Több kultúra, egy örömhír

A misszió nem egy az egyház sokféle tevékenysége körül, hanem az egyház létének lényege, amelyre Krisztustól kapott parancsa van – hangzott el az idei Cigánymissziós Lelkésztovábbképzésen Berekfürdőn. A képzésen a legkülönbözőbb hazai régiókból, Felvidékről és Erdélyből is jöttek lelkészek Büsütől Sepsiszentgyörgyig.

„Cigányok jöttek”

A háromnapos képzés a Czinka Panna Program bemutatkozásával kezdődött, melynek keretében a Hermann Ottó Intézet munkatársainak előadásában megismerkedtünk a 2014-ben 10 hónapon át tartó ösztöndíjprogrammal. A felvételt nyert roma egyetemisták a vidékfejlesztés kiemelkedő helyszíneit tanulmányozták. A programból nőtt ki a ma is működő Czinka Panna Népfőiskola is. Az este a programról készült Cigányok jöttek – „Nem baj, ha az álmainknak nincsen határa” című dokumentumfilmet is megtekintettük, amely hamarosan szélesebb körben is látható lesz.

Másnap reggel a bő évtizede Magyarországon szolgáló amerikai református lelkész, Richard Otterness áhítatában saját történetét osztotta meg. Kezdő lelkipásztorként a jelenlévőkhöz hasonló problémákkal szembesült, amikor egy amerikai kisvárosba kerülve hasonló problémákkal szembesült, amikor a helyi szegregáltan élő fekete közösséget igyekezett bevonni a gyülekezet életébe.

Az egész konferencia egyik központi témája volt a kezdeti lendület utáni megtorpanás kezelése. Aki részt vett már missziói munkában, jó eséllyel megtapasztalta ezt. A kezdet mindig nehéz, gyakran több irányból is ellenállásba ütközünk, de a lelkesedés, a csapatmunka keresztülvisz tűzön-vízen. Elindul valami, jönnek az első eredmények, mindenki lelkes. Aztán konfliktusok alakulnak ki, idővel pedig minden visszazuhanni látszik oda, ahonnan indultunk, vagy még lejjebb. Ennek a folyamatnak van némi törvényszerűsége is, a csoportnak, akár az embernek, életszakaszai vannak. A kezdeti fázis közös nekibuzdulása utáni megtorpanás egy ilyen természetes „dackorszak”, vagy „kamaszkori lázadás”. Az újratervezés, a specializáció, a kompetenciahatárok tisztázása, elengedhetetlen, mert a kezdeti lelkesedés nem fog kitartani éveken át. Ezt a kérdést több fázisban, konkrét példákon keresztül, kisebb műhelyekben beszélték át a résztvevők.

„Én ide kevés vagyok”

Minden gyülekezeti munka betagolódik Isten nagy üdvtörténetébe, amely a teremtéstől a bűnbeesésen keresztül a megváltáson át az eljövendő új teremtésig ível. Ezt Dani Eszter, a református missziói irodájának vezetője mondta missziológiai előadásában. Az MRE cigánymissziós stratégiáját egy nagyobb kontextusba ágyazta: a 2013-ban a zsinat által elfogadott stratégia leszögezi: az egyház küldetése, hogy a Szentlélek által Isten Országának jele és követe, a megújulás egyháza legyünk. Mindezt itt és most, a jelenlegi körülmények között kell végeznünk. A misszió ugyanis nem egy az egyház sokféle tevékenysége körül, hanem az egyház létének lényege, amelyre Krisztustól kapott parancsa van.

A misszió erőforrása a megváltásban kegyelem által elnyert gyógyulás: Istennel, embertársaimmal és a teremtett világgal a bűnben megromlott kapcsolatom helyreállhat, ehhez azonban az kell, hogy a megbékélés ne „csak a teológiánk” legyen”, hanem az Isten képére teremtettségünkből fakadó egyenlőség a mindennapjaimban is megnyilvánuló valósággá váljon.

Sokakat éppen az tart vissza, hogy ezeket a hatalmas, rendszerszintű problémákat nem tudja egyetlen, vagy néhány ember megoldani, akkor egyáltalán minek belemenni? És valóban, semmi értelme, ha nem Isten Országára nézünk, ha nem úgy állok neki, hogy én ide kevés vagyok, ezért nem is én irányítok, Jézus az Úr, és az ő ereje túlmegy az én lehetőségeimen.

„Nem csupán felmentés”

„Az evangélium nem csupán felmentés a bűneim alól.” – Ezt már Lakó István, a józsefvárosi Te+Én református közösség lelkésze mondta, aki az evangélium és a kultúrák összefüggéseiről beszélt. Krisztus az Örömhírt így kezdte terjeszteni: elközelgett Isten Országa. Elközelgett, tehát már most is megtapasztalható – de még nincs itt a maga teljességben. De még így is, most is messzebb, tovább, jobban hat, minta bűn. Az evangélium minden kultúra nyelvén beszél. Egyetlen evangélium van, ezt az ige hangoztatja is, Pál apostol megátkozta azt, aki más evangéliumot hirdet.

Ugyanakkor az üzenetre nagyon nagy hatással van az annak közegét adó kultúra. Más fog elhangzani egy határon túli magyar templomban, ahol a hit szorosan összefonódik a nemzeti identitással, más a nagyvárosban, ahol rohannak, csak be-benéznek, más Afganisztánban, ahol istentiszteleten részt venni a hívő életébe kerülhet.

Lakó felidézte a két nagy teológus, Barth és Brunner-vitáját: Barth szerint nincs út embertől Istenhez, Brunner szerint az istenképűségünk miatt minden kultúrában vannak magok az evangéliumból. A fiatal lelkész – bár igazat adott Barthnak is – alapvetően Brunner mellett foglalt állást. Szerinte minden kultúrában vannak elemek, amelyek összeférhetetlenek az evangéliummal és vannak olyanok, amelyek hordozni képesek azt.

Már a keresztyénség legkorábbi szakaszában voltak ilyen kulturális határátlépések. Az első ilyen volt a héberről a görögre való átállás. A krisztusra használt ’messiás’ szó szerint felkentet jelent. Ehhez tudni kell, hogy a papokat kenik föl, az ő felszentelésük ceremóniáját képezte ez.

A görögben ezzel szemben a ’küriosz’ szót kezdték el használni Jézusra, a szó szerint urat jelentő kifejezést általában a császárra használták. A görögök az első pillanattól értették, mit takar ez a jelző Jézus neve mellett: hogy ő a legnagyobb úr. Ez a szó azonban nem a zsidó, hanem a görög képzeletvilághoz kapcsolódik.

Amikor egy másik kultúrával szembesülünk, az persze a sajátom elé is tükröt tart. Így járt egy afrikai misszionáriusnő is, aki, mikor rászólt egy diákjára, hogy az ne vegye el a másik radírját, az nem értette, miért ne? Hiszen csak ki akart radírozni valamit, és náluk minden közös. Mennyire evangéliumi tehát a magántulajdon azon értelmezése, ahogy mi kezeljük, és mennyire az afrikai gyerekeké?

Ehhez hasonló kérdéseket mindig fel kell tenni, ha egy másik kulturális közegbe kerülünk. Ilyenkor megvizsgálhatjuk néhány kulcskérdés mentén, mik az adott kultúra fő vonásai: Milyen a jó élet? Mi ad biztonságot? Mi okozza a bajt? Mi a megoldás? Mi az, amire büszke lehetsz?

A fentiek tükrében, a dolgokat az ige mérlegére téve el kell tudnunk dönteni, ami az, amire az evangélium fényében igent tudunk mondani, mi az, amire nemet, és hol a kettő határa.

„Definíciós kiszolgáltatottság”

Binder Mátyás antropológus a kultúra fonalát vitte tovább a maga szakmai nézőpontjából. A kulturális antropológia kultúrafogalma más, mint amit hétköznap értünk alatta: „komplex egész, amely magában hordozza a tudást, hitet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, szokást és minden képességet, sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként szert tesz.

Egy másik kultúrába kerülve három lehetőség áll előttem: Az integráció, mikor mindkét kultúra sajátom lesz, a marginalizáció, amikor egyik kultúrában sem leszek otthon, az asszimiláció, azaz a beilleszkedés és a saját kultúra elvesztése és a szeparáció, azaz elkülönülés, amikor is a saját kulturális formám megmarad.

A fenti keretekben Binder megvizsgálta a roma identitás tényezőit is: ennek részese a nemzetállam, azaz a hely, ahová, ha tetszik, ha nem, beleszületünk. Hatással van a közvetlen környezet is, a saját, szűkebb közösség. Azon múlik például, hogy egy gyerek megtanul-e beásul, vagy nem. Az identitásra a külső kategorizáció is befolyással bír. Ha románnak tartom magam, ha nem, ugyanúgy nehezebb lesz munkát találnom, ha a környezetem annak tart.

Létezik egy úgynevezett definíciós kiszolgáltatottság, amelynek következményeképp a többségi társadalom a szegénység jellemzőit cigány kulturális vonásként azonosítja. Pedig az alkoholizmus, a devianciák, a rövid távú örömszerzési források a világon mindenütt megjelennek, ahol nyomor van.

Ennek ellensúlyozására maga a cigány társadalom is elkezdett reagálni, és egy romantikus egységesítő narratívát használni, amelyben cigány és cigány között nincs különbség, pedig mondjuk a kanálfaragó, teknővájó beás cigányok és a lókereskedő lovári cigányok között nyelvi, történelmi, identitásbeli síkon is nagy különbség van.

„Patyiv”

Ennek részleteit már Szabóné dr. Kármán Judit, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem romológia tanszékének vezetője fejtette ki. A hagyományőrző oláh cigány családoknál még mindig meglévő patyiv nevű szokásrendszerre tért ki. A szó maga egyszerre jelent tiszteletet és tisztességet, magába foglalja a szemérmesség szabályait is. Ide tartozik a vendéglátás jól ismert szabálya is, mely szerint nem illik a felkínált ételt/italt visszautasítani, mert az sértés a családra nézve, de innen vezethető le a beteglátogatás csoportos gyakorlata, vagy akár a szemérmesség szabályai is. ennek egyik mögöttes alapelve, hogy a nő nagykorúságától (első köténykéje, a ketrinca felöltésétől a klimaxig) tisztátalannak számít. Ennek következménye például, hogy a női öltözékből a hónalj és a váll nem látszhat ki, de említhetnénk a hajvágás tilalmát is.

Szintúgy a tisztasági szabályok következménye, hogy a legnagyobb palotákban sincs bent a házban angolvécé, csak kinti „budi”, mert a házba ilyesmi nem való. Szóba került a temetés és a gyász folyamata is, amelyet leginkább úgy lehetne leírni, miszerint a halál nem egy pillanatnyi esemény, hanem egy folyamat, ezért az elhunytat rá kell bírni, maradjon is ott a túlvilágon. Hasonlóképp folyamatként megélt történés a születés is, és ezért fontos a keresztelő a gyermekeknek, hiszen amíg meg nincs keresztelve a gyermek, addig a hagyomány szerint a rossz szellemek még árthatnak neki. Az egymás utáni sűrű, velős előadásokra kiscsoportos műhelybeszélgetésekben tárgyaltuk ki tapasztalatainkat. A záró alkalmon Angela Elmiger, a HEKS svájci protestáns segélyszervezet kelet-európai vezetője koordinálásával problémakezelési technika, az úgynevezett konfiktus-fa megalkotásában vehettünk részt, amelyben a résztvevők feltárhatták a problémák gyökereit, és rámutathattak a következményekre is. Az előadásokat a konferencia fő törekvése szerint így a résztvevők rögtön visszacsatolhatták a mindennapi tapasztalataikhoz, magukkal hozott kérdéseikhez.

„Például a filmklub”

Hasznos gyakorlati eszköz lehet például a szemléletformálásra a filmklub műfaja, amelyet Csató Gyula, a párkai református tanoda szakmai vezetője ismertetett.

„A nyomor rengetegbe kerül” – osztotta meg egyik alapelvét, néha mégis vita alakul ki a felzárkóztatási programok értelméről, hatékonyságáról, létjogosultságáról. A meggyőzés egyik lehetséges eszköze lehet filmklubok szervezése, amelyek során egy jól megválasztott (rövid)film közös megtekintése után jól megválasztott kérdéseket teszünk föl. A résztvevőket először mindig a film által kiváltott érzelmekről kérdezzük. Ha ezt nem beszélik ki, az érzelmek hatása ott fog dolgozni a párbeszéd alatt, ami így nehezebbé válik. Csupán kérdések feltevésével többet érhetünk el, mint egy frontális vitával, beszélgetéssel. Ennek szemléltetésére, kipróbálására megnéztük a remek Szalontüdő című rövidfilmet.

Molnár Illés