Godó Katalin 2019-ben végezte el a magyar-német tanári képzést a Debreceni Egyetemen, az oktatás helyett azonban tudományos pályára lépett, és ősztől doktoranduszként folytatta tovább tanulmányait. Első PhD-s évét követően Katalin a kutatói élet kihívásairól és örömeiről, illetve ehhez szervesen kapcsolódó önkéntes munkájáról mesélt.
Mi adta a motivációt ahhoz, hogy a tanári szak elvégzése után beadd jelentkezésedet a doktori iskolába?
Mindenképpen szerettem volna PhD-ra jelentkezni, mely elképzelésemben párom csak megerősített. A tanári szak elvégzése előtt két lehetőséget láttam magam előtt: a szociológiai és a neveléstudományi doktori iskolát a humán tudományokon belül. Ez utóbbiból több szakember is ellátogatott a WISZ-be, ahol egy kutatói műhelymunkába vonták be a hallgatókat, s ennek eredménye lett a két éve megjelent, Ugródeszka lendülettel – Reziliens wális szakkollégisták című kiadvány.
A kutatás vezetője, Prof. Dr. Pusztai Gabriella és dr. Ceglédi Tímea már akkor jelezték, hogy szívesen várnak hallgatókat a szakkollégiumból, amennyiben tudományos pálya felé orientálódnak. Végzős pedagógusként ez a látogatás nagy hatással volt rám. Így aztán a neveléstudományi doktori iskolába adtam be a jelentkezésemet. Nagy örömömre a szakkollégium is támogatta ezt az elképzelésemet.
A tanár szakon inkább a tanításé volt a főszerep, s az innovatív oktatási módszerek kipróbálásán volt a hangsúly, ezért keveset foglalkoztam kutatással. Folyamatosan fel-felmerült bennem a gondolat, hogy szívesen megpróbálnám ezt is, amennyiben valamilyen hasznos célt szolgálnék vele. Úgy éreztem, hogy a társadalmi felelősségvállalásban nekem is szerepet kell vállalnom egy olyan témával, amellyel hasznossá válhatok mások számára.
Milyen témát választottál?
A mentorálást, hiszen ehhez több ágon is kapcsolódok. Fiatalabb koromban sajnos nem jutottam sok információhoz, így nagyon nehéz volt a továbbtanulás. A gimnáziumban pedig nem voltam tisztában azzal sem, hogy ha tanár szeretnék lenni, akkor két szakot kell megjelölnöm (így pár perc alatt döntöttem el, a jelentkezés utolsó pillanatában, hogy a német mellé a magyar szakot jelölöm meg). Személy szerint nekem jól jött volna egy mentor, aki segít eltájékozódnom a lehetőségek világában.
Az évek alatt rájöttem, mennyi hozzám hasonló diák van még ma is, akik nem tudnak arról, hogy mit jelent például egy szakkollégium, vagy milyen más lehetőségek állnak előttük. Úgy gondolom, hogy fontos színtér az általános iskola, ahol sorsdöntő kérdés előtt állnak a fiatalok. Nagy vágyam az általános iskolai pályaorientáció segítése, ezért elsősorban az alapfokú intézmények mentorprogramjai érdekelnek.
Mint például?
Elsődlegesen a Tanítsunk Magyarországért mentorprogram áll kutatásom fókuszában. Ez egy olyan mentorprogram, ahol egyetemisták mentorálnak általános iskolás diákokat.
Az egyetemen el lehetett végezni egy ehhez kapcsolódó kurzust, amelynek során eldönthettük, hogy „csak” a kreditre van szükségünk, vagy komolyan gondoljuk, és mi magunk is szeretnénk mentorként tevékenykedni. Itt módszertani alapokat kaptunk a mentoráláshoz. Erre épült rá a kutatásom, melyet az elmúlt félévben végeztem el a mentorjelöltek kérdőíves megkérdezésével. Tavasszal folytattam ezt, az általam oktatott Nevelésszociológia tárgy keretein belül bevezethettem a hallgatókat a kutatásmódszertanba, és közösen kezdhettük kidolgozni a kutatás kereteit, miközben megismerkedhettek ők maguk is a mentorálás fontosságával.
Az idei év másik nagy eredménye, hogy témavezetőmmel, dr. Ceglédi Tímeával és Oláh Róberttel közösen szerkesztettünk egy kiadványt a leendő tanároknak, Hátrányból reziliencia - Útmutató pedagógusoknak címmel, amely most fog megjelenni.
Úgy vélem, hogy a szakkollégiumnak nagy szerepe van abban, hogy én most a doktori iskolában egy remek témavezető kíséretében végezhetem kutatómunkámat.
Ha jól tudom, te magad is mentor vagy, igaz?
Igen, a Magyar Református Szeretetszolgálat által Ózdon működtetett „Válaszút – Komplex digitális program a sikeres életpályáért” projektben (bővebb információ ide kattintva) vállaltam szerepet, úgynevezett e-mentorként. Erről a lehetőségről a szakkollégium lelkészétől hallottam, s örömmel csatlakoztam a kezdeményezéshez. Külön örültem annak, hogy ez is egy általános iskolai mentorprogram.
A mentorálás megkezdése előtt a Szeretetszolgálat munkatársaival ellátogathattam Ózdra, s személyesen megismerkedhettem a fiatalokkal, a tanáraikkal. Úgy érzem, sikerült kialakítani a bizalmi kapcsolatot közöttünk. A programban lévő diákok tableteken keresztül tartják a kapcsolatot a mentoraikkal, s ehhez biztosítják számukra a szükséges technikai eszközöket.
Úgy vélem, fontos, hogy egy egyetemista és egy általános iskolás diák egy mentorprogram keretén belül találkozhatnak egymással. A mentorprogram egyik előnye tehát az, hogy közelebb hozza a két célcsoportot egymáshoz.
Milyen feladataid vannak mentorként?
Segítek szélesítseni a mentoráltam látókörét, hogy el tudjon kezdeni gondolkozni a megfelelő karrierpálya kiválasztásán. Gyakran hangoztatom a saját példámat, hiszen eleinte én sem gondoltam volna, hogy hátrányos helyzetű romaként el lehet jutni az egyetemre.
Fontosnak tartom, hogy a mentorálás során nem csak a mentorált, hanem a mentor is fejlődik. Én magam is szakmai tapasztalatot szerezhetek, másrészt újfent megbizonyosodtam arról, hogy akár az én mentoráltam, akár a többi fiatal semmit sem tud arról, hogy az egyes szakok, szakmák mit takarnak.
Rendkívül nagy előnye a programnak, hogy egy mentorált egy személyt „kap”, ezzel is növelve a hatékonyságot – ilyet sehol máshol nem tapasztaltam. Az egész projekt remek elméleti alapokra épül, hiszen már az elindítását kutatás előzte meg, így a mentorálás mellett szakmailag is beleláthattam abba, hogyan működik egy ilyen kezdeményezés. Bár nem ez a konkrét választott témám, a Válaszútnak köszönhetően viszont lesz egy remek összehasonlítási alapom arról, hogy hogyan működik egy kontakt-, illetve egy digitális mentorprogram.
Milyen volt szakkollégistának lenni PhD-sként? Vagy nagyjából minden ugyanabban a mederben folyt az elmúlt évben?
A doktori képzés más világ a korábbi egyetemi évekhez képest, de a keretek nem változtak. A jelentkezés és témaválasztás során már sikerült megalapozni ezt az időszakot, a szakkollégiumban pedig senior hallgatóként olyan képzéseken is részt vehettem, melyek óriási segítséget jelentettek a kutatásom során. Ilyen volt például az SPSS nevű statisztikai elemző szoftvert ismertető alkalom – a programot az olyan kvantitatív kutatásoknál lehet igénybe venni, mint amilyen az enyém is volt. Az idei házi konferencián nagyon örültem neki, hogy az előadásomat kiemelték, hiszen egy évvel ezelőtt nem lettem volna képes így bemutatni a témámat – a fejlődésben pedig komoly szerepet játszott a szakkollégium.
A doktori iskola, az önkénteskedés és a szakkollégium mellett a színészetbe is belekóstoltál az elmúlt tanévben, igaz?
Igen, a WISZ-nek köszönhetően ismerkedtem meg a Független Színház munkatársaival, és a testvéremmel lehetőséget kaptunk arra, hogy egy egyéves ösztöndíjprogramban részt vegyünk. Ősszel többször is bemutathattuk a Selejtesek című darabot – egy beteget játszottam a színpadon. Sajnos a tavaszi előadásaink a koronavírus miatt elmaradtak, de ha helyreáll minden, akkor folytatni szeretnénk.
Mi vár rád a következő tanévben?
A kutatásomat, az előadásokat folytatom tovább, a második PhD-s év viszont abból a szempontból vízválasztó lesz, hogy jövőre vár a komplex szigorlati vizsga. A másik, hogy befejezem a két éves, szintén a Debreceni Egyetemen folytatott mentálhigiénés szakirányú továbbképzést. Már korábban szerettem volna ezt elvégezni, de a szak diplomához kötött, nekem pedig az osztatlan tanári képzés hat évig tartott, így csak tavaly vághattam ebbe bele. A szakkollégium sokat segített ezen a téren is, hiszen levelező tagozatról van szó, többnyire hétvégi órákkal – így a vezetőséggel egyeztetve meg tudtam oldani, hogy a szakkolis hétvégék ne ütközzenek a tárgyaim időpontjaival. Hálás vagyok ezért.
Szöveg: Dezső Attila
Fotó: Dezső Attila, Godó Katalin, WISZ
*