Ha egy apró dologban segíthetek, már megérte

Mi visz rá egy fiatal nőt arra, hogy olyan iskolában oktasson, amellyel más tanárok a diákjaikat riogatják? Hogyan tudja fenntartani a motivációját, ha tanulói többsége pótvizsgára kényszerül? És milyen haszna van a munkájának, ha az órák fele fegyelmezéssel telik? Csombok Marianna magyar szakos tanárnő, a nyolcadik kerületi Lakatos Menyhért Általános Iskola munkatársa mesélt nekünk hivatása fény- és árnyoldalairól.

Néhány hónappal ezelőtt mutattuk be a Cigánymisszió követőinek a józsefvárosi Te+Én református közösséget, melynek egyik gerincét a tanodai munka adja. Itt önkéntes fiatalok külön foglalkoznak egy-egy diákkal, segítve őket a tananyag megértésében és a másnapi órákra történő felkészülésben.

Amikor egyikük, Csombok Marianna megtudta, hogy magyar tanárt keresnek a Lakatosban, nem habozott, és egyből benyújtotta pályázatát – két héttel később már meg is tarthatta első óráját, párhuzamosan pedig a Te+Én-ben is komoly feladatokat vállal. Mindez alig fél éve történt, de a nyári szünettel együtt azóta már rengeteg impulzus érte – Majával a józsefvárosi II. János Pál pápa téren találkoztam, ahová gyakran kihozza nebulóit.

Anno hogyan kerültél önkéntesként a Kis Fuvaros utcai közösségbe?

Az Artemisszió Alapítványnak 2013-ban volt egy pedagógusi továbbképzése, ahol egy lány megkért arra, hogy segítsek Kolompár Erzsébet Babának felkészülni az érettségire. Ő már akkor szervezőként dolgozott a közösségben, és elhívott egy általa tartott, a Kossuth-díjas cigányokról szóló előadásra. Aztán el-el jöttem a játszóházba a gyerekekhez, majd amikor elkezdődött a tanoda, akkor azzal kezdtem foglalkozni. Egyébként a Baba élethelyzete, tenni akarása tetszett nekem a leginkább – jó lenne, ha más cigány családok is az ő elszántságát követnék, hiszen ma már hittantanárnak készül.

Az ő példája ragadós lehet, de te mennyire vagy hiteles a gyerekek szemében?

Igaz, hogy sokszor azért nem értem őket, mert cigányul vagy olyan rétegnyelven beszélnek, amit nem ismerek, de úgy gondolom, lehetek példa én is a számukra, például ha emberi dolgokkerülnek szóba, hogy az egyik mit tesz a másikkal, vagy mit nem. Vagy ha arról beszélek nekik, hogy nekem is lehetnek anyagi problémáim. Szerintem az ilyen esetekben hiteles tudok lenni. Sőt, talán ahhoz is hozzásegíthetem őket, hogy védőnők, óvónők, vagy akár tanárok legyenek belőlük. Én hiszek a cigány óvónőkben, hiszen a kisgyerekeknél rengeteg dolog eldől, ezek a szakmák pedig elérhetőek a Lakatosban tanulók számára.

Ha már hitelesség: előfordult, hogy kiabáltam a gyerekekre, de nem éreztem önazonosnak, ezért a következő naptól nyugodtabban, csendesebben próbáltam őket fegyelmezni. Az már sokkal inkább én voltam, néha pedig be is vált.

Miért éppen a tanári pálya érdekelt?

Nem vettek fel pszichológusnak és gyógypedagógusnak sem, sodródtam az árral, így kerültem a tanári képzésre. Anno egyébként színésznőnek készültem, végzősként még előkészítőre is jártam a Színművészetire, de egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom. Amikor aztán elvégeztem az egyetemet, úgy voltam vele: annyi időt beleraktam abba, hogy tanár legyek, hogy ki kell próbálnom, jó vagyok-e tanárnak. Rossz tanárra senkinek nincs szüksége. A tanoda erre nagyszerű gyakorlóhely volt, most pedig úgy érzem, a helyemen vagyok.

A szakirányra hogyan esett a választásod?

Az irodalom régi kedvencem – bár az egyetemen olvasott, kötelező része után kicsit megcsappant ez az érzés. Szeretek olvasni, különösen az északi regényeket: skandináv krimik, észt szerzők művei, és így tovább.

Azért az órai repertoárból ezek kimaradnak, nem?

Az északi irodalom nyilván kemény, de egyébként az északi mesék is! Egy orosz mesében teljesen normális, hogy valaki elvesztette kezét-lábát és kiszúrták a szemét is. A magyar, vagy más európai mesékben nincs olyan, hogy valakinek elássák a végtagjait, majd később visszamennek érte. Persze elő lehetne adni, mennyi vér folyik, amikor a farkas megeszi a nagymamát és Piroskát, de a gyerekek nem fogják félelmetesebbnek képzelni a farkast annál, mint amit meg tudnak emészteni. Eddig egyébként kevés idő jutott a mesélésre az iskolában, a jövőben erre mindenképp szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni.

Említetted, hogy a helyeden vagy – ezt miből érzed?

Például ha visszahallok valami olyasmit tőlük, amit én mondtam nekik, vagy amikor megvédenek.

Milyen helyzetekben szorulsz védelemre?

Amikor az egyik társuk beszól, vagy tiszteletlenül beszél velem, akkor a másik ráförmed, hogy „Figyelj! Ne beszélj így a tanárnőmmel!” Ez már nem egyszer fordult elő, sőt, alig kezdődött el a tanév, most is volt rá példa.

Tiszteletlenség alatt mit kell érteni a Lakatosban?

Tegeződés, káromkodás, szemtelen hangnem, és hasonlók. Az önkéntesség alatt viszont megtanultam, hogy ez nem nekem, hanem a pozíciómnak szólnak. Középosztálybeli fehér nőként tanítok cigány gyerekeket, egy lakókörnyezet miatt szegregált iskolában, szóval számomra ez egyáltalán nem meglepő.

Milyen eszközeid vannak az órai fegyelem megtartására?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy párhuzamosan egy Waldorf-képzést is végzek, egy éve kezdtem el. A próbatanításon sajnos alkalmaztam a „lakatosos” módszereket, néha szükség volt rá.

Ez mit jelent pontosan?

Leginkább felemelem a hangom. Sajnos. Viszont ideig-óráig működik.

A tapasztalatok fordított hasznosítása is?

A Waldorf úgy gondol a tanár személyiségére, mint egy példakép, amely biztos pont a gyerekek szemében. Akit jó utánozni, akihez lehet kötődni. Ilyen biztonságos kapcsolatra törekedek én is. Többek között ezért is akarok minél többet mesélni, fejből, hogy jobban meg tudjam ragadni a figyelmüket. Az élőszó varázsa még mindig hat rájuk. Sőt, ha tábláról kell másolni, akkor mindegy, hogy van még tíz centi hely a füzetükben, ugyanakkor kezdenek új sort, amikor én. Bízom benne, hogy a magatartásomról is hasonló lenyomat alakul ki bennük.

Vannak már jelei?

Nehéz megmondani, és szerintem ehhez évekre lesz szükség. Azt viszont biztosan tudom, hogy a velük kialakított kapcsolat segítségével készítettem fel őket a pótvizsgára. Én felajánlottam a segítségemet, ők maguktól jelentkeztek, és át is mentek. Egész nyáron, két-három naponta tanultunk, leültünk egy parkban, vagy más nyugodt helyen.

Nem éppen a hagyományos pedagógusi nyári szünet.

Akartam, hogy átmenjenek. 16 évesen még mindig hatodikosok-hetedikesek. Összeszorul a szívem miattuk, és muszáj bent tartanunk őket, hátha addig is ragad rájuk valami. Például lesz egy jó beszélgetése egy tanárral, vagy egy idősebb diáktárssal, ami hátha építi.

Hogyan tudod így fenntartani a motivációdat a mindennapokban?

Közösség, közösség, közösség. Az embert semmi sem tartja jobban életben, mint a kapcsolatai.

Mit értesz konkrétan közösség alatt?

Minden emberi kapcsolatot, barátot. Kevés, de erős baráti kötődéseim vannak – a tanoda egy biztos pont ilyen szempontból. Aztán ott a családom, a nagymamám, akitől a hitemet is örököltem.

Aláírom, rengeteget segít a támogató háttér, de mégis, miért dönt úgy egy fiatal nő, hogy a város egyik legszegényebb kerületében akar tanítani, sokszor halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket, sikerélmény nélkül?

Talán azért, mert van miből adnom. A tanodás időszak alatt sokat gondolkoztam azon, hogy ez honnan van bennem, mit láthattam például a szüleimtől, ami ide hozott. Vagy ellenkezőleg: miért nem a budai Marczibányi téri, magas IQ-val rendelkező gyerekeknek tartok fejlesztő foglalkozásokat, egy elit iskolában, ahol folyamatosan rejtvényfejtő versenyekre viszik őket? Őszinte leszek: nem tudom rá a választ, csak azt érzem, dolgom van itt.

A Lakatosban egyébként mennyi idő telik el fegyelmezéssel?

Negyvenöt percből körülbelül huszonöt. Nagyon nehéz lekötni őket, az ötödikeseim például tíz és tizenöt év közöttiek. Az egyiket leállítom, elkezdi a másik, aztán folyamatosan zajonganak valamiért. Hiába vagyok kedves, azzal nem mindig tudom őket lenyugtatni.

Ebbe kilenc hónap alatt bele is nyugodtál? Sok pedagógus évekig küszködik azzal, hogy rendet tartson az óráin.

Nagyon hamar el tudtam fogadni, hiszen már annak is örülök, ha egy apró hatásom van rájuk. Nem gondolom azt, hogy meg tudom váltani a világot, egyes emberekkel tudok foglalkozni, és csak azokkal, akik akarják. Ha olyasvalakire fordítok több energiát, akit az egész nem érdekel, azoktól veszem az időt, akik figyelnének. Természetesen mindenkihez beszélek, de van egy határ, ami után el kell engedni a rosszaságokat. A hetedikeseknél például már nem érdekel, ha telefonoznak. Ha nem zenélnek, és nem zavar, rájuk hagyom. Ha viszont folyton szétszóródik a figyelmem, akkor abba nagyon hamar tönkre megyek.

Azt várom egy gyerektől, hogy azért tegye el a telefont, mert érdekes dolgokat mondok, holott beismerem, hogy az nem hozza lázba őket, és nem minden feladat jó. A minap például elértem, hogy tízből nyolc gyerek oda is figyeljen – azok után, hogy tíz percig hagytam, hadd telefonozzanak. Úgy gondolom, hogy talán ez a tolerancia forgatódik vissza. Egyébként meg egy gyereknek is lehet rossz napja, ahogyan nekem is.

Mivel év közben jöttél hozzájuk, mennyi időbe telt, amíg megszoktak?

Sokáig anyátlanok voltak, magyar órájuk pedig elég sok van – szeretetet talán csak néhány hónap után kezdtem érezni. Ebben benne van az is, hogy nyáron együtt voltunk. Viszont van egy kislány, akivel például hiába dolgoztunk remekül együtt a tanodában, az iskolában mindent újra kellett kezdeni. Mint ha nem is ismertük volna egymást. Aztán amikor sírt, hogy mindenből bukásra áll, bevállaltam, hogy heti kétszer-háromszor leüljek vele a pótvizsgára készülni. A nagypapája az Erkel mellett kártyázik, volt, hogy lesöpört nekünk egy asztalt, és oda ültünk le, aztán a parkban tanultunk, de elvittem őt a Nem Adom Fel Kávézóba is. Mivel csak azért sem akart tanulni, megbukott. Ezt persze személyes kudarcként éltem meg, de utána rájöttem, mindent én sem tehetek meg érte.

Beszélgetésünk alatt Maja folyamatosan egy papírlapokból álló, vastag gyűjteményt szorongat, melyeken többek között tanítványai rajzai, kedves üzenetei szerepelnek. A gyerekek saját maguk által készített borítékokat is csatoltak az alkotások mellé, egy kislány még egy fényképet is odatűzött magáról. „Köszönöm, hogy tanít! Bocs, bocs, hogy megbántottalak! I Love You! Maja néninek” – állnak a kedvességek a lapokon.

Volt-e olyan, amikor saját forrásaidból áldoztál arra, hogy jobb legyen nekik?

Persze! Az egyik kislányt tavasszal elvittem moziba, aztán a húgával együtt állatkertben voltunk, most pedig azt tervezem, hogy focilabdát veszek az egyik osztálynak – ha kijövünk a térre, akkor egyszerűen nincs, amivel játszhatnának. Egyébként az olyan élmények is örömet okoznak nekik, mint amikor az Almássy tértől futottunk idáig, és egyszer az egyik lányt, másszor a másikat vittem a hátamon.

Nevezhetjük ezt motivációnak?

Lehet! Ezek számomra is nagyszerű emlékek, és amikor reggel felkelek, azt akarom, hogy ilyenek részese legyek aznap is.

Milyen kapcsolatban vagy a gyerekek szüleivel?

Az egyik kislányéival rendszeresen beszélünk – ő volt az, akit a suli után nekem kellett hazavinnem. Egyik másik lány anyukájával a tanoda idején volt szorosabb a kapcsolat – persze amennyire a tanárnőszerep megengedte –, mivel azon a nyáron halt meg az édesapja. Meglepő módon egyáltalán nem mondta azt, hogy ne beszéljünk róla, de az ember talán érzi azt, hogy mikor kezd kellemetlen irányt venni egy ilyen társalgás.

Más szülőknél voltak próbálkozásaid?

Egy-egy alkalommal, például amikor először találkoztunk, de ezek soha nem váltak rendszeressé.

Egyébként fontosnak tartanád?

Hogyne! Együtt neveljük a gyereket, nem? Sőt, szerintem én többet is vagyok vele, mint a szülők. Ennek persze megvan a maga hátulütője, hiszen könnyen beszippanthat a gyerek: odabújik, megölel…

Hagyod?

A felsős fiúknak nyilván nem, de a kisebbeknek igen. Vannak olyan gyerekek, akiknek én vagyok az első a héten, akitől pozitív fizikai érintést kap – még akkor is, ha csak a vállát simogatom meg. Ezzel a tudattal hogyan lökjek el magamtól egy másodikost? Viszont nem adhatom oda teljesen magamat, hiszen akkor másnap nem lesz miből.

Előfordult olyan, hogy azt mondtad: nem akarom tovább csinálni?

Nagyjából két órája, és mindössze annyi történt, hogy elhoztam a parkba az ötödikeseimet – rettenetesen rosszak, nagyon sokat verekednek, és nem érzem azt, hogy valaha is profitálnék a kedvességemből. Tudom, hogy ez nem instant öröm, de akkor is. Ezekhez a gyerekekhez nagyon hosszú pedagógiai munka szükséges, én pedig minden nap fel akarom adni. Aztán kialszom magamat, frissen bemegyek, és minden kezdődik elölről.

A Lakatos milyen ’presztízsnek’ örvend a kerületen belül?

Legyen elég annyi, hogy a más iskolák oktatói a mi sulinkkal ’fenyegetik’ a tanulóikat.

Akadtál már ki nagyon egy órán?

Most kezdődött a tanév, de már első héten üvöltöztem velük – noha, ahogy mondtam, ez egyáltalán nem én vagyok. Folyamatosan nem az történt, amit kértem tőlük, az ötödik osztály pedig ilyen szempontból szerencsétlen: rengeteg új tanár és új tantárgy, máshol tanulnak, és nincs egy stabil személyiség az életükben.

Többször is szót ejtettél már az ötödikről, mi a helyzet a hetedik osztályban?

Őket tavaly is tanítottam, nyáron tanodáztam velük, és bármit mondok nekik, működik. Azt írják le a füzetbe, ami a táblán van – vagy lefotózzák, de nekem mindegy, hogy honnan tanulják meg az anyagot, csak tudják. Nem állítom, hogy ott nincs probléma, de az ötödikesekhez képest azt kell mondjam, semmi gondom velük. Inkább csak rendszeresen beszólnak a k- és a h-betűimért, mivel nagyon hasonlóan írom őket. Egyébként bókolni is szoktak: egy nagyszájú lánytól kaptam már olyat, hogy ’Maga egy fain nő!’ Tőle ez óriási szó, még akkor is, ha néha nagyon szemtelen tud lenni.

Hogy látod, volt kézzelfogható haszna az általad leadott tananyagnak? Teszem fel, tavasszal elhangzott az órán valami, aztán később visszahallottad tőlük?

A saját tantárgyamnál nem.

Mi volt a legmegdöbbentőbb, amit eddig tapasztaltál tőlük?

Amikor az egyik óra elején az fogadott, hogy valaki az emeleti ablakban egyensúlyozik. ’Maja néni, ki fogok ugrani!’ – mondta. Belül megijedtem, kívül pedig próbáltam nyugodt maradni, és figyelmeztetni, szálljon le, hadd kezdjük az órát. Meg is tette, de nagyon veszélyesek tudnak lenni, főleg egymásra: az egyik ágyékon rúgja a társát, a másik összetöri szemüvegét, és még csak most kezdődött a félév!

Ilyen tapasztalatok mellett mi az elhívásod a munka iránt?

Amikor Lakó István (a Te+Én lelkésze – a szerk.) felesége megtudta, hogy a Lakatosba megyek, azt kérdezte: ’Ez valamilyen szolgálat nálad?’ Igen, én így tekintek rá. Ebből meggazdagodni nem lehet, instant hozadéka nincs, hiszen a gyerekeim valószínűleg soha nem fognak kerületi szavalóversenyt nyerni. Viszont az a cél lebeg előttem, hogy ha egy apró dolgot is segítek valakin, annak lehet a gyerekénél, vagy az unokájánál fog kamatozni. Ha elmondok neki egy mesét, akkor ő eggyel többet fog mesélni annál, mint amennyit neki meséltek, és így tovább. Mindegy, milyen kicsi az a valami, csak gyűrűzzön tovább.

Dezső Attila