Hálás szívvel hazatérni Istenhez

Negyedik alkalommal szervezett cigánymissziós találkozót öt protestáns felekezet: a baptista, evangélikus, metodista, pünkösdi és református egyházak cigánymissziós közösségei az alsózsolcai metodista templomban gyűltek össze Istent dicsőíteni és egymást megismerni február 9-én, szombaton. Az eseményen a gyülekezeti tagok a hálaadás témájában hallgathatták az igehirdetést, bizonyságtételeikben pedig néhányan 450 fő előtt mesélték el, hogyan tudtak köszönetet mondani életükért és megtérésükért.

„Köszönjük, hogy részesei lehetünk az európai cigány ébredésnek” – fogalmazott Durkó Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymissziójának vezetője nyitó imádságában, miután a vendéglátók nevében Kurdi Zoltán metodista lelkész köszöntötte az egybegyűlteket. Az alsózsolcai eseményen egy kis szeletét mi is megtapasztalhattuk annak, milyen munkát végez a Szentlélek hazánk látható és sokszor eldugott szegleteiben. Alsózsolca sem az ország közepe, egy napra mégis annak tűnt: a magyarországi protestáns felekezetű cigányság száma húszezerre tehető, ebből jöttek el több mint 400-an a Miskolc melletti kisvárosba.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében minden felekezetnek vannak gyülekezetei, amely a rövid út miatt sokaknak előnyt jelentett, a jánoshalmai reformátusok azonban több mint háromszáz kilométert utaztak azért, hogy ott legyenek a találkozón – oda-vissza csaknem nyolc órát töltöttek autóban! Hogy miért? Bakay Péter így fogalmazta meg a nap célját: „Képzeljünk magunk elé egy mérleget, amelynek egyik serpenyőjében a panaszaink, másikunkban pedig a hálaadásaink vannak – vajon melyik lesz a nehezebb?” – monda a Magyar Evangélikus Egyház cigánymissziós referense. „Azért vagyunk itt, hogy halljunk a háláról, és gyakorolni kezdjük” – tette hozzá.

A találkozón részt vett Khaled A. László metodista szuperintendens, aki a következő szavakkal fordult a résztvevőkhöz: „Jézus meg akar nyerni minket, hogy mi is tanítványok legyünk. Mindegy, hogy hol dolgozunk életünk során, ne rejtsük el a magot, adjuk tovább, hiszen mindannyian Isten követei vagyunk!” Isten követe volt az a Szuhánszky János lelkész is, akit egy Hankóként ismert alsózsolcai asszony hívott el a cigánytelepre evangelizálni 1952-ben –  egy évtizede már, hogy a város metodista roma hívei templomban dicsérhetik az Urat. „Ezért csak hála lehet a szívünkben” – mondta Szilágyi János polgármester, a helyi gyülekezet roma lelkésze, Erdei Nagy László pedig hozzátette: „Köszönjük, hogy Szuhánszky annak idején cigánnyá lett, és köszönjük nektek, hogy figyelmeztettetek minket a hálaadásra!”

Langerné Victor Katalin társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár minden évben örömmel fogadja el a szervezők meghívását, a miértjére pedig hamar fény derült: „Máshol nem lehet érezni ezt az összetartozást!” – mondta, majd így folytatta: „Adja Isten, hogy mindig megrendezhessék ezt az eseményt – és azt, hogy ne férjünk be ide.”

Kétségkívül jobban össze kellett húznunk magunkat, mint egy évvel korábban, a budapesti, Deák téri evangélikus templomban, de az alsózoslcai templom falai éppen ezért bizonyultak otthonosnak. Természetesen mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor ez az érzés távolinak tűnik, hogyan aztán az alábbi igébe ütközzünk: „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” – hallhattuk a 100. hálaadó zsoltár negyedik versét a találkozó igehirdetésének alapjaként.

„A honvágy és a hálaadás általában nem szerepel ugyanazon az asztalon” – fogalmazott Balogh Róbert jánoshalmai református lelkipásztor. „A honvágy azonban ahhoz kötődik, ami egykor a miénk volt, akár csak az otthonunk – a cigányok pedig sokszor érzik ezt. Valaki egyszer azt mondta nekem: ’A társadalom söpredéke vagyok’. Mennyi ilyen helyzettel találkozunk nap, mint nap! Távol vagyunk Istentől, a hálaadás pedig csak akkor valósulhat meg, ha otthon vagyunk.”

A lelkész úgy fogalmazott, hogy az egész Biblia a hazavágyódókról szól, és aki már hálát tud adni a hazatérésért, újabb honvágyókat húzhat magával. „Amikor a jánoshalmi bibliaórákon összegyűlünk hetvenen, nekem is ez az érzésem. Az emberek tömegesen térnek haza Istenhez. Az úton azonban mindig van valaki, ezért azt mondom a honvágyóknak és a hálaadóknak: mindig legyen hely mellettetek!” – tette hozzá Róbert.

Persze a hálaadás soha nem lehet teljes dicsőítés nélkül: az alsózsolcai metodista gyülekezet zenekara csodás énekekkel emelte fel Isten nevét egész nap. A népszerű „Cigány vagyok, nem bánom, Jézust a szívembe bezárom…” című dal csak egy volt ezek közül, amely az énekhangon túl gitáron, cimbalmon, dobon és hegedűn megszólalt.

A találkozón minden felekezet egy-egy gyülekezete is bemutatkozott: baptista részről Víg Miklós lelkipásztor a 2013-ban alapított tatárszentgyörgyi közösség életéről osztott meg néhány pillanatképet, az evangélikus Győrfi Mihály pedig a Görögszálláson és Nyírteleken működő cigánymissziókról beszélt. A metodisták természetesen Alsózsolca történetéről meséltek a gyülekezetalapító fia, Szuhánszky István révén, a pünkösdi Rézműves Miklósnak köszönhetően pedig a Nyírvasváriban működő gyülekezet működését ismerhettük meg közelebbről.

A református cigánymisszió híreit követőknek nem ismeretlen Gyirgyó Dénes neve, aki a konyári gyülekezet aktív tagja, és most arról mesélt, milyen a Debrecen melletti közösség élete: „Ezt a szolgálatot húsz évnyi imádkozás előzte meg. A település csaknem kétharmada roma, ezért nagyon fontos munkában veszünk részt. Amikor a cigánytelepen sétálok, és odajön hozzám egy szegény kisgyerek, akkor látom, hogy ott van Jézus!” – mondta, majd hozzátette: „Ha Isten megérint minket, akkor nincs cigány és magyar, nincsenek közöttünk különbségek – a kárpit kettészakad”.

Dénes gondolatait erősítették meg egy konyári hölgy szavai, akivel az ebédszünetben beszélgettünk: „A cigányság szomjazza az igazságot! Ahogyan azonban Krisztusnak is szenvednie kellett, így minket, romákat is szenvedések által formál.” Felemelő látni, hogy mindenki ezt az igazságot keresi: „A gyülekezetben érzem a legjobban magamat, de csodálatos ennyi ember között lenni” – mondta az olaszliszkai Gizella, két jánoshalmai fiatal srác pedig hozzátette: „Már többször voltunk ilyen találkozón, a dicsőítés tetszik a legjobban.” Ők voltak azok, akik még a hazaindulás előtt és alatt is gitárt ragadva énekeltek.

A találkozó délutáni blokkjában Dani Eszter missziói irodavezető igei vezérfonalán (1Thessz 5) végighaladva bizonyságtételeket hallgatunk meg. Ezekben a személyes vallomásokban a gyülekezeti tagok nem csak elhívásukról és hálaadásukról meséltek, de sokszor lelkük legmélyebb fájdalmait is felszínre hozták, székeikbe szögezve a könnyeivel küszködő hallgatóságot. Az evangélikus Bogdán Istvánt többen is átverték élete során, amikor azonban elkezdte hallgatni az édesanyja által kedvelt keresztény dalokat, letérdelve kiáltott Istenhez bocsánatért. Azóta rendszeres bibilatanulmányozó, és ő maga hívogatja az embereket közösségbe.

A metodista Erdei Nagy Imre kislányával és feleségével együtt állt mikrofon elé: a pár ötödik gyermekét várta, amikor megtudták, hogy a magzat már nincs életben. Az alkoholból szabadult férfi és kedvese vonakodott, hogy ismét gyermeket vállaljon, de bíztak Isten kegyelmében. Az Úr így adta nekik a kicsi Szofiát, aki anyukája ölében mosolyogva hallgatta szüleit. „Sokszor képzelek magamról többet, ilyenkor Isten megszégyenít – azt szeretném, ha az életem rá mutatna!” – tette hozzá Imre.

A baptista Csikja Andrea a megbocsátás nehézségéről mesélt: gyerekei apja elhagyta, édesanyja életét veszítette, házát eladták a feje fölül. Egy gyülekezetben mégis megismerte a megbocsátás erejét: „A harag méreg – egyedül Isten képes arra, hogy a sátán eszközeit elvegye. Cselekedjünk jót másokkal!” – mondta. Minden bizonyságtételre két ima és egy ének volt a válasz – a metodista gyülekezetben szolgáló Jeanott Randimbiarison madagaszkári testvér ugyan csak keveset tud nyelvünkön, de saját, magyarul írt dal előadásával tette meghittebbé az alkalmat.

Sztojka Lajos pünkösdi gyülekezeti tagot nyolc évesen elhagyta az édesanyja, édesapja pedig folyamatos részegeskedéssel keserítette meg az életét. Noha tanulni és dolgozni kezdett, családot alapított, ugyanezeket a mintákat kezdte követni ő is. Amikor azonban egyik ismerőse elhívta a gyülekezetbe, megváltozott az élete: „Azt mondták, hogy imádkozni akarnak értem. Azt akartam, hogy jobban tudjam szeretni a felebarátomat, és még abban az évben befogadtam Jézust. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!” – mondta, amolyan életmottóként az emberek szívére helyezve.

Zárásként a református Lakatos Krisztián bizonyságtételét hallhattuk, aki szintén csonka családban nőtt fel: őt az édesapja hagyta el a bodaszőlői cigánytelepen, édesanyja pedig az alkoholba menekült.

Noha már fiatalon hitre jutott, a helyi lelki élet motorja csak hátrányt látott származásában: „Le akartam marni magamról a bőrömet, és úgy imádkoztam: Istenem, ha szeretsz, akkor add, hogy ne legyek cigány! Ma már azonban büszkén vállalom, és örülök neki, hogy az vagyok!” Testvérei és azóta megtért édesanyja sírva imádkoztak érte – egyszerre megindító és örömteli látvány volt, hogy az Isten hogyan tud kegyelmébe fogadni egy családot.

Az Úr kegyelme azonban mindannyinkat megtalált: protestánsokat, katolikus testvéreket – akik részéről Szabó László piarista szerzetes mesélt sátoraljaújhelyi szolgálatáról –, Krisztus-hívőket, lelkészeket, munkatársakat, honvágyókat és hazatérőket egyaránt. „Így, együtt vagyunk Krisztus teste” – adott hálát záró imádságában Kurdi Zoltán lelkész. Egy napra Alsózsolca fogadott be minket, s bár a találkozó után szétszóródtunk az országban, újból megerősítést nyertünk, hogy hol van az igazi, közös otthonunk.

Dezső Attila
Fotók: Vargosz

Az eseményről készült képekből álló galériánk hamarosan megtekinthető oldalunkon!