„Ide a teljes személyiséged behozhatod”

Váradi Zsuzsanna gyógytornász, a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium hallgatójából lett szakkollégiumi munkatárs. Keszthelyen, a szakkollégium nyári táborban beszélgettünk vele tanulásról, munkáról, hitről.

- Ha jól tudom, jóval a szakkollégium előtt, már az középiskolában részt vettél egy különleges tehetséggondozó programon.

Egy Ózd közeli faluban, Arlóban töltöttem a gyerekkorom, ott jártam általános iskolába. Ez egy olyan iskola, amelyre ugyan nem mondhatjuk, hogy szegregált, de a lakosság összetételi arányai alapján szinte csak cigányok járnak, többségben hátrányos helyzetű családok gyermekeiként. Nem volt egy lelkesítő közeg. Amit később a szegénységi kultúráról megtanultam, azt itt mind megtapasztaltam: a céltalan, letargikus, a puszta túlélésre törekvő légkört, a „majd csak lesz valami”-hozzáállást. Azóta már tudom, hogy a mindennapos nélkülözés következménye a beszűkülés, a hosszútávú perspektíva hiánya.

Egy nagyon erős kivétel a magyartanárom volt, aki egyben az iskola könyvtárosa is. Szerettem vele időt tölteni, beszélgetni, hamarosan azon kaptam magam, hogy mindig a könyvtárban lógok. Ő volt az az ember, aki mindig biztatott arra, hogy lehet másképpen is élni, ne érjem be annyival, amit magam körül látok. Elhitte rólam, és egy idő után én is elhittem magamról, hogy bátran tegyem magasabbra a lécet, hisz képes vagyok megugrani. Tőle hallottam először az Arany János Programról.

- Ez a program miről szól pontosan?

Kicsit olyan, mint egy szakkollégium középiskolásoknak: akik általános iskolában kiemelkedően teljesítettek, azokat segítették jó gimnáziumba kerülni, támogatták a kollégiumi elhelyezést, és voltak Arany-hétvégék is, amikor együtt mentünk kirándulni, színházba, strandra. Amikor az Arany János Program segítségével Egerbe kerültem a jó hírű Szilágyi Erzsébet gimnáziumba az egész világ megváltozott. Ezek az évek jelentették az „alapozást” az életemben: nagyon jó tanáraim, voltak, és egy teljesen más közegbe kerültem, mint otthon. Olyan hely után, ahol nem volt sikk tanulni, felüdülés volt a Szilágyi, ahol kimondottan menő okosnak lenni, ahol mindenki tovább tanul, a diákok pedig versenyekre járnak.

- Említetted, hogy Arlóban szinte csak cigányokból állt az osztályotok. Egerben, gondolom, ez megváltozott, ezt hogyan élted meg?

Arlóban hiába volt a lakosság többsége cigány, benne volt a levegőben, hogy a többségi társadalom előtt szégyellni kell magunkat. Egerben az Arany János Programon keresztül odakerültek külön osztályt alkottak, ez volt az úgynevezett Arany-osztály. Csak néhány cigány volt közöttünk, de mind hátrányos helyzetűek voltunk. A gimnázium többi osztálya persze valamilyen szinten lenézett minket, de nem etnikai, inkább osztályalapon, ami ugyan szintén nem egy kellemes érzés, de utólag betudtam annak, hogy a tizenéves kor valamiképpen mindig a klikkesedésről szól.

- Itt is volt olyan tanár, aki nagy hatással volt rád?

Érdekes módon a Szilágyiban is a magyartanár lett a kedvencem. Az, hogy hívő keresztyén lett belőlem, jórészt neki köszönhető. A kilencedikes tananyag része a Biblia, mint irodalmi mű. A magyartanárnőnk ezt különösen komolyan vette: minden órára vinni kellett a Bibliát, és olyan történeteket is vettünk, amik nem a tananyag részei, de hangsúlyosan Isten emberekhez való viszonyáról beszélnek, a tékozló fiú történetét például.

Ezeken a különleges hangulatú órákon azokat a nagy kérdéseket is fölvetette, amikre ilyen korban az ember fogékony: mi az élet értelme, mi lesz velünk a halál után, hogyan álljunk az élethez, másokhoz, a kapcsolatainkhoz. Még óra után is sok kérdésünk volt hozzá, leginkább pedig akkor, amikor az anyag végére érve elmondta, hogy neki ez nem csak egy irodalmi mű, hanem az élete. Ez akkora hatással volt ránk, hogy nem is tudtuk, hogyan reagáljunk. Nagyon szerettük őt, hiteles volt, következetes, megbízható, és kiváló tanár – és neki ez az élete alapja? Többen kértük, hogy erről még beszéljünk. Mindennek az lett a vége, hogy hamarosan elindult egy bibliakör, és miután a Biblia mint tananyag véget ért, ennek keretében beszélgettünk tovább. Aztán téli szünetre mindenki kapott ajándékba egy könyvet – előtte sose kaptunk könyvet ajándékba. Olyan könyvek voltak, amik a hit alapjairól szóltak.  Mikor az ünnepek múltával visszamentünk, éreztük, hogy valami megváltozott, hogy ez most egy rendkívüli helyzet.

Ez a tanárnő aztán nem sokkal később elhagyta az iskolát, mi pedig szorongva, már eleve szkeptikusan vártuk az utódját. Meglepődtünk, mert az utódja is hívő volt, és vele is ment tovább a bibliakör. Sőt, később a kollégiumban már tanárok nélkül is ment tovább – egész kis mozgalom lett belőle, utólag is sokan csatlakoztak. Az „alapítónkkal” sem szakadt meg a kapcsolat, többször elhívott magához, fánkot sütött nekünk, activityztünk, kirándultunk. Egyszóval megéltük, hogy fontosak vagyunk.

- A magyartanárok voltak rád a legnagyobb hatással, mégis gyógytornász lettél…

A megtérésem az egész életemet átformálta, így a pályaválasztásomra is hatással volt.

Mindenképpen olyan szakmát szerettem volna, amivel mások segítségére tudok lenni. Szerettem a biológiát, és nagyon megtetszett a gyógytornászat és a mögötte álló filozófia, hogy nem gyógyszerrel, hanem az ember saját erőforrásaival tesz a gyógyulásért. Így aztán jelentkeztem a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrum Népegészségügyi Karára gyógytornász szakra. Ez egy négyéves képzés, először albérletben laktam, aztán sikerült kollégiumba jutnom, majd az utolsó évben kerültem a Wáliba. Mikor hallottam, hogy létezik egy református cigány szakkollégium, először idegenkedtem az ötlettől. Úgy éreztem, sok nehézség árán kikerültem ebből a „cigány közegből”, miért akarnék visszakerülni? Aztán legyűrtem az ellenérzéseimet, és mégis jelentkeztem.

Egy évet töltöttem ott, és ez meghatározónak bizonyult. Mindenekelőtt nagyon jó volt, hogy minden héten volt istentisztelet, és egyáltalán, hogy van egy intézményi lelkész. A szakkollégiumi hétvégék kicsit már ismerősek voltak, mert ahogy említettem, gimnáziumban is voltak „Arany-hétvégéink”, viszont az itt elsajátított ismeretek segítettek abban, hogy megálljuk a helyünket a majdani munkahelyünkön, vagy egyáltalán olyan mindennapos helyzetekben, mint például egy kérvény megírása. A romológiai képzés pedig végre segített, hogy tisztán lássak, és megbékéljek saját cigányságommal, amivel valójában eddig sosem foglalkoztam igazán. A „Cigányság és történelem a Kárpát-medencében” című tantárgy volt a kedvencem, mert ez olyan ismereteket adott, ami által elhelyezhetjük magunkat a történelemben, és megláthatjuk, hol tartunk ebben most. Ez persze felelősséget is helyez ránk, ami természetesen nem kell, hogy agyonnyomjon, de megmutatja, hogy egy közösség sorsának alakításában veszünk részt azáltal, hogy élünk és tesszük a dolgunkat.

Mindez akkora hatással volt rád, hogy ott is maradtál munkatársnak…

Nem ennyire egyszerű a történet. Először azt a kérdést vetette föl bennem, hogyan tudnék visszacsatornázni valamit abból, amit itt kaptam, ahogy itt formálódtam, oda, ahonnan jövök.

Így aztán iskola után másfél évig visszamentem egy modellprogram keretében Arlóba gyógytornásznak. Itt szembesültem vele, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ott engem mindenki Zsuzsikaként ismert, és nem tudtunk mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy most mint szakember vagyok jelen, akire hallgatniuk kéne, akinek a tanácsait, kezelését el kéne fogadni. Szót érteni is nehéz volt, nem éreztem jól magam. Nem tudtam újra beilleszkedni ebbe a közegbe. Ráadásul társaságom sem volt: a velem egyidősek vagy elmentek a faluból, vagy családot alapítottak, és a nyolcadik osztály után nem tanultak tovább. Az egész egy szélmalomharcnak bizonyult, én pedig visszavágytam Debrecenbe. Elkezdtem munkát keresni. Anikó, az akkori igazgató említette, hogy rengeteg a dolga és nagyon kellene neki a segítség. Engem vonzott a kollégium, hiszen nem csak szerettem itt lenni, de alaposan ismertem is. Éreztem, hogy itt hatékonyan tudok segíteni, mert tudom, milyen ide járni, és bele tudom érezni magam azok helyébe, akik most hasonló dolgokon mennek keresztül, mint én. Ismerem a helyet, tudom, mit hol keressek, és a hallgatók is látják, hogy ott vagyok, megértem őket, jöhetnek hozzám bármivel, legyen az egy elromlott mikrosütő vagy egy lelki probléma.

Éppen azért szeretek itt lenni, mert ide az ember a teljes személyiségét behozhatja: 

a szakkollégiumi hétvégéken az informatív képzések mellett személyiségfejlesztő tréningeken is képzik a hallgatókat, hiszen azt a sok hátrányt, amivel indulnak, valahogy kezelni kell. Ha csak zöld színesed van, csak zölddel tudsz színezni. Ha csak egyféle konfliktuskezelési móddal találkoztál eddigi életedben, csak azt tudod használni. A tréningek szélesítik ezt a skálát, és ez nem csak a munkában, de a teljes életben komplex változást hoz. A szakmai kérdésekben mi nem tudunk velük lenni, hiszen annyi szakról jönnek a hallgatóink, de ezért hoztuk létre a mentori rendszert, hogy legyen egy egyetemi tanár, aki odafigyel a hallgatóra, segíti, bátorítja, és szamon kéri, ellenőrzi például a szakdolgozatát, mi pedig rendszeresen konzultálunk a mentorokkal.

Úgy érzem, a Wáli egyfajta biztonsági hálót ad a diákjai alá. A hallgatók haladnak, formálódnak, mi ehhez egy megnyugtató jelenlétet adunk. Talán azért is jut eszembe ez a hasonlat, mert a nyári táborban elmentünk egy kalandparkba, ahol voltak drótkötélpályák. Többen hezitáltak az indulásnál, végül mindenki azt mondta: milyen jó, hogy végigmentem!

Valahogy így működik a szakkollégium is: ad felszerelést, védőhálót, de végigmenni már neked kell. A gyógytornászatban is ezt szeretem, hogy nem elég, hogy én segítek, a páciensnek magának is hozzá kell tenni a magáét.

Molnár Illés