„A saját életem forgatókönyvét írom”

2015 nyarát írtuk, amikor felpezsdült az élet az Országos Református Cigánymisszió médiamegjelenésében: Balogh Krisztina gyakornokként segítette a Missziói Iroda munkáját, csillagpontos tevékenységére azóta is boldogan emlékeznek egykori kollégái. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sőt, a Tiszán is, hiszen a 25 éves lány arról az ukrán határ melletti Nagyarról származik, ahol a hagyomány szerint Petőfi Sándor megírta híres versét „a föld legjámborabb folyójáról”.

Bár időbeosztása feszes, Kriszta boldogan szakított időt ránk egy hosszabb interjú erejéig, amelyben részletesen elmesélte, milyen lépéseken keresztül jutott el a televíziózásig, hogyan találta meg kettős – magyar és cigány – identitását, hol tart az istenkeresésben, és szót ejtett arról is, hogy miért a boksz az egyik legjobb sport a világon.

Mióta érdekel a média világa?

Amióta az eszemet tudom! Gyerekkoromban gyakori program volt esténként a Híradó megtekintése, és nagyon tetszett, amikor a végén a riporterek bemondták, hogy „X tudósított Y helyről”. Nagyon kalandosnak tűnt, hogy hogyan is készül egy ilyen anyag.

A családodban volt-e valami, amely ebbe az irányba mutatott?

Médiával kapcsolatban nem, a szerepléssel azonban annál inkább. Anyáék a falunkban alapítottak egy klubot, ahol általában közismert személyek bőrébe bújtunk. Nem felejtem el, ahogyan egyszer Nikát utánoztam a Papa ne féltssel – ez az időszak volt az, amely megalapozta a karrieremet.

Az iskolaválasztás is a céljaidat tükrözte?

A fehérgyarmati Deák Ferenc Gimnázium remek folytatásnak tűnt általános iskola után, ráadásul tagja volt a Kelet-Magyarország című napilap Sajtó és Tanulás (SÉTA) című programjának – itt kezdtem el cikkeket írni, és óriási élmény volt nyomtatásban is viszontlátni a nevemet: édesanyám minden alkalommal kivágta és összegyűjtötte őket.

Miről írtál legelőször?

Valamit az öltözködésről, divatról, talán a farmerekről – amikor eljöttem egyetemre, a Femcafénál kezdtem dolgozni, de idővel ráébredtem, hogy nem ezen a területen fogom megtalálni magamat. Aztán részt vettem egy pályázaton is az akkor még romos állapotban lévő Luby-kastélyról készült cikkemmel. Ezt sikerült megnyernem, a következő évben pedig egy fanatikus kályhagyűjtő bácsiról készítettem anyagot – ezzel szintén első helyet értem el, egy volt osztálytársammal közösen.

Viszont, megmondom őszintén, hogy eleinte állatorvos szerettem volna lenni. Az otthoniak ellenezték, mondván, abból nem lehet megélni, hiszen vidéken nem szokás állatorvoshoz járni. Majd kitaláltam, hogy belgyógyász, vagy fogorvos leszek: tök jó voltam kémiából, fizikából és matekból is, már elképzeltem magamat fehér köpenyben, de aztán letettem róla. Amikor viszont megcsináltam a német nyelvvizsgát, csak úgy elhatároztam: újságíró leszek! Folyamatosan mondogattam másoknak, hogy a tévében fogok szerepelni, de csak azt hallottam, hogy addig sokat kell még tanulni, rengeteg jó kapcsolatra van szükség, meg aztán roma származású is vagyok, belőlük pedig nem sok van a médiában.

Ez jelentett számodra motivációt?

Persze! Elkezdtem utánaolvasni, mi kell ahhoz, hogy valaki eljusson odáig. Jobban megismertem például Till Attila, vagy Liptai Claudia élettörténetét, és rájöttem, hogy igazából bármit végezhetek ahhoz, hogy bekerüljek a médiába. Elsőként a kommunikációt jelöltem meg, majd egy volt gimis tanárom javaslatára a magyar szakot is. Ez idő alatt rengeteget tévéztem, főleg azokat a műsorokat követtem, melyek amolyan arany középútnak számítottak a konzervatív és a bulvár tartalmak között. Például ilyen volt anno a Megasztár, vagy most a Dal.

Elképzeléseid között mekkora szerep jutott a televíziózásnak más médiumok mellett?

Egy rendszert építettem fel a fejemben: először meg kell tanulnom újságot írni, beszélni, viselkedni, majd azt követően szerepelhetek képernyőn. Amikor eljöttem egyetemre a fővárosba, mindenképp szerettem volna gyakornokoskodni valahol. Úgy alakult, hogy a gólyatáboros csapatvezetőm a Femcafénál dolgozott rovatvezetőként, elhívott az oldalhoz, ahol három hónapot töltöttem el – de ahogyan mondtam, ott nem igazán tudtam kiteljesedni.

Miért pont Budapesten képzelted el a jövődet?

Mifelénk gyakori mondás, hogy „Pesten kolbászból fonják a kerítést” – azonban nem ez volt a fő motiváló erő! Édesanyámék éltek itt korábban, és többször említette, hogy ha szeretnék, jöjjek fel. A keresztszüleim is itt laktak anno, és nyaranta jöttünk fel hozzájuk. Nagyon elvarázsolt a város, akárcsak a Szex & New York-ban New York: „Itt lehet jó ruhákat venni, itt jól lehet kinézni, sok barátom lesz, rengeteg a lehetőség a bulizásra.” Az a bizonyos sztereotipikus kép a nagyvárosokról, ugye. Viszont az első gondolatom még középiskola előtt, az orvosi miatt a debreceni refi (a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma) volt, de anyagi okok miatt inkább maradtam Fehérgyarmaton, hogy nyelveket tanuljak.

Megérte?

Sőt! Két nyelvvizsgám van, ebből a szempontból teljes mértékben. Egyetem alatt láttam, mennyien görcsölnek azon, hogy nem sikerül, én pedig, ha most jelentkeznék mesterképzésre, akkor sem lenne problémám.

Tervben van a folytatás?

Tavaly is beadtam a jelentkezésemet az ELTE-re Kisebbségpolitikára, és a Corvinusra Kommunikációra, azért, hogy tanuljak valami olyat, amit kamatoztathatok a tévében. Furcsán hangzik, de Corvinus-fétisem van: amikor anno elsétáltam az épülete előtt, tátott szájjal mondtam magamnak, hogy itt akarok tanulni. Aztán hiába jelöltem meg első helyen, nem vettek fel, így maradt az ELTE és a magyar szak.

Vissza a médiához: a Femcafétól hová kerültél?

Első évemben azon kívül nem dolgoztam sehol, nyáron viszont elmentem napszámba uborkát szedni, hogy pénzt keressek. Ezt tökre élveztem, és próbáltam kipihenni a pesti nehézségeket: akkoriban ugyanis az ELTE Nagytétényi úti kollégiumában laktam, négyen egy szobában, magánszféra nélkül.  Mivel egyke vagyok, nekem erre szükségem volt, ott azonban kissé „megőrültem” – például azért, mert amikor aludnál, az egyik szobatársad vadul veri a billentyűzetet, a második a barátjával veszekszik, a harmadik pedig hangosan olvas. A második évre szintén ide vettek fel, én pedig sírva fakadtam, és azt mondtam, ezt így nem fogom tovább csinálni. Éppen a legjobbkor találtam rá egy egyetemtől kapott e-mailre, amelyben szerepelt a Jezsuita Roma Szakkollégium hirdetése is. „Roma egyetemisták? Rajtam kívül léteznek még ilyenek?” – gondoltam, hiszen még az ELTE-n sem láttam ilyet. Mintha Isten üzente volna, hogy nem kell aggódni, biztos kezekbe leszek. Jelentkeztem, felvettek, onnantól pedig meredeken szárnyaltam felfelé.

Mi volt a legjobb a szakkolis életben?

Most mondjam azt, hogy semmi időm nem volt magánéletre? Az egyetem mellett rengeteg programon vettünk részt, ott voltak a nyelvórák, sokat utaztunk, rengeteg új emberrel ismerkedtem meg, például híres cigányokkal: Choli bácsival, Szentandrássy Istvánnal. Annyit kaptam a kolitól, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Szerintem nagyszerű kezdeményezés, és ahogyan láttuk a január 20-i konferencián, működőképes rendszerről van szó. Arról nem is beszélve, hogy előtte fenntartásaim voltak az identitásommal kapcsolatban.

Miért?

Mivel egyedül voltam roma az egyetemi környezetemben, nem tudtam kivel megbeszélni az ebből fakadó gondjaimat – ugyanis folyamatosan azt tapasztaltam, hogy ez rossz dolog. Sokan utálják a cigányokat, de nem értettem miért. Például anno a fehérgyarmati buszpályaudvaron is látták az emberek, hogy mit csináltak néhányan, de én éreztem, hogy nem ilyen vagyok. Azt akartam, hogy ne utáljanak. Apai ágon vagyok roma, onnan pedig kevés rokonomat ismertem, nem beszélve a nyelvről, a kultúra sajátosságairól. Először a koliban ismertem meg a származásom pozitív oldalát. Daróczi Ági néni mesélt nekünk a Romani Krisről, azaz az úgynevezett cigánytörvényről, én pedig mondtam, hogy „ilyen létezik?” Vagy hogy a történelemben milyen fontos szerepet játszottak a cigányok. Ott ismerkedtem meg a kettős identitás fogalmával is: magyar vagyok, de roma származású. Azóta büszkén tudom kijelenteni, hogy ki vagyok.

Személy szerint ért téged hátrányos megkülönböztetés emiatt?

Néha megkaptam az iskolában, hogy hülye cigány, büdös cigány, és hasonlók – előfordult, hogy sírva mentem haza, de ez a gimnáziumi évekre szerencsére alábbhagyott.

Identitásodban megerősödve mi volt a következő lépés a karriered felé?

2014 végén, amikor már egy éve voltam kolis, nekem szegezték a kérdést: „Ugye beszélsz németül?” Igen. „És téged érdekel az újságírás, igaz?” Igen. „Akkor egy hónapot kint tölthetsz Németországban.” Az a lány, aki ment volna, visszamondta, így a JRSZ-en keresztül én utazhattam. Mindezt egyedül, ráadásul soha nem ültem még repülőn – szerinted mit éreztem? Még az utolsó percben is írtam anyának, hogy „Úristen, repülök!” Egy ösztöndíjnak köszönhetően Kölnben, a Westdeutscher Rundfunknál, a regionális közmédiánál dolgozhattam: először a nemzetiségekkel foglalkozó Cosmo TV című műsorban, mely hasonló az itthoni Életkerékhez, két hét múlva pedig átkerültem a Funkhaus Europához. Hogy őszinte legyek, az idő rövidsége miatt érdemi dolgot nem csináltam, de rengeteget tanultam a tévézésről, és itthon már sok szegmensben csak fel kellett eleveníteni ezeket.

Aztán ott volt maga a város: színes környezet, rengeteg különféle ember, minden nap a Rajna partján sétáltam el, az irodám a dómra nézett, fantasztikus élmény volt. Az egy hónapot követően már nem is akartam hazajönni.

Milyen arányban készítettek fel ezek a tapasztalatok, valamint az egyetem a későbbi munkádra?

Az egyetem semennyire. Komolyan. Na jó, talán a Veszelszki Ágnes órái, akinél a szakdolgozatomat írtam.

Mi volt a témád?

A németországi hetek után, 2014 nyarán részt vettem a dunavarsányi Buvero Roma Női Médiatáborban, ahol civil újságírást tanítottak nekünk, Ágnes pedig ráharapott, hogy ezt bevihetném a szakdolgozatomba, mivel nem akartam nagyon magyaros-nyelvtanos témát. Így lett a munkám címe „A civil újságírás hatása a publicisztikai stílusra”, azzal a következtetéssel, hogy a közösségi oldalaknak köszönhetően új műfajok alakultak ki, mint például a véleményes hír – azaz már nem beszélhetünk olyanról, hogy a „hír szent, a vélemény szabad”. Mesteren ezt a témát vittem volna tovább.

A munka világa azonban jobban megragadott.

Szeptemberben eljött hozzánk a Mandiner.hu főszerkesztője, Balogh Ákos Gergely, hogy szeretne egy roma újságírót a szerkesztőségbe, mert nagyon érdekli a roma kultúra, és lehetőséget akar biztosítani valakinek. Ez is mekkora áldás, nem? Isten mindig a legjobb helyekre irányított. Beugróként egy szakkollégiumi szimpóziumról kellett riportot készítenem – a hétfőt már a szerkesztőségben kezdtem. Nagyjából 8-9 hónapot töltöttem itt az egyetem mellett, akkor láttam bele először a politikai újságírás rejtelmeibe, sőt, az első fizetésemet is tőlük kaptam. Ott tanultam meg igazán riportot írni, saját anyagokat szerkeszteni, de mivel végeztem az egyetemen, ezért nem alkalmazhattak tovább kvázi diákmunkásként.

Milyen terveid voltak ekkor a jövőre?

Amikor utoljára kijöttem a szerkesztőségből, aggódtam, hogy miből tartom fenn magam, miből fizetem majd ki az albérletemet – ekkor megcsörrent a telefonom. Az Emberi Erőforrások Minisztériumából hívtak, hogy megüresedett egy személyi titkári állás, és lenne-e kedvem a betöltésére? Azonnal lecsaptam rá! Ott három hónapot dolgozhattam, 2015 októbere és decembere között.

Emlékszem rá, amikor a 2015-ös Csillagponton összefutottunk – ott milyen minőségben voltál jelen?

Akkor nyáron ugye még a Mandinernek dolgoztam, de részt vettem a Cigánymisszió gyakornoki programjában is. Naszádi Krisztát, a Missziói Iroda munkatársát a Jezsuita Roma Szakkollégium cigánypasztorációs műhelyében ismertem meg néhány hónappal korábban, és felkért arra, hogy készítsek egy interjút a honlapra Balogh Robival. Mivel az anyag elnyerte a tetszését, és látta, hogy egy ügyes roma fiatallal van dolga, így kerültem a képbe a misszióban.

Mi volt a legnagyobb élményed nálunk?

Talán az, hogy saját asztalom volt az irodában, én szerkeszthettem a honlapot, meg egyáltalán, hogy a cigánysággal foglalkozhattam. Nyeső Ágival sokat beszélgettem a kereszténységről, ezáltal hitemben is erősebb lettem, hiszen konfirmáció után kissé eltávolodtam Istentől – a szakkollégiumnak és a cigánymissziós munkának köszönhetően azonban újra elkezdtem közeledni Isten felé. Nagyon tetszett, hogy olyan sikeres, cigány fiatalokkal ismerkedtem meg, akik szintén hátrányos helyzetből érkeztek, a legnagyobb mérföldkőnek mégis az Országodba befogadtál című kötetet tartom. Igazi hűha-érzés kapott el, amikor kezembe fogtam az első olyan kiadványt, melynek társszerzője lehettem.

Hogyan kerültél át a tévéhez?

A gyakornoki program végével Krisztáék felajánlották, hogy maradjak, de decemberben lehetőségem volt bekerülni az MTVA-hoz – itt szintén egy gyakornoki program keretében választottak ki minket, én pedig tudtam, hogy ha sikeres leszek, akkor ezzel szeretnék foglalkozni a későbbiekben. Elmondva nagyon egyszerűnek tűnik, hogy voltam itt, voltam ott, csináltam ezt, csináltam azt, de ez hatalmas lemondásokkal járt: mindig ott kellett lennem valahol ahhoz, hogy idáig eljussak. Ambiciózus és motivált vagyok, tudtam, hogy mit akarok, és talán bevonzottam, hogy tényleg erre a pályára teremtettek. A tévénél az első három hónapban folyamatosan várták, hogy bizonyítsak, de aztán ügyesnek és tehetségesnek bizonyultam, látták, hogy nem alszik meg a tej a számban, így egyre több mindent bíztak rám. Anyagokat írtam, egyedül küldtek ki forgatni, viszont meg kellett tanulni, hogy kikkel kell kooperálni ahhoz, hogy összeálljon egy riport, és hogyan szerkesszem meg azt. A gyakornoki program végén engem és Szénási Rékát választottak ki teljes állású munkatársnak – éppen egy évvel ezelőtt írtam alá a szerződést, Réka pedig a Kossuth Rádió munkatársa lett.

Ez miben hozott változást a gyakornokoskodáshoz képest?

A program második félévére már megedzett riporter lettem, így nagyjából annyi, hogy bekerültem a riporteri beosztásba. A 2017-es Víz világnapja alkalmából, márciusban küldtek ki először élőzni – nagyon izgultam, de minden rendben ment. Nyáron aztán megkaptam a Sziget Fesztivált – ezt megint egy álom beteljesítésének nevezném, hiszen gyerekként csak a tévében néztem ezeket az eseményeket, és álmodoztam arról, hogy ott legyek.

Mi volt az eddigi legnagyobb élményed a tévében?

Annyi impulzus ér nap mint nap, hogy lehetetlen kiválasztani egyet is belőlük.

Milyen témákkal szeretsz foglalkozni leginkább?

A közérdekű, egészségügyi dolgokkal és persze a romákkal kapcsolatos hírekkel – nagyszerű eljutni olyan helyekre, ahová az átlagembernek nincs lehetősége.

Bréking-sztorihoz jutottál ez idő alatt?

Terrortámadások idején külföldi magyarokat kell felkeresnünk – ilyenben sajnos sokszor vettem részt. Aztán amikor rendkívüli időjárás van, hóhelyzet, nagy eső, hasonlók – ezek is érdekes munkák.

Lent vidéken is?

Nem, a mi nagyjából harmincfős riporteri csapatunk csak Budapesten forgat, esetleg a megye területén.

A tévézés nem is létezik bakik nélkül, ezekkel mi a helyzet?

Természetesen mindenki hibátlan anyagra törekszik, közöttük én is, de a műfaj sajátja, hogy időnként előfordulnak ilyenek. Legutóbb például január 1-jén, amikor a hosszú hétvégékről szóló anyagomat készítettem: éppen a húsvétot rontottam el, és már adásban vették észre, hogy egy adat helytelenül szerepelt benne.

És élőben?

Folyamatosan történik ilyen! Persze néhány csak nekem tűnik fel, de van egy „kedvenc” szavam, az akrobatikus, amit soha nem tudok kimondani. Ez előfordult a Szigeten egy zongorista előadó esetében, legutóbb pedig a Cirkuszfesztiválon. Ráadásul gyakran van gombóc a gyomromban, amikor meghallom a műsorvezetőt a fülemben, hogy „Helyszínen van tudósítónk, Balogh Krisztina…” Az idegesség és az izgalom azonban idővel átalakul adrenalinná.

Csinálnál mást szívesen, a médián kívül?

A szállodabiznisz nagyon adná! Ott is rengeteg ember fordul meg, szép helyek vannak, szerintem élvezném.

Néha hallani szólamokat a pozitív diszkriminációról – azaz például valaki azért kerül jobb helyre, mert roma származású. Mit gondolsz erről?

Nem foglalkozok vele. Úgy gondolom, hogy találtam egy lehetőséget, éltem vele, teljesítettem, és nem érdekel, hogy másnak mi a véleménye. Senki sem tudja, hogy milyen utat jártam be idáig. Tény, hogy mindig jókor voltam jó helyen, de nem törődöm az olyan dolgokkal, mint a kirekesztettség, vagy a rasszizmus. Az mások szegénységi bizonyítványa. Mindenki tudja, hogy ösztöndíjjal kerültem ide, de tettem érte, a többi pedig hidegen hagy. Mivel a koliban sikerült megtalálni az identitásomat, ma már poénkodok is vele – a többiek pedig, ahogyan látom, szeretnek. Szerintem mindenkivel meg tudom találni a közös hangot, ez pedig a másik, amiért szeretem a riporterkedést. A témák természetesen eltérőek, de ugyanúgy tudok beszélni egy miniszterrel, mint egy hajléktalannal az aluljáróban. Emberekről van szó minden esetben.

Sokat meséltél már az álmokról, és azok beteljesítéséről. De vannak-e még terveid?

Tavaly év végén elgondolkoztam, hogy mennyi mindent értem el: 2013-ban a szakkolis szobámban ülve, a Roma magazinnak azt nyilatkoztam, hogy „a médiában szeretnék dolgozni, és médiaszakember akarok lenni”, és amikor legutóbb forgattak velem, immáron tévésként, összevágták a két anyagot – elképesztő volt visszanézni. A híradózás után azonban szeretnék műsorvezető lenni, valamilyen társadalmi problémákkal foglalkozó, vagy reggeli műsorban. Többek között ezért is szeretnék kisebbségpolitikával foglalkozni, mert a nemzetiségek, népcsoportok kérdése bárhol, bármilyen országban kérdés, vagy megoldatlan probléma. Ha a magánéletemre tekintek, akkor első a jogosítvány megszerzése lenne, aztán autó, lakás, egzisztencia megteremtése, férj, gyerekek… Meglátjuk, mit hoz a jövő, de úgy vagyok vele, hogy amit valaki nagyon szeretne, azt előbb-utóbb meg fogja kapni. Ez olyan, mint ha a saját életem forgatókönyvét írnám. Ember tervez, Isten végez, de alapvetően úgy gondolom, saját elképzeléseim szerint alakítom a sorsomat.

Voltak, vannak-e példaképeid?

Soha nem tudtam így hivatkozni valakire, de ha mindenképp kellene mondanom valakit, vagy valakiket, akkor azok a szüleim. Egyrészt azért, mert kétkezi munkával teremtették meg a lehetőségét annak, hogy az legyek, aki anno lenni akartam. A mai napig ők a legnagyobb arcok! Rengeteg emberi értéket kaptam tőlük: becsület, odaadás, szeretet, nekem pedig csak a tanulással kellett foglalkoznom. Bár a házimunkában nem jeleskedtem, innen jelzem, hogy felnőtté válva örököltem anya tisztaságmániáját! Minden megtettek értem, mindig ki tudták gazdálkodni az iskolára valót, még akkor is, amikor nem nagyon volt miből. Éppen ezért szomorúan hallom a társaimtól, hogy a szüleik hogyan bántak velük, mert én olyan mintát hoztam otthonról, melyet értéknek nevezhetek. A szüleim nem váltak el, szeretik egymást a mai napig, nekem pedig ez a legfontosabb. Gyakran mondják a cigányokra, hogy mennyire családközpontúak, nálunk pedig abszolút így volt, és ezt is szeretném tovább vinni.

Magadra tekintesz-e a példaként? Az értelmiségi romák nagy részére ugyanis gyakran rákerül ez a címke.

Van bennem valamiféle dac, hogy csak azért is megmutatom, de ennek nem sok köze van a származásomhoz. Annak már inkább, hogy a szegénységből és a nincstelenségből is el lehet jutni valahová. Harcos vagyok, de kevés az önbizalmam – persze ez nehezen hihető rólam, mégis gyakran küzdök belül. Mostanság a beszédtanárom szokott szembesíteni azzal, hogy mennyi mindent elértem már, de én is győzködöm magam, hogy „Krisztina, néz vissza, végig jártad ezt a göröngyös utat, feljutottál a hegy csúcsára, és amikor kirúgtak az ajtón, betörted az ablakot és ott másztál be!” Ez néha sikerül, néha kevésbé.

Jó, hogy említetted a harciasságot: nemrég kezdtél el boxolni, erre mi volt az indíttatásod?

Sokáig nem voltam megelégedve az alakommal, elképesztő diétákat és fogyókúrákat tartottam, sanyargattam magamat – még otthon, Nagyarban. Pestre kerülve elkezdtem kondizni, személyi edzőm is volt, de egy idő után meguntam, hiszen semmilyen kaland nem volt benne. Egy barátom mesélte, hogy milyen jó a boksz, próbáljam ki – ez teljesen illett hozzám, hiszen kemény csaj vagyok, ha egy srác beszól, akkor sem hagyom magam.

Voltak ilyen tapasztalataid?

Persze, előfordult, hogy buli után Krisztina elkezdett „harcoskodni”. Mindig éreztem magamban valamilyen fölösleges, levezetni való feszültséget, a boksz pedig tökéletesen alkalmas volt ennek levezetésére. Aztán az első edzés után fogtam magam, és elmentem boxkesztyűt venni – lassan két hónapja foglalkozok ezzel.

Komolyabb terveid is vannak ezzel a sportággal?

Nem, nem akarok profi lenni, vagy hasonlók. A tévézés elég stresszes meló, ez a mozgásforma pedig nagyon jót tesz nekem. Régóta érdekeltek a harcművészetek, és szeretek olyan dolgokat csinálni, amelyek nem annyira csajosak – annak ellenére, hogy csajosnak tartom magam. Próbálok önmagam komplementere lenni, hiszen a boxban egy másik arcomat is megmutathatom – a tévében természetesen nyugodtnak kell maradni, ha valami nem úgy sikerül egy riportnál.

Idegeskedtél már forgatáson?

Hogyne! Néhány operatőr folyamatosan felbosszant, hogy nem azt veszi, amit kellene! Ráadásul az idősebb kollégák szerint fiatal fruska vagyok, ők pedig jobban tudják, mit hogyan kell csinálni. Az anyag viszont az én fejemben van meg, és hogy milyen képeket szeretnék hozzá. Alapvetően azonban mindenkivel megtaláltam a közös hangot.

Van-e ars poeticád, esetleg valamilyen vezérfonala az életednek?

Anyukám azt mondta régen: „Tanulj gyermekem, mert akkor lesz belőled valaki!” Ezt azóta is tartom, hiszen semmi sincs, amivel kapcsolatban ne kérdezném meg, hogy miért és hogyan? Néha ez indokolatlannak tűnik, és idegesítővé válik, de minden érdekel egy szög elkészítésétől a csillagrendszerekig. Nekem az is tanulás, ha elolvasol egy cikket és megtudsz belőle valami újat.

Ha visszatekintesz ez elmúlt évekre, változtatnál-e valamin?

Az én forgatókönyvem így volt megírva. Mindennek oka van: a múlton nem lehet változtatni, a jövőt nem ismerjük, ezért a jelenben kell élni. A pillanat pedig adja magát. Az eléd kerülő lehetőségeket ki kell használni. A rossz dolgokat sem változtatnám meg, hiszen azokból is tanultam – sőt, leginkább azokból lehet.

Történt-e olyan nehézség, amelyet mélypontnak nevezhetsz?

Őszintén szólva nem, maximum a magánéletemben, mert azt kevésbé tudtam irányítani.

Hogyan látod magad, mondjuk tíz év múlva?

Amikor tíz évvel ezelőtt megkérdezték ezt, akkor azt mondtam, újságíró szeretnék lenni – ez megvalósult, szóval óvatosan kell fogalmaznom az olyan kijelentésekkel, mint a családalapítás és a gyerekvállalás. Egy biztos: akkor már 35 éves leszek, de inkább arra kérlek, hogy tíz év múlva hívj fel, csináljunk egy ugyanilyen interjút, és majd megmondom, mire jutottam!

Dezső Attila
Fotók: Vargosz