Tanulj meg adni! - tanácsolta a keresztapja

Emberi példa. Történt még a kilencvenes években, hogy egy református szociális munkás keresztelni vitt a Kálvin térre egy tízéves cigány fiúcskát. A templomban a rokonok szépen lesegítették róla kabátját, a benne lévő kulccsal pedig kirámolták lakását. A szertartás végén visszasegítették rá felöltőjét, amelyben ott volt újra a kulcsa. A keresztapa a keresztelőt követő vendéglakomán eszmélt rá, hogy saját étkészletéből eszik. A történet több szálon szalad még tovább, de mi arra teszünk kísérletet, hogy megnézzük, mi lett a megkeresztelt gyermekből. 

A Rákóczi téren találkozunk. Barátságos tekintete, közvetlensége hamar feloldja az idegenek közötti feszültséget. Leülünk egy padra, nem telik el három perc, már kezében a gitárja, s cigány életérzéssel, keresztyén lelkülettel játssza az egyik dalt. A most 32 éves Jónás Zsolt Szabolcsban született egy tipikus cigány családban, tizenegy gyermek között egy szem fiúként. Édesapját nem ismerte; az első ember, aki szerette, a nagyapja volt, akivel emlékezetes kalandokban volt ré­sze, kosarat fontak, seprűt árultak. Anyja életét látva hamar eldöntötte, hogy ő nem szeretne ilyen felelőtlenül, ennyire máról holnapra élni, de egy darabig még kénytelen volt ezt tenni. A rendszerváltás során ez­rével jöttek a ro­mák Budapestre. Az ő családja a ferencvárosi Gát utcában foglalt lakást, József Attila szülőházával szemben, majd a gyermekek ottho­n­ba kerültek. Ott eleinte kardoskodott, nekiment a nagyobbaknak, de aztán megtanulta a rendet, köszönhetően nevelőjének, Berta néninek is, aki tiszta anyai szeretettel fordult felé.

Mustármag

Orián Géza, a híres szociális munkás az ő családjukban kezdte református cigánymisszionáriusi munkáját, egyik napról a másikra csöppent bele az életükbe. Az ő munkássága azt igazolja, hogy nem szociológusi diploma vagy különleges pszichológiai tudás kell a segítéshez, hanem szeretet, megértés és odafigyelés. Ő volt az, aki elvitte Zsoltit megkeresztelni. Géza bácsit máskülönben odaadó munkája során számtalanszor lopták meg, rabolták ki, hagyták helyben, de ő szilárdan elkötelezett maradt küldetése iránt. Elemi után a fiú Gyöngyösön tanult tovább, ám eh­hez is kellett az, hogy keresztapja beírassa oda, megvegye tankönyveit. Megszenvedett itt a teendőkkel, talán mert családja nem tartotta fontosnak az oktatását, s az alapok hiányoztak. Ám ő kitartó volt: míg társai félórás leckeírás után már kint játszottak, Zsolt órákat tanult, akár éjfélig is, és leérettségizett. Igaz, ehhez még a helyi református közösség segítsége is kellett.

Hátam mögött

Teológiára is ment volna, de a holt nyelvek fenyegető réme miatt inkább a nagykőrösi főiskolát választotta tanító és hittanári szakon. Pont ezekre az esztendőkre tehető életének nehéz, csalódásokkal teli s megszomorodást hozó időszaka, bár mindvégig tudta, hogy „Isten a sötétségben és a mélységben is ott van velünk”, s hogy már készíti elő a szabadulását. Amikor visszatérve Budapestre elhaladt az egyik gyermekotthon mellett, megcsapta az orrát a szülőktől való elszakítottság illata. Első munkahelye is egy ilyen otthon lett, ahol megismerte a pedagógusként ott dolgozó Henit. Türelmet és szeretetet kapott tőle, s nem volt kérdés, hogy ebből a kapcsolatból házasságkötés lesz. Ekkor ébredt a tudatára annak, hogy rá is érvényes: „én meg­kerültem érte a világot”, s „az Isten itt állt a hátam mögött”. Mintha arra várt volna az Úr, hogy Zsolt először maga rendezze önmagával a dolgait.

Ide bejönne az Úr Jézus?

Keresztapja fő tanácsa számára ez volt: „Tanulj meg adni!” Zsolt két esztendeje Csepelen református hitoktató, jelenleg négy iskolában, délutánonként pedig Óbudán fogyatékkal élő gyerekeket nevel arra, hogy valaha képesek legyenek önmagukat ellátni. Ezeken kívül a Salétrom utcai cigánymisszió oszlopos tagja. A hitoktatáson, játszóházon túl sokféle programot szerveznek, nyári táborokat is. Olyan speciális jutalmazó rendszert dolgoztak ki, amelynek során a gyermekek pontokat szerezhetnek, amelyeket összegyűjtve beválthatnak a gyülekezettől kapott ajándékokra, strandolásra, mozizásra. Ezzel kívánják őket a megtakarításra s így a felelősségre nevelni, majd az egyházba bevezetni. Zsolt és Heni nemrég kétszáz pályázó közül elnyerte az egyik társasház gondnoki feladatait s egy szolgálati lakást. Noha a lakók többsége nem hívő, ő azt mondja:
– Ha minket elfogadtak, akkor Istent is befogadták.

Szőnyi L. Gyula

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2014. szeptember 28-i számában.