Józsefvárosban is csak az evangélium kínál valódi változást

Budapest egyik legszegényebb környékén, a józsefvárosi Magdolna negyedben a Te+Én Református közösség az istentiszteletek, bibliaórák és házicsoportok mellett tanodát, játszóházat, játszva tanító szakköröket is kínál a helyieknek, ezzel a környék egyik meghatározó színfoltjává vált. A közösség lelkészét, Lakó Istvánt kérdeztük az ide vezető útról, a missziói identitásról és a romák között végzett szolgálat mindennapjairól.

Ha jól tudom, Marosvásárhelyen születtél. Mikor jöttetek át?

Öt éves voltam, mikor átjöttünk Magyarországra. Nem sokkal a romániai forradalom után. egy Szolnok melletti faluban, Vezsenyen laktunk, de hamarosan – kilenc évesen – kollégiumba kerültem, egy törökszentmiklósi református általános iskola tehetséggondozó osztályába. Innentől kezdve sokáig kollégistaként folytattam: a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába felvételiztem, majd – teológusként maradtam ugyanabban az épületben.

„Volt egy általános istenhitem”

Egyenes, kikövezett útnak tűnik. Református családból jössz?

Nem, édesanyámat unitáriusnak keresztelték, és édesapám sem gyakorló református. Nagyon szerettem iskolába járni, ezért gondolta a családom, hogy nekem egy ilyen tehetséggondozó osztály jó kihívás lesz. Kis gyerekkoromtól volt egy általános istenhitem, érdeklődésem, örültem, hogy ebben az iskolában a Bibliáról is lehet tanulni.

Mikor, hogyan kaptál elhívást a lelkészi szolgálatra?

Gimnazista koromban volt egy meghatározó élményem, ami ebbe az irányba mozdított: bibliaolvasás közben egy alkalommal átéreztem, hogy amiről olvasok, annak komoly tétje van: a keresztyénség vagy igaz, vagy hazugság, egy igen-nem kérdés, és hogy minden ezen múlik.

„Minden ezen múlik."

Onnan kezdve minden alkalmat megragadtam, hogy olvassam a Bibliát, és eljártam minden lehetséges áhítatra, bibliaórára. Ekkor tűnt fel, hogy vannak igehirdetők, akiken érezni lehet, hogy valamit nagyon-nagyon át akarnak adni. Eltöprengtem, mi is lehet ez a valami. Ahogy figyeltem ezeket az igehirdetőket, közben pedig a saját hitbeli kérdéseimmel küzdöttem, rájöttem, van ezekben a teológusokban valami közös: Jézus személye volt számukra a központi kérdés. (Később megtudtam, valóban csak ez volt bennük a közös, egyébként egymástól teljesen eltérő kegyességi irányzatokhoz tartoztak.) Ekkor dőlt el az is, hogy én is ezt szeretném tenni, hozzájuk hasonló eltökéltséggel szeretném hirdetni az evangéliumot. Ebben elég határozott döntést hoztam, semmi mást nem jelöltem meg a felvételi jelentkezésnél.

Az már az egyetemen eldőlt, hogy missziós, gyülekezetplántáló, többkultúrájú gyülekezetben szolgáló lelkész leszel?

A teológián még nem volt elképzelésem arról, hogy falusi vagy városi lelkész leszek, csak egyet tudtam: hogy szeretnék a missziói dinamikában, missziói feszültségben szolgálni, ahol a keresztyén és nem keresztyén társadalom között folyamatos, valódi találkozás történik. Azt gondolom, hogy az ilyen találkozásokban dől el – különösen a népegyház esetében, hogy a mai keresztyének meg tudják-e fogalmazni a mondanivalójukat. Amíg csak a saját komfortzónádon belül maradsz, el lehet boldogulni sallangokkal, de amikor olyan közegbe kerülsz, ahol a nemhívők vannak többségben, valódi, megharcolt válaszokra lesz szükség.

Hogyan kerültél ide a nyolcadik kerület Magdolna negyedébe?

A feleségem, akivel még teológusként találkoztam, itt élt a kerületben. A Salétrom utcai gyülekezetbe jártunk, amely már akkor működtetett egy missziói gyülekezetet, a Talipontot, Kiss Sámson Endre vezetésével. Itt láttam közelről, milyen egy gyülekezetplántálás. Nem sokkal később Dani Eszterrel együttműködve az egyik helyi iskolában elkezdtünk fakultatív hittanórákat tartani. Később a helyi családokkal is felvettük a kapcsolatot, játszóházakat szerveztünk a közeli közösségi házban. Ekkor még nem volt kimondva, hogy gyülekezetplántálás lenne a célunk, de már ez a szakasz is remek lehetőség volt arra, hogy önkéntesek be tudjanak kapcsolódni, akiknek elhívásuk volt a helyi cigányság felé, vagy épp a gyerekek felé.

„Budapestnek sok új evangéliumi gyülekezetre van szüksége”

Ebben az időben megismerkedtünk a Redeemer City to City hálózatával, valamint az európai  Intercultural Church Plants Networkkel. A már eddig is határozott meggyőződésem, hogyhogy Budapestnek sok új evangéliumi gyülekezetre van szüksége, konkrétabbá vált: olyan gyülekezetet szeretnénk építeni, amelybe hasonló arányban járnak cigányok és nem cigányok.

Tehát elsősorban a gyülekezetplántálás volt az elhívásod, és úgymond „csak a körülmények” hozták úgy, hogy épp a cigányság felé?

Sokáig csak a kontrasztot éreztem: egy-egy gyülekezeti alkalom után feltöltődve, lelkesen kiléptem az utcára, ahol viszont fájdalommal töltött el, ahogy láttam, hogy  mekkora réteget nem érünk el az örömüzenetünkkel, amely elvileg mindenkinek szól. Ez a fajta „fájdalom” erősítette a missziós elhívásomat.

Sokáig valóban úgy gondoltam: elsősorban missziót végzek, és ennek csak esetleges körülménye, hogy itt és most épp a cigányok felé, és ehhez nyilván meg kell értenem és szeretnem őket. Ma már akárhova mennék: vidékre, egy faluba vagy másik városba, megkeresném a cigányokat.

Mert az eddigi tapasztalataiddal ma már könnyen teremtenél kapcsolatot a cigányokkal?

Szerintem kapcsolatot teremteni mindenhol nehéz. Meggyőződésem, hogy ami nálunk, a Te+Énben működik, az már Budapest más kerületeiben sem biztos, hogy egy az egyben másolható lenne. Mondjuk Újpesten, vagy Kőbányán ugyanúgy el kellene töltenünk egy újabb másfél vagy két évet, hogy megértsük a környék dinamikáját, viszonyait, szükségeit.

Nálatok mi az a rendszer, ami kialakult? Mesélj egy kicsit a Te+Én életéről!

A gyülekezet egy tanodát működtet, huszonöt önkéntesünk van, akik mind egy-egy gyereket mentorálnak. Közülük nem mindenki jön a hitéleti alkalmakra, ezt nem is várjuk el tőlük. Van egy játszóházunk, ahol havonta egyszer egy-egy országról, kultúráról beszélünk, ezzel nem csak tanítunk, hanem a kulturális feszültséget is enyhítünk. Ha a gyerekek megismernek egy holland vagy maláj embert, és azt, hogy ő honnan jön, milyen az élete, akkor talán a cigányok és nemcigányok közti viszony is egy tágabb keretbe kerülhet. Vannak szakköreink is, ezek általában nem egy tantárgyra épülnek,, hanem összetettebb, több tárgyat egyszerre fejlesztő tevékenységek. Ilyenre volt példa a térképkészítő szakkör: ez érinti az informatikát, hiszen számítógépen készítjük; érinti a földrajzot, de fejleszti a tájékozódási képességet is és közben közösségi munkába von be. A végén kézzelfogható eredményünk lesz: az OpenStreetMap nevű közösségi fejlesztésű térképén a város egy részének térképét a mi gyermekeink készítették el.

Vannak házicsoportjaink, és persze az istentiszteletek, amelyek jóval hosszabbak, mint a megszokott református istentiszteletek: gyakran két prédikáció is van, és van lehetőség beszélgetésre, kérdezésre is. Egy roma pásztor, Márton Richárd is szokott igehirdetéssel, tanítással szolgálni. Jelenleg épp a Második Helvét hitvallást tanulmányozzuk át hétről hétre.

Voltak olyan, cigányokkal kapcsolatos korábbi előítéleteid, tapasztalataid, amiket felülírt a közöttük végzett szolgálat?

„Jézus kimondja a bűnöket, miközben életét adja azért, hogy a bűnös megmeneküljön”

Leginkább általános iskolában volt mindennapos érintkezésem pár cigánygyerekkel, láttam sajátos feszültségeket is körülöttük, de traumatikus élményeim nincsenek. Viszont a szolgálatban azt tapasztalom, hogy sok társadalmi előítélet valós tapasztalatokon nyugszik. Ugyanakkor a politikai ideológiák hajlamosak leegyszerűsíteni a kérdést és vagy mindent a körülményekre hárítani, vagy szinte genetikai kérdésként kezelni a problémákat. Ezzel szemben Jézusnál azt látjuk, hogy nagyon határozottan kimondja a bűnöket, miközben életét adja azért, hogy a bűnös megmeneküljön, és új élete legyen.

A gyülekezetplántálás bár egyházi, de mégis kevésbé intézményes keret, amelyben közelebbi, baráti kapcsolatba kerültem cigányokkal, akikkel egyébként talán soha nem lett volna kapcsolatom. A bizalmas, kötetlen beszélgetésekben tapasztaltam, hogy sok jelenséget, amelyet politikai korrektségből a többségi társadalom gyakran fél kimondani, ők egyáltalán nem tagadnak. Volt, aki elmondta például, hogy tizenöt éves korától lopásból élt, és nem azért, mert nem kapott munkát: egyszerűen sosem keresett munkahelyet.

Azért biztosan voltak más példák is…

Persze. Amikor például ez az ember változtatni akar az életén, megtapasztalja azt, amit a baloldali gondolkodású emberek szoktak gyakrabban hangsúlyozni (mert részben az ő sztereotípiáik is igazak): jó eséllyel nem kap majd munkát a bőrszíne miatt. Itt lesz fontos észrevenni, hogy az újrakezdőknek mennyire különböző lehet a motivációjuk.

Két konkrét példát tudnék erre felhozni. Két embert lopásért ítélték el, letöltötték a börtönbüntetésüket.  Egyikük elhatározta, hogy nem akar többet visszakerülni, mert a fegyház nagyon negatív, elrettentő élmény volt neki. Elment munkát keresni, de nem sok sikerrel: vagy túl korán kellett bemenni, vagy nagyon hideg volt, vagy a főnök volt elviselhetetlen. Több évtized tolvajkodás után nagyon nehéz egy munkahelyi kultúrát elfogadni, az ottani elvárásokhoz alkalmazkodni.

Egy másik, hasonló helyzetből indult ember viszont megtért, élő hitre jutott, szó szerint újjászületett. Ő olyan személyes kapcsolatot él meg Istennel, hogy mikor a börtönből szabadulva visszament volna a régi életébe, szabályosan rosszul lett, szinte a szervezete tiltakozott a bűn ellen. Ő képes akár napi tizenkét órában is mások után takarítani, panaszkodás nélkül hajtja magát, mosolyog, és örül az új életének: nem egy társadalmi elváráshoz kezdett el hirtelen alkalmazkodni, hanem Isten tekintélyének vetette alá az életét

„Új emberként”

Kívülről nézve nagyon hasonló a két történet: letöltött börtönbüntetés, majd újrakezdés. De a motiváció egyiküknél csak a félelem a börtönbe való visszatéréstől, a másiknál pedig belső megújulás. Utóbbi azt is eléri, hogy az évtizedek alatt berögzült munkakultúra (hiánya) megváltozzon. Ezek konkrét példák, de nagyon sok hasonló történetet lehetne mesélni. Vannak, akik egészen zűrös háttérből érkezve kezdenek el járni ide, azért, hogy jobb emberek legyenek. Ha a TE+ÉN csak egy társadalmi projekt lenne, elégedettek lehetnénk ennyivel is: bűnözés helyett közösségben töltenek értékes időt– de valójában ezek az emberek időzített bombák. Akiknek csak eszköz az egyház társadalmi szolgálata, de nem történik belső megújulás az életükben, egy-két hét, hónap, vagy akár év múlva ugyanabba az életbe térnek vissza, ahonnan érkeztek. Akiknek viszont megadatik, hogy Jézusban élő hitre juthatnak, azoknak az újrakezdés nem csak egy személyes fogadalom lesz, nem is csak az értékrendje változik meg, hanem a régieket hátrahagyva új emberként, új természettel haladhatnak új cél felé. 

Molnár Illés