Habár Vig Miklós vallását tekintve baptista, de nem okoz számára gondot a reformátusokkal együtt dolgozni. Önkéntes volt egy évet a református egyház segítségével és a Wáli István Református Cigány Szakkollégium hallgatója is. Nemrég talált rá saját maga is a cigányság értékeire. Ehhez azonban arra volt szüksége, hogy megtalálja belső lelki békéjét és megtérjen. Az erdélyi fiú lelkésznek tanul, legnagyobb elhívását a gyülekezetplántálásban látja.
Honnan jöttél és mivel foglalkozol most?
Gyergyószentmiklósról, Székelyföld legzordabb éghajlatú vidékéről érkeztem 2015 szeptember elején Budapestre. Első éves tanulója vagyok a Budapesti Baptista Teológiai Akadémiának és tanulok a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumban. Emellett missziós munkában tevékenykedem Tatárszentgyörgyön, ahol gyülekezetet plántálunk szolgáló társaimmal együtt.
Mit jelent ez pontosan?
Ez úttörő munka. Olyan helyekre megyünk, ahol az emberek még nem hallották az evangéliumot, ahol még nincs gyülekezet, és nincsenek közösségek. Mi igyekszünk megismertetni velük Istent és az ő igéjét. Tatárszentgyörgyre az önkéntes évem befejeztével költöztem le, a gyülekezetet a Rózsakerti Baptista Gyülekezettel közösen plántáljuk. A faluban többnyire cigányok élnek.
Baptistaként hogyan kerültél kapcsolatba a református egyházzal?
A református egyházzal akkor találkoztam először, amikor kaptam egy lehetőséget az EVS-től (Európai Önkéntes Szolgálat), hogy Magyarországra jöjjek önkénteskedni. A fogadó szervezetem az ÖDE (Önkéntes Diakóniai Év) volt, amit reformátusok vezetnek. Velük vettem fel a kapcsolatot, mert ők biztosították számomra a szolgálati helyet, ami a budai Tisztás Közösségi Hely volt, ahol a fiataloknak megmutatjuk, hogyan tudják értékesen eltölteni az idejüket drogok és alkohol nélkül.
Mit csináltatok itt? Te hogy érezted ott magad?
Programokat szerveztünk, beszélgettünk a fiatalokkal a hitükről, kirándulásokra vittük őket, a kisebbekkel együtt játszottunk. Ez az időszak nagyon áldott volt a számomra, mert lehetőséget biztosított a teológiai tanulmányaim elkezdéséhez és így meggyőződhettem, hogy missziós munkával akarok foglalkozni a jövőben. Közülük sok kapcsolat meg is maradt, fejlődik tovább. Ez volt az a hely, ahol igazán megerősödhettem az Istentől kapott elhívásomban is.
Milyen fiatalok jártak oda? Mégis milyen volt ez a közösség, hogy ennyire megerősített téged?
Korosztályt tekintve inkább középiskolás fiatalok voltak, de megfordultak egyetemisták is. Többségük hátrányos helyzetből jött, vagy csonka családban nőtt fel. Az ide járó fiatalok olyan közegre találtak, amely képes volt befogadni bárkit külsejétől, bőrszínétől, korától függetlenül. Itt tanultam meg igazán, hogy milyen a feltétel nélküli elfogadás: olyannak szeretni valakit, amilyen. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Azok a fiatalok, akiket amúgy az iskolai közegük, vagy akár még családjuk sem tud elfogadni, és akik emiatt nehezen barátkoztak eddig, itt rögtön barátokra találnak. Nemcsak a közösség falai között töltenek el időt egymással, hanem mindenféle programokat szerveznek maguknak mindenkit bevonva. Aki belép közéjük az szeretetre és megértésre talál, ami az önbizalmukra nagyon jó hatással van.
Úgy tudom, hogy téged családon belül fogadtak örökbe. Neked sem volt könnyű a gyermekkorod, mégis miért döntöttél úgy, hogy hasonló fiatalokkal szeretnél foglalkozni?
Ehhez arra volt szükségem, hogy találkozzak Jézussal. Jézus rajtam is segített, mert változást hozott az életembe. Általa megismertem egy új életet, egy új életformát. A legfontosabb, hogy megmutatta nekem, képes pótolni hiányokat az életemben. Például azt, hogy a vér szerinti szüleim elhagytak és csonka családban kellett felnevelkednem. Ezen úgy tudtam továbblépni, hogy Jézust befogadtam az életembe. Jézus Krisztus apám helyett apám, anyám helyett anyám lett. Ami hiányzik az életemből azt a gyülekezet és azok által a testvérek által is pótolja, akik körülvesznek.
Elmondod, hogy maradtál magadra gyerekként?
Kiskoromban elhagytak a vér szerinti szüleim és a nagymamámhoz kerültem, ő lett a nevelőm. Ötéves koromig voltam nála a testvéremmel együtt. De ott voltak az unokatestvéreim is. Mondhatni egy bölcsőde volt ott. Ötéves koromban a nagynéném és a férje fogadott örökbe.
Hogyan tudtad ezt feldolgozni a későbbiekben?
Ők voltak azok, akik befogadtak, és bár anyagi körülményeik nem engedhették volna meg, mégis vállalták, hogy engem felnevelnek, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Mindent megtettek azért, hogy nekem jó körülményeim legyenek, és óvodába, iskolába járhassak, hogy tanulhassak. Nem éreztem hátrányt magamban, motiváló erőt és segítséget jelentett számomra. Viszont távol tartottak a családomtól, a vér szerinti szüleimtől. Főleg nagynéném igyekezett édesanyám ellen nevelni. Így nagyon sokáig haragudtam is a vér szerinti szüleimre, amiért elhagytak és nem kellettem nekik. Ez nagyon fájt, a fájdalmam fokozatosan gyűlöletbe csapott át. Ettől a rossz érzéstől azonban Isten segítségével meg tudtam szabadulni.
Mi történt az örökbe fogadó családnál? Hogyan találtál rá a cigányságodra?
Sokáig nehéz volt rátalálnom, mert a nagynéném azon igyekezett, hogy elszakadjon a cigány gyökereitől. Őt ugyanis a cigányságából kifolyólag sok hátrány érte élete során: sok bántás és diszkrimináció. Engem is úgy nevelt, hogy a származásomat hátrányként éljem meg. Valósággal szégyelltem azt, hogy cigány vagyok. Amikor megtértem, akkor döbbentem rá, hogy engem igazából Isten úgy szeret, ahogy vagyok és amilyen vagyok: ha cigánynak születtem, akkor cigánynak szeret. Isten szerint ez nem hátrány az életemben, ez egy ajándék, amit tőle kaptam, hogy használjam. Azt akarja, hogy segítsem a népemet, amely rossz helyzetben van és oda küld, ahol azokon az embereken segíthetek, akik hasonlóan nehéz helyzetben vannak, mint én.
Milyen volt a megtérésed?
Gyerekkoromban vasárnapi iskolába jártam, amit a baptista közösség tagjai szerveztek. Eleinte csak a barátok miatt mentem, na meg a csoki miatt. Otthon nem engedhettük meg magunknak, hogy édességet vegyünk, én pedig nagyon szeretem. Később új misszionáriusok költöztek Gyergyószentmiklósra, egy lelkipásztor, Veres Ernő bácsi és a felesége, Annuska néni. Gyülekezetet plántálni jöttek, amit a házunktól nem messze kezdtek el. Egy ideig kíváncsian figyeltük őket.
Nálunk éppen ablakcserére került sor a házunkon. A régi ablakunkat el akartuk adni Ernő bácsiéknak, úgy gondoltuk, megveszik tőlünk. Meg is vették, ez volt az első kapcsolódási pont közöttünk. Bár már akkor tudtam, hogy nem azért vették meg az ablakot, mert olyan nagy szükségük volt rá, hanem azért vették meg, hogy nekünk segítsenek ezzel. Jártam én is a közösségbe és a gyermekalkalmakra. Megragadott a szeretetük, amellyel felém közeledtek. Annuska néni szinte olyan lett, mint a nagymamán. Végre értettem, hogy miről beszélnek a gyülekezet tagjai, láttam az életüket, megismertem családjukat, és valami olyat tapasztaltam, amit addig még soha. Isten rajtuk keresztül közeledett hozzám. Láttam, hogy milyen tisztán és őszintén élik az életüket Istennel, így hát én is elkezdtem olvasni a Bibliát. Törekedni akartam a jóra, megszabadulni a megbélyegzésektől, de bármit tettem, nem tudtam megbékélni önmagammal. A szüleimnek sem tudtam megbocsátani, haragudtam rájuk és a családomra is, mert szégyelltem, hogy nekem nincs normális családom. De ebben a közösségben valami olyasmivel találkoztam, ami addig ismeretlen volt a számomra.
Az eladott ablakon keresztül egy új világ nyílt ki előttem, ez maga volt a Mennyország. Elhittem és igaznak találtam, amit Jézus mondott nekem. Rátaláltam a bűnös mivoltomra és közben éreztem, hogy elveszett vagyok. Ekkor jött Jézus és megértettem: értem halt meg a kereszten és szenvedett, hogy engem megmentsen. Megváltoztam, új ember lettem. Minden teher, amit addig cipeltem, hirtelen eltűnt, helyébe valami csodálatos béke és szabadság költözött. Akkor éjjel aludni sem tudtam a boldogságtól. Onnantól kezdve mindenkinek elmondtam, hogy találkoztam Jézussal, azt akartam, hogy ők is megtapasztalják ezt. De az iskolában fanatikusnak hívtak emiatt. Bár nem hittek nekem, én mégis örömmel szenvedtem el azt a kellemetlenséget. Semmi nem tudta elvenni örömömet, amit kaptam. Életem legfontosabb napjává vált ez a nap, amely azóta is meghatároz.
Milyenek voltak az iskolai évek számodra?
Nehezek. A neveltetésem miatt szégyelltem magam. Nem értettem sokszor, hogy miért bélyegeznek meg pusztán a bőröm színe miatt. Amikor eljöttem otthonról, akkor vállaltam fel teljes mértékben a származásomat. Ekkor tudtam azt mondani, hogy vagyok, aki vagyok, nem kell tovább másoknak megfelelnem, vagy másnak mutatnom magam.
Említetted, hogy fanatikusnak hívtak, mert Jézusról és a megtérésedről beszéltél. A cigányságod miatt nem csúfoltak az iskolában?
Ilyen akkor fordult elő, amikor konfliktusba keveredtem osztálytársaimmal vagy barátaimmal, mert lecigányoztak. Olyankor mindig nagyon agresszív lettem és verekedtem, de ez még a megtérésem előtt volt.
Azonban a megtérésem után más problémáim is voltak. Már nemcsak cigánynak hívtak meg fanatikusnak. Egyszer tornaóra után az osztálytársaim bezártak a fiú öltözőbe és azt kiabálták: „imádkozz, Isten szabadítson ki téged”. Nem tudtam mit tenni, imádkoztam, és valami oknál fogva félelem fogta el osztálytársaimat, hogy mi van, ha most tényleg jön Isten és kiszabadít. Így egy pár perc elteltével ki is engedtek, és többet nem fordult elő ilyesmi.
Hogyan ismerkedtél meg a cigányság értékeivel?
Ebben sokat segített a gyergyószentmiklósi baptista gyülekezet, akikkel elkezdtünk missziózni az ottani cigánytelepen. Így kerültem közelebb a népemhez. Ott, a telepen kérdezték tőlem, hogy én is cigány vagyok. Amikor beszélgettem velük erről, akkor ismertem fel, hogy én is közéjük tartozom. Később már örültem, hogy ott lehetek közöttük, láthatom azt, ahogy Isten belép az életükbe és felemeli őket. Mindezt megtapasztalva mondom azt, hogy megtérésünk után azért maradunk itt a Földön, hogy Isten megmutassa rajtunk keresztül az ő kegyelmét. Ha nekem megbocsát, és engem felemel, akkor másoknak is meg fog bocsátani és másokat is fel fog emelni.
Mi a te feladatod? Mire hívott téged az Isten?
Azért jöttem Magyarországra, hogy elkezdjem a teológiát és a missziós munkát. Nagyon szeretek és szeretnék gyülekezetet plántálni, mert ebben érzem az elhívásomat.
Említetted, hogy tagja vagy a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumnak is. Hogyan kerültél oda?
A Wáliról először akkor hallottam, amikor 2014 nyarán elmentem segítőnek a pilisvörösvári református gyülekezet tanodás gyerektáborába. Ott találkoztam Nagy Krisztinával (szerk. megjegyzés: a Wáli István Református Cigány Szakkollégium projektvezetője), aki mesélt a szakkollégiumról. Megkérdezte, hogy akarok-e tagja lenni ennek a közösségnek, és én igent mondtam. Egyre jobban azt éreztem, hogy ez is egy jel Istentől, aki még jobban vezet afelé, hogy a cigányokkal foglalkozzak. Mindennél többet meg akartam tudni a cigányságról, ezért léptem be a Wáliba is.
Baptistaként milyen reformátusok között lenni?
Számomra ez nem okoz gondot. Az én gondolkodásom nagyon ökumenikus. A baptista és a református hitalapelvek az üdvösség kérdését illetően megegyeznek, és nem ütköznek semmilyen szempontból. Ők is ugyanazt a Krisztust ismerik, akit én is.
Lehet hidakat képezni a vallások között?
Persze, hiszen Jézus is arról beszélt, hogy egy a test, és nem számít, hogy a testen belül ki hova tartozik, a lényeg, hogy a hit összekössön bennünket.
Felnőttként hogyan tapasztaltad meg Isten jelenlétét az életedben?
A legfontosabb, hogy meg tudtam bocsájtani vér szerinti szüleimnek, és végre nem haragszom rájuk. Ez egy igazi szabadulás volt a számomra. Mintegy húsz év után sikerült édesanyámmal beszélnünk. Azóta is mindig meglátogatom őt, ha hazamegyek. Így lehetek boldog.
Írta: Balogh Krisztina
Fotók: Facebook, Vig Miklós