el a hitoktatást egy cigány többségű iskolában. Az előző hitoktató már „feladta” küldetését, mert úgy érezte, bármennyire is szeretne, nem tud szót érteni a fiatalokkal. Az intézmény vezetése embert keresett erre a feladatra, de igazából senki nem akart közöttük szolgálni. Amikor én ezt meghallottam, örömmel vállalkoztam erre a nehéz, de szép feladatra. A többiek óvva intettek ettől, mondván, hogy a tanulók „kezelhetetlenek”, és velük senki nem tud bánni. Még azok sem, akik már több éve tanítják őket.

Engem azonban nem riasztottak el ezek a megjegyzések. Fel voltam rá készülve, hogy mire is vállalkozok. Úgy éreztem magam, mint Ézsaiás próféta. Amikor Isten megkérdezte tőle, hogy kit küldjek, ő válaszolt: Itt vagyok, engem küldj. Így éreztem magam én is. Mennem kell, és hirdetnem kell az embereknek azt a Megváltó Urat, aki sok csodát tett már velem, és életem nehéz próbáiban megsegített. Ha Isten küld, ha Ő megbíz egy feladattal, akkor menni kell.

Nincs olyan, hogy nem akarom, vagy erre én nem vagyok képes. Persze magunktól sokra nem is lennénk képesek, mindenhez az Úr segítsége kell. Ha Ő küld, ad erőt is a szolgálathoz, és nála nincs olyan, hogy valami lehetetlen. Örömmel indultam ennek az útnak. Vártam a találkozást, de nyilván izgultam is, hogy tudok-e majd rájuk hatni? Meg tudom-e mutatni akárcsak egyiküknek is Isten szeretetét? Célt fog-e érni az Ige és a bizonyságtétel? Izgatottan vártam a velük való találkozást.

„Lesz ez még így se!”

Az alsós korosztállyal semmi gond nem volt, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Motiváltak, és mindvégig fogékonyak voltak az Istennel kapcsolatos dolgokra. Az igazi kihívást a 8. osztály jelentett számomra. A csoportban összesen 16 fő járt. 8 lány, 8 fiú. Mivel korábban ennél kisebb csoportjaim voltak, akikkel könnyebb volt dolgozni, és mindenkire kellő időt tudtam szánni, aggódtam, hogy közöttük hogyan fogok majd helyt állni. Az első órán még az újdonság erejével hatottam, így az órát rend és fegyelem jellemezte. Örömmel mondtam ezt el a kollégáimnak, akik egyből elszomorítottak, mondván: „lesz ez még így se!”.

A csoportot nem akartam egyből „leírni”, hiszen az első benyomás pozitívan hatott rám. A következő hetek-hónapok során azonban minden felfordult, a fiatalok rendetlenek voltak, és soha nem figyeltek oda az órán elhangzottakra. Kezdetben nagyon zavart, de igyekeztem nem mutatni a dühömet és a csalódottságomat. Volt olyan idő, amikor nekem is megfordult a fejemben, hogy nem kell ezt „erőltetni”, és igazuk van a többieknek: nem lehet velük bánni.

Aztán rájöttem, hogy nem szabad a harcot feladni. Ha valamit örömmel kezdtünk el, és Isten indított el az úton, akkor el kell fogadnunk, hogy nem megy majd minden zökkenőmentesen. Isten nemcsak azt a feladatot adta, hogy szolgáljak közöttük, hanem azt is, hogy mindvégig legyek kitartó, és ne engedjem, hogy bármi is megtörje a hitemet, a reményemet ebben a szolgálatban. Meg kell tanulnunk, hogy a kudarc nem egyenlő a bukással, hanem az életünk része.

Feltétel nélküli szeretet

Isten egy-egy nehéz feladattal, küldetéssel bennünket is nevel. Mégpedig iránta való feltétlen bizalomra. Amikor a elkezdődött a 2. félév, azt kérdezték tőlem a fiatalok, hogy miért vagyok még mindig közöttük, már rég nem kellene itt lennem. Erre a válaszom csak ennyi volt: Mindennek ellenére szeretlek benneteket, ahogyan Isten is. Úgy éreztem ez a szó, hogy szeretet, mintha szíven találta volna őket. Akkor először kérdeztek az életemről, a hitemről, a hivatásomról. Igyekeztem átadni mindazt, amit éreztem, ahogyan megéltem én is dolgokat, és a lelkészi pálya lett a hivatásom.

Az egyik fiú azt kérdezte tőlem ki tudom-e mondani nyugodt szívvel, hogy szeretem-e őket és jó közöttük lenni? A válaszom ez volt: Igen, csak néha szomorú vagyok. Éreztem, hogy onnantól kezdve valami megváltozott bennük. A következő órán a táblára az volt felírva, hogy: Köszönjük a türelmet és szeretetet, igyekszünk méltók lenni rá. Attól a perctől kezdve, mintha kicserélték volna őket. Az én „rendetlen, és szófogadatlan hittanosaimból” fegyelmezett, szavaimra figyelő társaság lett. Beszélgettünk komoly témákról, érzésekről, helyükről a nagyvilágban. Legtöbbjüknek nem volt életcélja. Mintha ők is tudnák, hogy „mások", akiknek nem jár tisztelet, nem jár szeretet, törődés és megbecsülés.

Ahogy egyre jobban megismertem őket, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire értékesek, tele vannak szeretettel, és ők is erre vágynak. Sokuknak fogalma sem volt arról, mit jelent ez. Mit jelent egyenrangú félnek tekinteni a másikat, nem ítélkezni és megbélyegezni. Egyik órán arról beszéltünk, hogy fiatalon is helyt kell állni a küldetésünkben, a ránk bízott feladatokban. Nem szabad feladni, harcolni kell. Keressenek maguknak olyan elfoglaltságot, ami célt ad nekik. Ha 1-1 tantárgyban van valami érdekes számukra, ássanak a mélyre, mert az igazi kincs, az igazi tudás a felszín alatt van. Érezzék magukat értékesnek, és soha ne adják fel. Még a pedagógus kollégák is megjegyezték, hogy ők ilyet nem tapasztaltak több évtizedes pályafutások során. Az osztály kezelhető, szívesen kérdeznek, a tanuláshoz való hozzáállásuk is megváltozott. Nekem ezt mind öröm volt hallani, és úgy éreztem, még inkább „harcolnom” kell értük.

Az Úrhoz kiáltani segítségért

Az én kis városomban működik egy cigány gyülekezet, ahová hívogattam a fiatalokat. Azt mondták akkor, hogy ez nekik nem való, elégedjek meg az iskolai teljesítményükkel. De nem adtam fel. Azt éreztem, amit a gyülekezetemben is mindig mondogatni szoktam. Sosem szabad elfáradni a hitben, a bizonyságtételben. Lehet, hogy valaki ezerszer hallja az Igét, de a szíve az ezeregyedikre fog igazán megnyílni. A városomban lévő cigány gyülekezetet nem csak hallomásból ismertem, hanem magam is jártam közéjük Igét hirdetni.

A következő alkalommal, amikor ott szolgáltam, a hátsó sorban láttam megbújni az egyik „nagyszájú” fiút az osztályomból. Csendes volt, zavarba jött, amikor meglátott, de én nagyon örültem neki, és tudtam, éreztem, ez nem a véletlen műve. Isten munkálkodott az ő szívében akkor. A szolgatársam is jelezte, hogy minden alkalommal ott van, és figyel az Igére. Ez a fiú nagyon nehéz körülmények között élt a szüleivel, és 7 testvérével. Ami a legjobban hiányzott az életéből, az a lelki béke volt. Értéktelennek érezte magát, aki soha semmire nem fogja vinni. Ezt a szülei, és a tanárai, barátai csak még jobban erősítették benne. Több probléma is volt vele: bolti lopás, garázdálkodás, stb. Néhány hónap után azonban, mintha kicserélték volna. Az iskolában javultak a jegyei, a kisebbeket már nem bántotta, hanem védte, a többi tanárral is tisztelettudó és illedelmes volt. Senki nem értette a gyökeres változást.

Úgy érzem, ha nem Isten szolgája lennék, ha nem láttam volna már számtalan csodát megváltozott emberi életekről, akik még idejében az Úrhoz kiáltottak segítségért, akkor magam sem hittem volna ezt el. Ettől jó hinni. Nem tudhatom mi fog történni, nem tudhatom, valakit megérinthetek-e az Ige erejével, de azt tudom, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Az igazi csoda viszont még ezután történt. Ez a fiú azt kérte tőlem, hogy a hittanóra után hadd maradhasson még, hogy beszélgethessünk, mert valami nagyon fontos dolgot szeretne mondani. Természetesen örömmel fogadtam a megkeresést. Elmondta, hogy már jó ideje érzi a szívében, hogy szeretne az Úrhoz tartozni, és más életet élni, mint eddig. Megpróbálta ezt elmondani a szüleinek is, de ők csak kinevették, mondván: kutyából nem lesz szalonna. Ő viszont azt érzi, hogy szeretne kitörni, és más lenni, mint a többiek. Hogy ha most nem lép, akkor sosem fog. Elmondta, hogy szeretne a gyülekezetben bizonyságot tenni, és megkeresztelkedni, valamint konfirmálni. Abban a percben magam sem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem, de talán nem is kell. Elég, ha az Úr tudja kivel mi a terve, mi csak munkások, eszközök lehetünk az Ő kezében.

Ez a fiú a következő alkalommal bizonyságot tett a gyülekezetben. Nagyon szépen megfogalmazta a szinte kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan érzéseit. Elmondta, hogy eddig a bűnnek élt, fogva tartották őt, mintha örökké bilincsben kellene élnie, és egyszer, amikor már feladta volna a reményt, akkor jött a szabadulás. Olvasta a Bibliát, és megtalálta benne a Szabadító Istent, aki új reményt, és új életet adott neki a Krisztusban. Öröm volt ezeket hallgatni. Ez a fiú megtért, megkeresztelkedett, konfirmált, és azóta is számos fiatalnak tesz bizonyságot hitéről, életéről.

Úgy látszik, mégis lehet kutyából szalonna, sőt, bátran állíthatom: Isten országában minden szalonna kutyából van.

A szerző a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hittantanár-nevelőtanár szakos hallgatója.