A náci Németország 75 éve, az 1944. augusztus 2-áról 3-ra virradó éjjelen számolta fel az auschwitz-birkenaui cigánytábort, csaknem háromezer életben lévő roma férfi, nő és gyerek kivégzésével – a dátum 1972 óta a cigány holokauszt nemzetközi emléknapja. A Madách Tánc- és Színművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola alapítójának és művészeti vezetőjének indíttatására tavasszal a tragédiát feldolgozó darab készült a mozgásszínház műfajában, melyet az érdeklődők nemrég a Csillagponton is láthattak. Sárközi Gyulával a „Lappang a múlt-kór” hátteréről és az események máig ható örökségéről beszélgettünk.
Fotó: Suba Viki
Ki állt elő a darab ötletével?
A Madách Táncművészeti Iskola két tanára, Kováts Gergely Csanád és Kovács Zsolt a Gulág-emlékév során koreográfiát készített a témáról, én pedig romaként nagyon fontosnak tartottam, hogy a roma holokausztot is feldolgozzuk. Ez egy olyan téma, amelyről bár vannak információink, nem igazán beszélünk.
Miért?
A zsidók pontosan tudták, kiket vittek el, kik haltak meg, a cigányok nagy része azonban írástudatlan volt, és nem foglalkoztak azzal, hogy lejegyezzék a történteket. Esetükben a mai napig nem ismert, mennyien vesztek oda: kétmillióan, vagy kétszázezren. Olyan szörnyűségről beszélünk, amelyben akár Budapest jelenlegi lakossága eltűnhetett.
Fotó: Botár Gergely
Hogyan épült fel az előadás?
Csanád nagyon komoly kutatómunkát végzett a történelmi háttérről, és rettentően megviselte, mire feldolgozta a rendelkezésére álló forrásokat. Erőteljes lelki támogatás kellett ahhoz, hogy legyen elég ereje hozzá. Hiszen borzalmas akárcsak olvasni is arról, hogy nekünk pusztulni kell és nem vagyunk erre a Földre valóak. Fontosnak tartom elmondani, hogy nem cigány fiatalok adják elő a darabot, és az ő lelküket is ápolni kellett, hogy el tudják táncolni. Mindannyiuknak meg kellett mártózniuk abban a vérben, amelyet annak idején kiontottak.
Mitől működik és válik befogadhatóvá mindenki számára a Lappang a múlt-kór?
Bár alapvetően tánciskolásokról van szó, nem a tánc, hanem inkább a testbeszéd dominál a darabban. Történelmi tényeken alapszik, mégsem szájbarágó, hanem érzelmi alapokon nyugvó gondolatokat, kérdéseket ébreszt az emberben: jó volt ez így? Az elején érzékelni lehet, hogy szinte „gyerekek” adják elő, hiszen mindannyian középiskolás korúak, de az előadás annyira magával ragad, hogy pillanatokkal később el is felejtjük. Csak a legvégén döbbenünk rá, hogy fiatalok által élhettük át azt a borzalmat, ami a nagyapáinkkal és dédnagyapáinkkal megtörtént.
Fotó: Botár Gergely
Miként fogadta az első közönség?
A darabot először a Cigánykerék Fesztiválon mutattuk be idén tavasszal, az Akvárium Klubban. Úgy éreztem, hogy komoly hatása volt, melyet jól példáz, hogy a zárást követően az emberek sokáig nem tudtak megszólalni. Egy pakisztáni csapat tagja, aki látta az előadást, elmesélte, hogy keresztény, és a hazájában üldözik emiatt – az édesapja a kezei között halt meg. Azt mondta rám, hogy bátor ember vagyok, mert a mai világban nem szokás, hogy ilyen nyíltan, egyenesen és őszintén beszél valaki olyan témáról, amely mindannyiunk lelkét nyomja.
Debrecenben, mivel este fél kilenckor kezdtünk, a színpadmester már nagyon fáradt volt, ráadásul nagyon kevés idő maradt összerakni a fényeket. Ennek ellenére, az előadás után köszönetet mondott: életében ez volt a második legfelemelőbb színházi élmény, és hálás azért, hogy részt vehetett benne.
Fotó: Botár Gergely
Hogyan látja a tragédia örökségét?
A cigányság mai gondjainak egy része is ebből a népirtásból fakad. A túlélő a romák azt hitték, hogy már túl vannak a borzalmakon, és hazamehetnek, de megdöbbenve azt tapasztalták, hogy házaikat elfoglalták. Ezért szeméttelepek mellett, erdőkben voltak kénytelenek élni és világra hozni gyermekeiket, bármilyen vagyontárgy, vagy örökség nélkül, amely máshol, ha hiányosan is, de megmaradt.
Sokan mondták már, hogy a történelmet a győztesek írják, a vesztesek pedig magyarázzák. Mi csak magyarázni tudjuk a holokausztot, de 75 év problémáját nem lehet varázsütésre megváltoztatni, csak türelemmel és kitartó munkával. Ehhez pedig egymás kölcsönös tiszteletére, szeretetre és odafigyelésre van szükség.
Dezső Attila