Szembenézni az előítéleteinkkel

Megtisztelő felkérést kapott nemrég az Országos Református Cigánymisszió: Az MRE Bethesda Gyermekkórházában heti rendszerességgel házi továbbképzéseket tartanak, melynek egyik alkalmát Tóth Anita országos cigánymissziós referens tarthatta, „Hogyan kommunikáljunk a romákkal?”-címmel.

Az orvosi szakma egyik szépsége az, hogy a szakemberek a gyógyítás mellett a legkülönfélébb emberekkel találkoznak munkájuk során: különböző korú, nemű, foglalkozású betegekkel, akik ráadásul a teljesen eltérő élethelyzetekből érkezve szeretnének segítséget kapni. Akárcsak az ország más egészségügyi intézményeiben, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházában is nap mint nap gyógyulgatnak roma családok apróságai, a hozzátartozókkal való kapcsolattartásban azonban akarva-akaratlanul is megjelenhetnek repedések. Ez teljesen érthető, hiszen egy szülő a lehető leghamarabb szeretné egészségesen viszontlátni gyermekét, az esetleges nézeteltérések, illetve a meg nem értettség azonban mindig megnehezíti két fél viszonyát.

A szakmai munkát elősegítve egy ideje házi továbbképzés-sorozat zajlik a Bethesdában, olyan témákban elmélyülve, mint a cukorbetegség, vagy a hospice-ellátás, azonban felmerült egy olyan terület boncolgatása is, amely mindenkit érint, függetlenül attól, melyik osztályon és milyen beosztásban dolgozik. „Maga a Bethesda szó az irgalmasság házát jelenti, és ezt a lelkiséget szeretnénk továbbvinni ebben a képzésben is. Ezáltal magunkat is formáljuk, és próbálunk szembenézni az előítéleteinkkel.” – mondta a Bethesdában egy éve szolgáló Dominiák Zsolt kórházlelkész arról, hogy miért tartotta fontosnak egy romákkal kapcsolatos kommunikációs tréning megszervezését.

A képzés elsősorban fiatal, rezidens orvosoknak szól, fakultatív módon azonban bármelyik kórházi dolgozó részt vehet az alkalmakon, idejétől és érdeklődésétől függően – előzetes információink szerint nagyjából 10-15 fő látogatta a korábbi előadásokat, ezért is szolgált örömünkre, hogy az őszi félév nyitányára csaknem harmincan voltak kíváncsiak. Tóth Anita, az Országos Református Cigánymisszió referense roma származásúként és édesanyaként első kézből adhatott hasznos információkat a megjelenteknek, bár első megszólalása felütéseként okozott némi meglepetést.

„Azért hívtak meg, hogy elmondjam, hogyan kommunikáljunk a romákkal – most azonban nem erről lesz szó” – kezdte Anita, némi mosolyt csalva a képzésen résztvevők arcára, majd hozzátette: „Arról viszont igen, hogy hogyan kell az emberekkel kommunikálni.” A referens röviden felvázolta a magyarországi cigány csoportok történetét és mai helyzetét, majd egy társadalmi piramison ábrázolta, hogy valószínűleg alsó részen található a legtöbb roma, abból fakadóan, hogy nem jutnak megfelelő munkához és oktatáshoz, amely életkörülményeiken is meglátszik.

Meglepő módon azonban arra a kérdésre nem tudtak egyértelmű választ adni a jelenlévők, hogy a felvázolt piramis melyik szintjén található emberekkel van problémája az egészségügyben dolgozóknak. „Gyakran előfordul, hogy egy hozzátartozó nagyon képzett és jobban tudja, mit kell csinálni a gyerekkel, mint mi” – fogalmazta meg a képzés egyik résztvevője. „Nagyon sok időbe kerül meggyőzni, hogy az általa birtokolt információk ellenére higgyen nekem. Nekem személy szerint könnyebb megtalálni a közös hangot azokkal, akik talán kevésbé iskolázottak, de mégis nagyobb a tisztelet bennük.”

A fiatal és idősebb orvosok ezt követően megosztották egymással arra vonatkozó jó gyakorlataikat, hogy hogyan tudják hatékonyabbá tenni kommunikációjukat, amellett, hogy alkalmon rengeteg építő és érzelemdús vélemény hangzott el a témában.

Anita fontosnak tartotta kiemelni, hogy a sokszor feszült és rövid időtartamú beszélgetések alatt az egészségügyi dolgozók saját érdekükben nem spórolhatják meg, hogy szánjanak néhány percet arra, hogy megkérdezzék, ki milyen lelkiállapotban van – ez idő alatt pedig össze is rakhatják magukban, kinek hogyan kell majd átadni a szükséges információkat.

A résztvevők az alkalom második felében kiscsoportokban vitatták meg tapasztalataikat az asszertív, passzív és agresszív kommunikáció, a viselkedés, valamint a hatékony hallgatás terén, majd tárták azokat a szélesebb közönség elé. Abban nagyjából konszenzusra jutottak a jelenlévők, hogy a határozott, keretek közé helyezett, de nem lekezelő kommunikáció általában beválik, ahogyan abban is, hogy az agresszivitás kelt leginkább megütközést bennük. 

A Bethesda érdeklődő orvosainak, ápolóinak és dolgozóinak véleménye az alkalom végén abban megegyezett, hogy bár nem feltétlenül azt kapták, amit előzetesen vártak, rengeteg hasznos tapasztalattal és ismerettel gazdagodtak a nem egészen másfél órás, közös munka során. „Nagyon tetszett az alkalom gyakorlati része, ahol konkrét példákkal alátámasztva tudtuk megbeszélni az eseteket” – mondta Bognár Zsófia, első éves gyerekgyógyász rezidens. „Anita teljesen más oldalról közelítette meg a témát, és adott hasznos tanácsokat nekünk” – fogalmazott Papp Márta kórházhigiénikus. „Abban megerősödtem, hogy a tanulás és a taníttatás mindenki számára elérhetőnek kell lennie – ugyanis ebben látom az az említett problémák gyökerét. Egyedül ebben hiszek, és ez ahhoz is fontos, hogy valaki a kultúráját és identitását megtarthassa” – tette hozzá.

Reményi Imre önkéntes-koordinátor, volt ápoló szintén örült annak, hogy nem az általa várt módon alakult a beszélgetés: „Különösen megütötte a fülemet, amit Anita a legelején mondott, hogy nem azt kell megtanulni, hogyan kommunikáljunk a romákkal, hanem általában véve hogyan kell az emberekkel. Azaz: a beszélgetéseinkben, kapcsolatépítéskor nem lehet az előítélet a kommunikáció alapja.”

Tóth Anita az alkalom végén örömmel nyugtázta, hogy mennyien kíváncsiak voltak a témára, és mindenki pozitív élményekkel folytathatta tovább a munkáját. „Egy orvos munkájáról nem az jut eszünkbe, hogy tökéletesen kell kommunikálnia, hanem hogy tökéletesen kell gyógyítania” – vélekedett a cigánymissziós referens. „Óriási dolog, hogy a Bethesdában felismerték, ha nem is segítséget szeretnének kérni, de legalább hallani akarnak erről az alapvetően érzékeny témáról, amelyhez nem mindenki tudja, hogyan kell hozzányúlni.”

„Mivel hála Istennek nagyon sokan voltunk, nem tudtam helyzetfelmérést végezni előzetesen, hogy a résztvevők miről szeretnének hallani, ezért eleinte a saját gondolataimra hagyatkoztam. Viszont az ott lévők nagyon gyorsan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, és hamar interaktívvá válhatott az együttlétünk, így valóban arról hallhattak, amiről szerettek volna. Fontosnak tartottam egyértelművé tenni: nem hiszek abban, hogy a cigányokkal más módszertan alapján kell kommunikálni. Abban viszont igen, hogy különbözőek vagyunk, különböző érzelmi állapotokkal és indíttatásokkal – ugyanis ezeknek megfelelően esik jól, vagy rosszul, ahogyan kommunikálnak velünk.”

A referens bízik benne, hogy a visszajelzések alapján a tréning elérte a célját: „Úgy gondolom, ezeknek a szakembereknek megvan a kellő érzelmi intelligenciájuk, csak egészen pici segítségre van/volt szükségük: hogy melyik helyzetben milyen kommunikációs eszközt vegyék elő. Az alkalom közepén aztán hamar beindult a jó gyakorlatok megosztása – szerintem minden ilyen tréning csúcspontja, amikor a résztvevők már egymást kezdik tanítani. Ők dolgoznak ugyanabban a közegben és ugyanazzal a célcsoporttal, ők ismerik a rendszert, és sokkal hitelesebb, ha az egyik orvos azt mondja a másiknak: ’Figyelj, az én osztályomon így és így volt, aztán így és így sikerült megoldanom’. Onnantól kezdve nem aggódtam a délután sikeressége felől.”

Dezső Attila