„Nem kell megváltozni ahhoz, hogy az ember cigányként is Isten képmása legyen”

Sztojka Szabina, a Zsinati Missziói Iroda korábbi munkatársa, egyben a Károli Gáspár Református Egyetem teológushallgatója jelenleg zsinati ösztöndíjasként tanul az atlantai Columbia Theological Seminary-n, és örömmel mesélte el nekünk, hogy milyen tapasztalatokra tett szert a fekete egyház tanulmányozása során, és hogy mindebből mit tud hasznosítani a magyarországi cigánymisszióban.

Akik régóta olvassák már a cigánymisszió honlapját, azok számára nem ismeretlen Sztojka Szabina neve: a Kiskunhalasról származó teológa rengeteg tett egyházunk romák között végzett szolgálatáért, eddig megjelent életút-interjúiból pedig megtudhattuk, miért is választotta hivatását. Harmadik teológusi éve után úgy döntött, hogy 11 hónapig az Egyesült Államokban fog tanulni, az első szemeszter vége felé közeledve pedig kaptunk az alkalmon, és megkérdeztük őt eddig szerzett élményeiről, valamint azon ismeretek gyakorlati hasznáról, melyeket Atlantában szerzett.

Hol végzed pontosan tanulmányaidat?

Georgia államban, Atlantában, bár az egyetemünk, a Columbia Theological Seminary és a kollégium a külvárosban található, egészen pontosan Decaturben.

Mikor született meg benned az elhatározás, hogy ideiglenesen a tengerentúlon szeretnél tanulni?

Érettségi után Londonban töltöttem el egy évet önkéntesként, amikor pedig elkezdtem a teológiát, tudtam, hogy a harmadik évem után ki szeretnék menni valahová. Az otthoni lelkészeim szintén végigjárták ezt az utat, a remek példák így adottak voltak előttem, viszont amikor megismertem ezt az intézményt, csak ide akartam jönni.

Mi fogott meg leginkább benne?

Zsinati delegáltként korábban már jártam Atlantában: megtekintettem a Martin Luther King-múzeumot, jobban megismerhettem az ország déli részének kultúráját, történelmét, ez pedig nagyon megfogott engem. Elhatároztam, hogy ha visszajövök, a fekete egyházat, az úgynevezett „black church”-öt szeretném tanulmányozni.

Karácsony-újév környékén mennyire húzós a tanrend nálatok?

Ezt az időszakot nevezik „finals”-nek, amikor vizsgák helyett a legtöbben beadandót írnak – nekem még egy van hátra, és akkor végeztem.

Mennyi volt összesen?

Korábban leadtam a szakdolgozatom első fejezetét, az számított nagyobb projektnek, aztán egy prédikációs tárgyból és etikából is készítenem kellett dolgozatokat.

Egy évre utaztál ki, jössz haza ez idő alatt?

Sajnos nem. Augusztus 18-án utaztam el otthonról, és még innentől számítva is egy fél éven keresztül itt leszek még.

Milyen a kollégiumotok?

Szuper! Egy szoba-teakonyhás kis stúdiólakásom van, fürdőszobával, elég luxus! Hétköznap közösen ebédelünk a diákokkal, ezt mindenki élvezi. Az egyetem területén vannak lakások és házak is, ez utóbbiakban főleg családos diákok élnek, a tanáraink pedig az teológia melletti utcákban. Talán ezért is nagyon bensőséges a közösségről van szó, gyakran látogatjuk egymást, minimum heti egyszer közösen főzünk, hol magyar, hol koreai vagy más ételeket. Habár elég sokszor van honvágyam, itt igazán otthon érzem magam. A másik kedvenc helyem a könyvtár, ahol szinte bármilyen könyvet be tudnak szerezni nekünk! :)

Hol ünnepelted a karácsonyt?

December 18-án érkeztem meg a dél-karolinai Charlestonba, ahová az egyik afro-amerikai teológus barátnőm hívott meg a családjához, és egészen újévig itt leszek majd. Nagyon jól éreztem itt magam, már az első nap befogadtak – a teológiai karácsonyra egyébként már december 8-án sor került.

Milyen tapasztalatokra tettél szert kint az elmúlt hónapok alatt?

Mielőtt eljöttem volna otthonról, azt gondoltam, hogy a fekete egyház homogén csoportot alkot, aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Persze tisztában voltam a történelmével, de meglepett, hogy mekkora eltérés van közösség és közösség között. Néhol hatalmasak lehetnek a különbségek.

Például?

Vannak „elitistább” gyülekezetek, ahová a középosztályba tartozó feketék járnak, gyönyörű ruhákban. Akárcsak otthon, itt is kihívás, hogy ők hogyan tudnak szolgálni a kevésbé tehetősek felé. Az elején azt hittem, rengeteg lehetőség adott segíteni a fekete fiatalokat, vagy veteránokat – utóbbiak közül nagyon sokan hajléktalanok! –, de néhány lelkéssszel történt beszélgetés után rájöttem, hogy számukra is hatalmas problémát jelent, hogyan motiválják gyülekezeteik tagjait.

Ami a magyarországi helyzetre emlékeztetett, az az, hogy az idősebb fekete nők viszik hátukon a gyülekezeteket. Óriási energia van bennük, több esetben köréjük épült az egész közösség. Egy helyen felállt egy 102 éves hölgy, teljesen egészségesen, két lábán járva, és hasonló lendülettel imádkozott, mint jóval fiatalabb társai.

Ellentmondás viszont, hogy teljesen másként tekintenek a fehér közösségekre. Néhány gyülekezetben, sőt, még a teológián is előfordulnak olyan vélemények, hogy az egész egyház fekete legyen. Ez persze szintén szegregációt jelent, de megerősödésüket – társadalmi gázdasági és sok más területen – kívánják ezzel segíteni. Máshol sokkal nyitottabbak és befogadóbbak – azonban ebből van kevesebb.

Szerinted valóban erősebbé válhatnak ezáltal?

A mentorom egy fekete baptista lelkész, nemrég vele beszélgettem a témáról. Elmeséltem neki, hogy azzal a céllal kutatom a fekete egyházat, hogy a cigány közösségek számára le tudjak vonni valamilyen tanulságot abból, ami itt történik a teológián, vagy a szószéken. Az az álmom, hogy vegyes gyülekezeteket hozzunk létre, itt viszont azt látom, hogy a fekete egyház nagyon szilárdan képviseli az egyedül feketékből álló közösségek álláspontját. Erre az volt a válasza, hogy fontos végigtekinteni az egyház történelmén: az egyház mai napig az egyetlen olyan hely a rabszolgaság felszámolása óta, ahol a feketék biztonságban érezhették magukat. A legtöbb gyülekezet gyökere ugyanis a rabszolgasághoz nyúlik vissza. Ekkor a rabszolgák elszöktek az erdőbe, ahol úgy imádkozhattak és dicsőíthettek, ahogyan az természetes volt számukra.

Az „elit” és a szegényebb gyülekezetek között van-e, és ha igen, milyen a kapcsolat?

A két réteg a fiatalságnál, az ő elérésük kapcsán válik ketté. Többnyire azok a fiatalok jelennek meg a közösségekben, akiknek odajárnak a szülei is, nagy hiányt képeznek azonban a fiatal fekete srácok. Egy másik alkalmon, amely afféle egyházkerületi gyűlésnek felel meg, azt láttam, hogy a kevesebb pénzből élők is ötször adakoztak aznap. Még így is nagyobb a lojalitásuk a gyülekezet felé.

Mi volt a legmegdöbbentőbb számodra az elmúlt hónapok során?

A teológia alapvetően presbiteriánus gyökerű, de rengeteg más gyülekezetből járnak ide. Minden nap vannak áhítataink, péntekenként úrvacsorák, és nem számítottam rá, hogy ezek az alkalmak – főleg a fekete közösségekben – elég komolyan átitatódtak politikával. Ez nagyon központi és erős téma náluk, főleg a jelenleg helyzetben, annak ellenére, hogy az egyház semmilyen függésben sincs az államtól – olyan témákat boncolgatnak, melyek szerintük nem összeegyeztethetőek a hitükkel.

Tapasztaltál-e olyat, amit itthon is tudnál hasznosítani a cigánymisszióban?

Jelenleg a szakdolgozatom második fejezeténél járok, amely arra fókuszál, hogy a fekete teológiából mit tudunk hazavinni, és hogy ezt hogyan tudjuk kommunikálni a prédikációkban. A legnagyobb tapasztalatot az jelenti számomra, hogy történelmükből fakadóan központba helyezik a bizonyságtételeket, az emberek élettörténeteit. Azt akarják, hogy mindennek ez legyen az alapja, a teológusok az általam olvasott könyvekben sem próbálnak kilépni ebből. A másik sarokpontot a fekete teológus nők tapasztalatai jelentik: nagyon érdekes, hogy hasonló szintre emelik ezt a narratívát, mint a Bibliát. Az otthoni cigánymisszióban ez szintén nagyon fontos, de még mindig lehet erősíteni. Érdekes, hogy teológiai szinten milyen következtetéseket lehet levonni ezekből a történetekből.

A másik érdekes dolog az volt, hogy mekkora hangsúlyt helyeznek az identitásra: kimondani azt, hogy a fekete szép, és hogy akár még Krisztus is fekete volt. Itt rengetegen meg vannak erről győződve, egyik óránkon egy filmet is megnéztünk ezzel kapcsolatban. Az egész egyébként arról szól, hogy a fekete emberek belássák, ők is érnek annyit, mint a fehérek. A teológián is komoly energiákat fordítanak arra, hogy kimondják: a fekete Isten szemében gyönyörű, és ő is ember.

Ezt mi ugyanúgy hangoztatjuk otthon, hogy a cigányember ugyanolyan értékes, mint aki nem az, a prédikációkból azonban nem mindig ez jön le. Rájöttem, hogy nem kell különböző elvárásoknak megfelelni, ahhoz hogy értékesek legyenek a cigányok és hogy ki tudjuk mondani azt, hogy cigánynak lenni jó! Ezen azt értem, hogy több prédikációban azt hangsúlyozzuk, hogy meg kell változni ahhoz, hogy értékes légy. Ahelyett, hogy azt közvetítenénk, hogy valaki cigányként is Isten képmása.

Rájöttem, nem kell különböző elvárásoknak megfelelni, ahhoz hogy értékesek legyenek a cigányok és ki tudjuk mondani azt, hogy cigánynak lenni jó! 

Itt nagyon erős az úgynevezett „Black Lives Matter”, azaz a „Fekete életek is számítanak”-mozgalom, amit a kétszeresen diszkriminált fekete nők kezdtek el annak idején. A fekete egyháznak is nehezére esik elfogadni őket, néhány lelkész azonban úgy tekint erre, mint a következő emberi jogi mozgalomra a hatvanas években történtek után. Sőt, ezt még a fehérek között is nagyon sokan támogatják, főleg a liberális oldalon. A nők helyzete egészen furcsa, hiszen sokkal patriarchálisabb társadalom a feketéké – de ez egyébként Magyarországon is így van a cigányoknál, éppen ezért itt és ott is nehezebben fogadják el azokat, akik eltérnek az általánosan elfogadott normáktól.

Atlantában megnyilvánulnak-e a feketék és fehérek közötti különbségek, és ha igen, milyen módon?

A teológia nagyon küzd azért, hogy minél heteorgénebb közösséget hozzon létre, hogy növelje az afro-amerikai és ázsiai hallgatók számát, annak ellenére, hogy még mindig történnek rasszista megnyilvánulások. Egyik órámon egy fehér srác dolgozatot írt egy fekete fiúról, annak minden sztereotípiájával együtt: lóg a gatya, drogok, csúnya beszéd, egy idősebb fekete hölgy viszont elég rendesen kiakadt rá – később pedig a tanárok is szóvá tették ennek helytelenségét. Nagyon furcsa, hogy itt valóban vagy fekete, vagy fehér valaki, nincs átmenet, ez pedig durván meghatározza az emberi kapcsolatokat.

El tudnád képzelni, hogy itthon a cigányság az amerikaihoz hasonló módon vonul utcára, egyenlőbb jogokat követelve?

Magyarországon például minden évben megrendezik a Roma Büszkeség Napját, de soha nem éreztem azt, hogy nekem ez fontos, vagy hogy helyem lenne ott. Őszinte leszek, nem tudom, miért, de talán benne van az emberek társadalmi aktivizimus felé mutatott hozzáállása is. Itt minden nap tüntetnek valamiért, otthon azonban ez leginkább szélsőségekbe csap át. Egy olyan témát, amely nekem fontos, nem biztos, hogy ilyen módon szeretném képviselni, itt azonban azt látom, néha nem lehet megengedni, hogy a középutat válasszuk. Nem biztos, hogy jövőre fel fogok vonulni a Roma Büszkeség Napján, de ki tudja. Nem azért, mert nem vagyok büszke, hanem mert még keresem a hozzám legközelebb álló módot mindez kifejezésére.  

Melyek azok a témák, melyeket hangsúlyosabbá kellene tenni?

Egyik órán az úgynevezett rejtett/intézményes rasszizmusról beszéltünk, a következő példával: ha egy fekete, vagy cigány kislány elé odatesznek többféle bőrszínű babát, és megmondják neki, hogy válassza ki a számára legszebbet, a vékony, fehér bőrű, szőke hajúra fog mutatni. Ők már gyerekként tudják, hogy ez jelenti a társadalmi normát, amely viszont roncsolja az önképüket.

Felnőttként már rendszerekben gondolkozunk, és az ott történő diszkrimináció esetében elkezdjük megmagyarázni magunknak, hogy az a valaki miért tekint rám úgy, ahogy, elkezdjük védeni őket.

Ez velem is előfordult nemrég, hiszen egy helyen nagyon kedvesen fogadtak, de amikor elmondtam, hogy cigány származású vagyok, akkor a végén olyan is volt, aki nem akart velem kezet fogni. Persze egyből arra gondoltam, hogy ’szegények, biztos korábban érte őt valamilyen atrocitás a cigányság részéről, és rám vetíti ki’. Előbb-utóbb azonban a sopánkodás nem fog érni semmit, ezért ki kell mondani, hogy valami nincs rendben.

Van itt egy olyan mondás, hogy ha egy fehér ember bűnt követ el, az egyén a hibás, ha pedig egy afro-amerikai, akkor az egész fekete közösség.

Mivel ez otthon is így van a cigányság esetében, erősen szeretném képviselni azt az álláspontot, hogy ez egyáltalán nincs helyén. Ismerek olyan, otthoni gyülekezetet, ahol bár az egyik presbiternek komoly problémái vannak a romákkal, ugyanúgy tudtam szeretni őt. El kell fogadni őt is, de szükség van arra, hogy elmondják neki: amit hisz, vagy mond, nem helyes, ugyanis azzal nem segítek, ha csöndben maradok.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy a honi többségi cigány társadalomban egyre többen rendelkezzenek hasonló látásmóddal?

Ha maradunk az egyház szintjén, olyan példákat kell mutatni a lelkészeknek, akik a cigánymisszióban dolgoznak, akik másmilyen üzenetet tudnak közvetíteni a cigányság felé, ez pedig talán változást hozhat. De nem fog mindenki úgy gondolkozni, mint én. Ismerek valakit, aki nagyon szélsőséges véleményen van a témáról, ezt pedig nekünk kell elfogadni, ezzel viszont hatni lehet másokra, hogy valóban fontos ügyről van szó. Black Lives Matter-mozgalom történetesen egy hashtagből indult ki, érdekes, hogy otthon hogyan lehetne ezt használni.

Visszatérve a feketékre: a tudatos szegregáció csak a gyülekezetekben, vagy a társadalom szélesebb köreiben is előfordul?

A gyülekezetekben teljesen önálló döntésről van szó, máshol azonban leginkább kényszerből vannak hátrányban. Ez egészen apró, mégis sokat mondó dolgokban nyilvánul meg: én buszozni szoktam, és mivel mindenkinek autója van, ki buszozik még? A feketék. És milyen gyakran jár a busz? Fél óránként egyszer. Nemrég láttam egy fekete anyukát négy kisgyermekével fagyoskodni a buszváróban. Aztán ott vannak a kertvárosok, ahol egyszerűen nincs kiépítve járda, hiszen valószínűleg kik sétálnának ott? A feketék. És ez teljesen szándékosan és tervezetten van így. Nehéz volt szembesülnöm azzal is, hogy a teológia azért vette meg az intézmény körüli lakásokat az oktatóknak, hogy nehogy feketék tegyék azt. Persze hála Istennek ők is próbálják ezt leküzdeni. Ennek a nevén nevezés az első és legfontosabb eleme, hiszen onnan lehet tovább lépni.

Szerinted a cigányság jobban meg tudná élni identitását csak cigány gyülekezetekben?

Mielőtt kijöttem volna, úgy láttam, ez nem járható út, most azonban látok benne lehetőséget – főleg akkor, ha a vegyes gyülekezetek több fájdalmat okoznak az embereknek. Hiszen ha nem érzik jól magukat, mert nem fogadják el őket, akkor miért küzdjenek azért, hogy beilleszkedjenek? Nem hinném, hogy ez a végső cél, de lényeges állomás lehet egy egészséges, vegyes közösség felé tartó úton. Attól még nem lesz vegyes a gyülekezet, ha a cigányok oda járnak, ehhez az is kell, hogy ez a szellemiség a liturgiában, az igehirdetésben és a gyülekezet életében is megjelenjen. 

Emberként hogyan élted meg az elmúlt időszakot?

Néha nehezen, főleg azért, mert nem megyek haza 10-11 hónapig, és sokáig nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel. De aztán sikerült megtalálnom magamat: énekelek egy kórusban, rengeteg programon, pódiumbeszélgetésen veszek részt politika, vagy éppen migráció témájában. Minden nap ott vagyok az áhítatokon, élvezem, hogy színes a közösség: az egyik legjobb barátom egy Dominikai Köztársaságból származó fiú, de rengeteg időt töltök a koreai diákokkal és gyülekezet többi tagjával is – szinte mindig van valaki, aki elvisz vásárolni! Itt sokkal erősebb a teológusnők támogatása, amely rengeteget segít a személyes növekedésemben. Élvezem, hogy a tanárok személyes időt töltenek velünk, legnagyobb hatással a professzornők voltak rám.

A teológia felénél járva vannak elképzeléseid arról, hogy mivel szeretnél foglalkozni a hatodik évet követően?

Otthon két professzorom is terelgetetne a PhD felé, de úgy voltam vele, hogy az nem nekem való. Az itt töltött időm alatt azonban egyre erősebbé kezd válni bennem az akarat ez irányban. 

Interjú: Dezső Attila