Noha nem tudni pontosan, hogy mennyi roma vett részt a küzdelmekben ’48 tavaszától ’49 nyarának végéig, szerepvállalásuk remekül leképezte a korabeli magyar társadalomban elfoglalt helyüket: a legtöbben muzsikusként, fegyverkovácsként és honvédként álltak ki a hazáért, volt, akit Kossuth Lajos hadnagyi rangra emelt, egy zeneszerzőhöz pedig 1848. március 15-e legismertebb tévhite kötődik. A szabadságharc évfordulóján róluk emlékezünk meg, de nem megyünk el szó nélkül a származása miatt romantikus homályba burkolózó ágyúöntőmester, Gábor Áron mellett sem.
Habár az országos és megyei szintű, 19. századi népességösszeírások a romák és nem romák közötti egyre harmonikusabb együttélésről adnak tanúbizonyságot (140-150 ezer és 270 ezer közötti cigány lakosságszámról beszélünk az egymástól eltérő adatfelvételek és -feldolgozások alapján), a vándorló életmódot folytató családok társadalmi elfogadottsága sokkal alacsonyabb volt letelepedett társaikénál. Ahogyan Szabóné Kármán Judit írja A magyarországi cigányság I. című, hiánypótló művében: „A 19. században (…) a cigányságon belül véglegessé vált a különböző csoportok, s azon belül törzsek elkülönülése, mind pedig a nem cigányok megkülönböztették őket viseletük, lakóhelyeik, foglalkozásaik, viselkedésük alapján, ’jó’, illetve ’rossz’ cigányokra osztva őket; előbbibe tartoztak a kétségkívül kiváló muzsikusok, a letelepedett mesterek, utóbbiba a veszélyes elemek, a vándorlók, s az újonnan beérkezők.”
Több kutató is úgy véli, hogy nagyjából háromezer főre tehető azon cigányok száma, akik a kb. 150 ezres magyar haderő részét képezték 1848-49-ben, ám pontos források nincsenek erre vonatkozóan. Annyit lehet tudni, hogy a romák ugyanúgy kivették a részüket a harcokból, mint a nem romák: a fityeházi Horváth József, „Puci”, Kolompár Mihály, az arlói Balázs János, a tiszaföldvári Sójé Imre mind azok közé tartoztak, akik fegyvert fogva csatába szálltak – Puci a bocsi lelkész életét mentette meg, Kolompár pedig a hatodik század parancsnokát húzta ki a folyóból.
A legtöbb cigány férfi azonban a nélkülözés és a korai megbetegedések miatt – sőt, a családtól való elszakadás is visszatartó tényező volt – alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, ezért a fémmegmunkáláshoz értő szakemberek, valamint a toborzásoknál és a tábori jókedvért felelős muzsikusok voltak azok, akik nevét leginkább megőrizte a történetírás az utókor számára.
Várady Gábor az 1885-ben megjelent A zsibogó végnapok című visszaemlékezésében azt írja: „Egy pár oláh cigány volt a századokban, akik, mihelyt táborba szálltunk, előszedték csetyeráikat (hegedű – a szerk.), s mialatt a legénység erősebb része főzéshez készült s míg a többi aléltan végig nyúlt a gyepen, ráhúzták a magyar és oláh nótákat s az én honvédeim egész napi irtóztató fáradtság, éhség dacára nagy körökben táncoltak, hogy csak úgy rengett bele a föld.”
Sárközi Ferenc
A gárdonyi születésű zenész a 47. honvédzászlóalj katonájaként vett részt a harcokban: Budavár bevételénél, a komáromi, debreceni és sarkadi csatákban is. Sárközi saját cigánybandájával zenélt, költségeit a Szózat dallamszerzője, Egressy Béni finanszírozta – az ő zenekara volt az első, amely a honvédség kötelékébe lépett. Kossuth Lajos az összes, „szabadságharcos cigányzenész” főkarmesterévé tette, és hadnagyi ranggal ismerte el érdemeit – a vérzivataros napokban elterjedt legenda pedig ma is tartja magát, hogy Egressy Béni Sárközy zenekarától hallotta először a Kossuth Lajos azt üzente-kezdetű nótát (Szabóné Kármán Judit Juhász Katalinra hivatkozva azt írja, hogy a Kossuth-nóta szerzőségével kapcsolatban még ma is folynak viták).
Sárközi Ferenc időskorában
Sárközit a 1849 augusztusában Világosnál elfogták, és az aradi börtönbe akarták zárni, de Forgách Sándor gróf császári kormánybiztos közbenjárására szabadon engedték. Ennek köszönhetően tartalmas életet élhetett 1897-ben bekövetkezett haláláig: nevéhez fűződik az Elfogyott a nóta című csárdás, fellépett a Nemzeti Színházban, Doppler Ferenc: Ilka és a huszártoborzó című operájának írt zenei kíséretet, de rengeteg külföldi felkérést is kapott. Zenélt Hannoverben, az 1867-es párizsi világkiállításon, 1875-ben pedig fél évet töltött Edward walesi herceg udvarában.
Kalózdi Jancsi
A lengyel Henryk Dembińskit, ismertebb magyar nevén Dembinszky Henriket a szabadságharc honvéd altábornagyaként ismerhetjük, keze alatt pedig az a Kalózdi Jancsi nevű prímás szolgált, aki először zenésítette meg Petőfi Sándor Nemzeti dalát. A mű kottáját még 1848-ban kiadták, és még évtizedek múltán is a legjobb átiratnak tartotta a közvélemény.
Kalózdi nevéhez – még ha közvetetten is – fűződik a forradalom legismertebb tévhite, miszerint a Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el költeményét. Ezt a hagyományt évről-évre őrzik az ünnepségeken, sőt, még egy emléktábla is az arra járó eszébe vési az 1848. március 15-én ott történteket. Mindezt azért, mert a Kalózdi-féle kotta fedőlapján így ábrázolták a forradalmi ifjúság körében az egyik legnagyobb hatású magyar költőt. Ezt azonban sem Petőfi naplója, sem Jókai Mór híradásai, sem pedig a korabeli sajtóorgánumok nem erősítik meg.
Sághi Balogh Jancsi
Balogh János egészen kicsi korától kezdve zenélt – ragadványnevét szülőhelyéről, az Ipolyságról kapta. 1830-ban a pozsonyi országgyűlés megnyitóján játszhatott, majd Bécsben is felléphetett, 1848-ban pedig honvédkarmesterként vette ki a részét a harcokból, előbb Görgey Artúr, majd Guyon Richárd parancsnoksága alatt – utóbbival az iglói és branyiszkói csatamezőket is megjárta. A szabadságharcot követően Párizst és Londont is megjárta, neve mégis két korszakos mű miatt lehet ismert: 1850-ben könyvet jelentetett meg „Legelső czigány imádságok, a melly mind a két magyar hazában élő czigány nemzet számára fordította Ipolysági Balogh Jancsi nemzeti zenekar igazgató” címmel, valamint ő állította össze az első cigány-magyar szótárt is.
Szabóné Kármán Judit további cigány hősöket is megemlít, úgy mint Farkas Miksát, aki „az első híres győri prímás, Klapka ezredében volt tábori karmester; a nagyhírű és rendkívüli tudású felvidéki prímás Pityó József önként állt be a forradalom kitörésekor Görgey hadtestébe” – utóbbi „nyírettyűjét”, azaz hegedűjét „varázshangúnak” tartották, amely félelmetes bátorsággal ruházta fel a katonákat.
Pityó József
Fontos megemlíteni a zeneszerző tábori karmesterként szolgáló Borzó Miksát, az előbb toborzó, majd szintén tábori karmesteri szerepet betöltő, Bem hadtestéhez tartozó Salamon Jánost is, ahogyan Mányi Lajost, aki „az Andrássy Gyula gróf által szervezett zempléni önkéntes csapatnak volt zenekari vezetője” – Mányi a schwechati és a kápolnai csatában is a harcvonal előtt haladva, Rákóczi-indulóval buzdította a katonákat. Dombi Marczi Gömör megye állandó konvenciós zenészeként állt be a nemzetőrség csapataihoz, Fályol Károly pedig a szatmári és nagykárolyi nemzetőrök seregében muzsikált.
A küzdelmek egyik leghíresebb személyisége kétségkívül Gábor Áron ágyúöntőmester-tüzértiszt volt: székely határőr családból származó nemzeti hősünket neve miatt a legtöbben cigány származásúnak vélik, sőt, a gáborok egy része nagy elődként tekint rá. 2007-ben komoly vita alakult ki ezzel kapcsolatban, Sylvester Lajos vezetésével erdélyi történészek ezért közzétették családfáját, amelyben nincs nyoma cigány felmenőknek.
Gábor Áron szobra Kézdivásárhelyen
Ennek ellenére magyarországi cigányok bátran és büszkén nevezhetik példaképeiknek azokat az embereket, akik tehetségükkel és szolgálatkészségükkel szolgálták a hazát, adták érte az életüket, vagy az általuk szerzett dalokkal és nótákkal enyhíteni tudták a cigány és nem cigány honvédek megpróbáltatásait.
Dezső Attila
Forrás: Szabóné Kármán Judit: A magyarországi cigányság I. (Cigányok és romák) (2016, Budapest, Semmelweis Kiadó)