„Két lábon járó Biblia”

Gyerekkorában értelmi fogyatékosnak könyvelték el, most pedig főiskolára jár, könnyedén, fejből sorjázza az igeverseket, és idézi a különféle szakirodalmakat. A példaképként élő romáknak évről évre kiosztott Aranypánt-díj idei egyik jelöltje Lakatos János Attila, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Karának harmadéves diakónia szakos hallgatója és (akárcsak a tavalyi győztes, Horváth József rákkutató genetikus) a Wáli István Református Cigány Szakkollégium tagja. Jelenleg épp szakmai gyakorlatát tölti Budapesten, a Válaszút Misszió Drogkonzultációs Irodájában.

Mikor döntöttél úgy, hogy diakónus leszel?

 

Ez egy nagyon nehéz döntés volt. Már több interjúban említettem, hogy állami gyermekotthonban nőttem föl, ahol kisegítő iskolába jártam. Itt alapvetően szellemileg elmaradottnak, értelmi fogyatékosnak könyveltek el. Én ezt nem voltam hajlandó elhinni magamról, könyvtárba jártam, olvastam, nyelveket tanultam. Szakmát is szereztem, de a felsőoktatástól féltem, sokáig nem volt bátorságom továbbtanulni.

 

A gimnázium elvégzése után a Phiren Amenca szervezet segítségével Németországban önkénteskedtem egy éven át. Miután hazajöttem, rajtuk keresztül megismerkedtem egy roma sráccal, ő ajánlotta nekem a nagykőrösi főiskolát és a diakónia-szakot. Egy éjszakán át vívódtam, izzadtam, imádkoztam, hogy eldöntsem, ez kinek az akarata: a srácé, az enyém vagy Istené. Reggelre tudtam, éreztem, hogy jó döntés oda menni, áldás lesz rajta, ki fogom tudni bontakoztatni a képességeimet.

 

Tulajdonképpen mit csinál egy diakónus?

 

A Szentírásban az Apostolok cselekedeteiben találkozunk először ezzel a kifejezéssel. Pünkösd után robbanásszerűen megnőtt a gyülekezet létszáma, a tizenkét apostol már nem tudta az összes feladatot elvégezni: gondoskodni az özvegyekről, adományokat gyűjteni, igét hirdetni, úrvacsorát kiszolgáltatni. Ekkor úgy döntöttek, hogy az apostolok feladata marad az igehirdetés, a szociális feladatokat pedig a kiválasztott hét diakónus végzi. Az eredeti görög szó egy tetszetős etimológia szerint azt is jelenti, „porfelhőn keresztül”, azaz a diakónus az, aki annyira lelkesen végzi a szolgálatot, hogy porfelhőt kavar maga után.

 

Ma mi a feladata a diakónusnak?

 

A főiskolán interdiszciplinális képzést kapunk: főbb tantárgyaink a teológia, a jog különböző területei, pszichológia, szociológia, szociálpolitika, egészségügy. Arra készítenek föl, hogy az ember teljes lényét figyelembe vegyük: a test, a lélek és a szellem szintjén is tudjunk segíteni. Sokszor hasonlítják a tevékenységünket a szociális munkásokéhoz, de a diakónust legtöbbször gyülekezetekben vagy egyházi fenntartású szociális intézményekben alkalmazzák. A diakónus az esetek többségében keresztyénekkel találkozik. Egy hívőt az igazán fontos kérdésekben nem elégíti ki a világ válasza, mert az ő gondolkodása Krisztus etikájához igazodik. Különösen a legsúlyosabb esetekben, például ha valakinek egy családtagja öngyilkos lett, vagy valaki hívő létére abortuszt hajtott végre, és a kérdéseire választ keres, akkor egy olyan világi pszichológus vagy szociális munkás, aki nem hisz Istenben, nem tud neki kielégítő választ adni. A mi dolgunk, hogy egyszerre adjunk vigasztalást és praktikus segítséget.

 

Nagykőrösön tanulsz, most Budapesten végzed a szakmai gyakorlatod, de ha jól tudom, szeptember óta a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium tagja is vagy. Ezt hogyan képzeljük el a gyakorlatban?

 

A Szakkollégiumot havonta egyszer, egy-egy szakkollégiumi hétvégén látogatom. Ezek nagyon intenzív alkalmak: önismereti képzések, szociológiai és kulturális képzések keretében tanulok saját roma identitásomról. Gyerekkoromban csak onnan tudtam, hogy roma vagyok, hogy ezzel csúfoltak. Most a szakkollégiumban egyetemi tanároktól tanulhatok a cigányság múltjáról és jelenéről, és megismerkedhetek, barátkozhatok más romákkal.

 

 

Harmadéves vagy, nemsokára végzel. Mi a terved a diploma megszerzése után?

 

Sajnos az egyház csak kevés főállású diakónust tud foglalkoztatni, így több évfolyamtársamhoz hasonlóan azt tervezem, hogy elvégzem a szociális munkás szakot is, hogy nagyobb eséllyel kapjak munkát. Gyakran gondolok rá, hogy állami gondozottak közt dolgozzam, hiszen én is az voltam, és szívesen segítenék a hozzám hasonló sorsú gyerekeknek. Ugyanakkor lehet, hogy egy állami intézetben nem tudnám a hitemet olyan szinten kamatoztatni, és hiányozna, hogy emberekkel együtt imádkozzam, áhítatot tartsak, igeversekkel bátorítsam őket. Erre egy egyházi intézményben több lehetőség lenne.

 

Mikor lett számodra ennyire meghatározó a hit?

 

Tizenkét éves voltam, amikor az intézetben egy hittanórán a lelkész levetítette a Jézus életéről szóló videót. Krisztus kereszthalálánál kimerevítette a képet, és megkért, hogy magunkban, csöndben gondolkozzunk el azon, hogy van-e bárki az életünkben, aki ismeri minden gondolatunkat, bűnünket és ezzel együtt is annyira szeret minket, hogy meghalna értünk?

 

Akkor megvizsgáltam minden kapcsolatomat, és rájöttem, hogy azok csupán érdekkapcsolatok. Felemeltem a fejem, a tévéképernyőre néztem, és tudtam, hogy Jézus valóban meghalt értem, ez tény. És ha ő Isten, akkor mindent tud rólam: a hibáimat, a gyengeségeimet, a szégyenemet, a bűneimet. És nem csak mondja, hogy szeret, de már be is bizonyította ezt. Akkor kértem őt, hogy jöjjön az életembe, a szívembe, legyen az életem ura.

 

 

Mások is megtértek ott veled együtt?

 

Egy jó darabig egyedül voltam a hitemmel. Ekkortájt sok támadást is kaptam, papnak, szentfazéknak csúfoltak, kinevettek. De egy idő után páran mellém szegődtek, jöttek velem istentiszteletre vasárnaponként, kialakult egy három-négy fős mag, ami aztán hat-nyolc fősre bővült. Nemsokára már házi imaalkalmakat is tartottunk, együtt olvastuk az Igét, imádkoztunk.

 

A hitbeli növekedésünket, fejlődésünket pedig egy katolikus hívőkből álló, baracskai önkéntes társaság segítette, akik rendszeresen látogattak minket Velencén. Kirándultak, fociztak, játszottak velünk, elvittek nyaralni, táborozni, színházba, cukrászdába, karácsonykor ajándékokat hoztak. Pedig mi, gyerekek mindent megtettünk, hogy elvegyük ettől a kedvüket, és feladják. Hajmeresztő dolgokat műveltünk velük, mert be akartuk bizonyítani nekik, hogy lám, ők is csak emberek, ők se jobbak, mint mások. De ez sosem sikerült, az ő türelmük tényleg végtelen volt.  A bennük munkálkodó szeretet egyértelműen Isten szeretete volt.

 

Lehet, hogy ez a példa hatással volt a későbbi pályaválasztásodra is?

 

Egyértelmű, hiszen amit ők csináltak, az tulajdonképpen diakónia. Jézus szeretetének a megjelenítése. Hiszen Jézusnak is különösen fontosak voltak az árvák, az özvegyek, a gyengék és a csonka-bonkák. Földi szolgálata diakóniai szolgálat volt: gyógyította az embereket, vigasztalta őket, együtt evett, közösséget vállalt velük. A héberben erre a cselekvő szeretetre van egy szó, a heszed: többet és jobbat tenni annál, mint amit a törvény előír. Ahogy Krisztus is mondja: “Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsóruhádat, engedd át neki a felsőt is! Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre!” Miért? Mert szeretem Istent és képmását, az embert. Ebben nagyon nagy a mi keresztyéni felelősségünk, mert a nem hívőknek esze ágában sincs bemenni a templomba, így csak rajtunk keresztül tudják megismerni Istent. A keresztyén ember két lábon járó Biblia.

 

Legalábbis az kellene, hogy legyen.

 

Persze. Nem akarok úgy csinálni, mintha én tökéletes lennék. Nekem is vannak mélypontjaim, én is lázadozom Isten ellen, kesergek neki. De azt gondolom, attól hogy keresztyén vagyok, nem kell mindig széles vigyorral az arcomon járni. Sokan gondoljuk, hogy ha hívők vagyunk, nem mehetünk oda Istenhez keseregni, panaszkodni, de nézzük csak meg, mit ír a Biblia? „Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” (Jeremiás 15:17) Vagy „Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk?” (Ézsaiás: 63.15)

 

Olyan lelkesen, pozitívan tudsz beszélni a panaszról és a kétségekről, hogy az emberben óhatatlanul is felmerül: ilyen erős hittel, lelkesedéssel mi tud megingatni?

 

Amikor napi szinten anyagi, egzisztenciális bizonytalanságban vagyok, szenvedek a megélhetési gondok miatt, nem könnyű elhinnem azt, amit Krisztus a mező liliomairól és az ég madarairól mond. És persze a múltam is hagyott sebeket bennem. Számomra az a valódi férfi, aki nem önmagáért él, hanem a gyermekeiért, a feleségéért. Nekem viszont nem volt apaképem, akiről példát vehetnék, és ez megnehezíti, hogy társat találjak. Pedig tudom, hogy Isten arra teremtett mindannyiunkat. Hiszen ha bármelyikünket valami nagy, különleges öröm éri, reflexből nem bezárkózunk, hanem rögtön elújságoljuk a szeretteinknek. Isten sem egy magányos bácsi a felhők tetején, hanem a Szentháromság, amely önmagában tökéletes szeretetkapcsolat. Amikor ebbe belegondolok és nekikeseredek, eszembe jut a napokban elhunyt Pálhegyi Ferenc egyik hasonlata. Ő úgy írja le a hívő embert, mint egy gyermeket, aki az apja ölében ül. Időnként a gyerek nekiáll hisztizni, veszekszik az apjával, siránkozik neki, kiabál vele. De aztán megnyugszik, mert egész idő alatt, a sírás és veszekedés közben is, végig ott ült az apja ölében.

 

 Az Aranypánt- díj jelöltjeire index.hu-n lehet szavazni április 8-án, pénteken délig.

(készítette: Molnár Illés)

 

(fotók: Bódis Benjámin Jan)