Ne térjen el a normáktól, de ne is kelljen letagadnia, hogy cigány

Tehetségesek, kezelhetetlenek, kreatívak, szétverik az osztályt, fel kell zárkóztatni őket, integráltan kell oktatni – ádáz viták, lelkes és kiégett pedagógusok kísérik a cigány gyermekek nevelését. Mit tehet egy cigánytelepen vagy cigánysoron dolgozó pedagógus, és mit a hitoktató, akinek a csoportjába hátrányos helyzetű gyerekek (is) járnak? Az elmúlt félévben a református cigánymisszió szociális kompetenciákat fejlesztő, élménypedagógiai képzést szervezett roma közösségekben dolgozó munkatársaknak. Surányi Zoltán és Rákosi Réka voltak a trénerek.

Surányi Zoltán: Mindenki kap időt és egy szigetet

Konfliktusok és nehézségek mindig vannak, a kérdés, hogy ki tudunk-e dolgozni olyan stratégiát, amelyben kezelni tudjuk ezeket – magyarázza Surányi Zoltán, a mérnökből lett közösségfejlesztő, élménypedagógiai tréner. – Ha mindenki vállalhatja az érzéseit és a gondolatait, és a csoport az ebből adódó feszültségeket kezelni képes, mert megalkotta az együttélés kereteit és szabályait, akkor a közösségben mindenki fejlődik – érzelmileg és intellektuálisan is. Ahhoz hogy sikeres lehessen, a cigány diáknak is meg kell tanulni úgy boldogulni, hogy ne ő legyen a normáktól eltérő, és mégse veszítse el a saját identitását és ne kelljen letagadnia, hogy ő cigány.

 

Hogyan került sor a cigánymisszióban dolgozók élménypedagógiai képzésére?

 A református egyház meghívott, hogy nézzem át a cigánymissziós stratégiát, hol tudnék én segíteni. Javaslatot tettem, hogy hozzunk létre olyan csapatokat, akik fejlesztő foglalkozásokat tartanak cigány gyerekek között. A képzésen a munkatársak együtt vegyenek részt, és azután alkalmazhatják a maguk körülményeire a trénertársammal, Rákosi Rékával (a vele készített interjú itt olvasható) kidogozott, kipróbált pedagógiai programot.

Hogyan képzeljük el az élménypedagógiával vezetett gyerekcsoportot?

Az élménypedagógiai program ad egy kerettörténetet, és a gyerekek ennek a történetnek a világában élnek, amelynek a szabályait közösen alkotják meg. Megvannak a szokások, a jogok és a kötelességek, amelyek szerint a csoport élete folyik. Ez a program olyan jól bevált, hogy a gyerekek hazavitték, és otthon is betartatták a szabályokat, és volt, aki még a nagypapára is rászólt, hogy most csendesen nagypapa, mert eszünk. Tehát a kerettörténet – a mi esetünkben a manóvilág – tanulságai, magatartásformái beépülnek a mindennapi életbe.

Miben áll a pedagógiai módszer újdonsága, mit nyújt a gyerekeknek a fejlődésük támogatásához?

 A gyermeket önmagához mérjük, és figyelmet fordítunk az egyéni szükségleteire. Megtanítjuk nekik, hogyan kezeljék az indulataikat és a bennük felhalmozódó feszültségeket. Mindenki kérhet és kaphat időt és teret arra, hogy megnyugodjon. A teremben minden gyermek választ magának egy kedvenc helyet, ahol szívesen tartózkodik, ez az ő „lakatlan szigete” ahová visszavonulhat, ha azt érzi, időre van szüksége, vagy a pedagógus is oda küldheti, hogy ha azt érzékeli, a gyermeknek nyugalom kellene. Ez a hely azonban soha nem lehet sarok, szamárpad és egyéb negatív hely, tehát nem büntetés, hanem lehetőség! A fegyelem megtartásának a büntetés nem a legjobb eszköze, mert ha elkezdesz büntetni, egyre többet kell büntetned a csoportban. Míg, ha elkezded jutalmazni azokat a viselkedésformákat, amelyek számodra elfogadhatóak, akkor egyre többet fogsz jutalmazni, ergó, amit szeretnél, hogy a csoportodban legyen, azt emeld ki! A gyermekek legtöbbször a figyelemért és elfogadásért versengenek, ki így ki úgy. A destruktív magatartási minták között is nagyon nagy százalékban a „vegyetek észre” felkiáltás húzódik. Az a feladatunk, hogy megtanítsuk a gyermekeknek, hogyan tudnak elismerést kapni pozitív módon! Vannak tapasztalatok cigány vagy vegyes csoportokban ezzel az élménypedagógiai programmal?

 Igen, különböző integrált csoportokkal, ahol cigány gyermekek vannak, vagy fogyatékos, sajátos nevelési igényű gyermek. Kiskunhalason a református óvodában a kiképzett pedagógusok a két újonnan jött, nehezen kezelhető roma gyermeket sikeresen beillesztették a csoportjukba, ahol egy teljes éven át futott a „manóprogram”. Pedagógusok beszámoltak még olyan agresszív, destruktív gyerekről, aki folyton rombolta a játékokat, és a program végére elkezdett barátkozni, mert megtanulta, hogyan tudja építő módion kifejezni magát, hogyan lehet a szabályok betartásával érvényesülni. Most az iskolában is jól teljesít. Társammal kidolgoztunk egy szociometriai ellenőrzési rendszert is, amely a program során méri a csoportban bekövetkező változásokat. Például, hogy kinek ki a barátja, ki reked kívül a közösségen stb. A pedagógiánk jól mérhető, valós eredményeket hoz éppen azokban a készségekben és képességekben, amelyekhez egy hátrányos helyzetű gyereknek szüksége van ahhoz, hogy egy iskolai vagy egyházi közösségben megtalálja a helyét. Ez a program szociális kompetenciákat és érzelmi intelligenciát fejleszt, ami segíti a gyerekeket a beilleszkedésben.

Milyen feladat, élmény volt képezni a cigánymissziósokat? Hogyan haladt ez a csoport, amely maga is igazán integráltnak nevezhető, hiszen voltak benne cigányok és nem cigányok, pedagógusok és „laikusok”?

Három blokkban folyt a képzés, összesen tizenkét napot voltunk együtt. Mindenkit a képességeihez mérten igyekeztünk fejleszteni. Minden elemet végigjátszottunk, és utána megbeszéltük és levontuk a tanulságait. Tehát aki még sohasem hallott semmilyen élménypedagógiai módszerről, az is a saját bőrén megtapasztalhatta. Számára nehezebb az út, mert többet kell gyakorolnia ahhoz, hogy összerakjon egy foglakozást. De például Natasa Szatmárcsekéről, aki roma származású, és nincs pedagógiai végzettsége, nagyon jó animátornak bizonyult, és feltalálta magát a váratlan helyzetekben is. A képzés végén tartottunk egy olyan kört, hogy a saját környezetében ki mit tud hasznosítani. Voltak, akik már menet közben kipróbálták a játékokat, lelkesek, és meglátták az értékét a munkájukhoz.

Lakatos Natasa (Szatmárcseke): Az álmom egy manóbirodalom, amit a gyerekekkel közösen rendezünk be

Amikor idejöttem, nem tudtam, mi az az élménypedagógia, és nem azt kaptam, amit vártam, hanem jobbat. Nem száraz tanítással, hanem azzal foglalkoztunk, hogyan lehet játékosan egy csapatot alkotni a gyerekekből, hogyan lehet összetartani ezt a közösséget. És kaptam egy baráti kört is, akiket megszerettem, és akikkel támogatjuk egymást.

Mi a képzésen tanultakkal a szatmárcsekeiek terve ?

Az iskolában a szünidőben egész napos foglalkozás van a gyerekeknek, hogy ne csellengjenek. Itt a lelkésszel, Tiba Zsolttal együtt fogunk dolgozni. Az én tervem még, hogy az imatermet, amit korábban a lakásunknál a baptista egyház épített, de most nem használunk, átalakítanánk manóbirodalomnak. Kifestenénk és berendeznénk, mindent a gyerekekkel együtt, és a gondnokasszonnyal ott tartanánk a fejlesztő foglalkozásokat. Úgy 15 fővel kezdenénk. Van egy rokon kislány segítőm, akivel összetrombitáljuk a gyerekeket. Már két képzési alkalom között gyakoroltam velük pár játékot, amit itt tanultunk.

Homoki Ferenc és Diana, Simon Katalin (a nagyberegi csapat): Elfáradtunk a misszióban, és kellett egy új módszer

2008 óta dolgozunk a cigányok között Nagyberegen. Körülbelül háromszázötvenen élnek a telepen, nagyon rossz körülmények között. Amikor elkezdtük közöttük a munkát, sok gyerek nem járt iskolába, nem is volt rendes ruhája, sem lábbelije, de járható út sem a falusi iskoláig. Rengeteg feladat szakadt a nyakunkba, amit meg kellett oldani a missziói munkák mellett. Például kutakat kellett fúratni, amelyek biztosítják az ivóvízellátást, és természetesen a higiénián is javítottak. A telep szinte megközelíthetetlen volt járművel, különösen esőzések idején. Helyre kellett hozatnunk az áramellátást és új utat lefektetni, ami szintén sok erőnket elszívta. Mostanra eléggé elfáradtunk. Az oktatás terén úgy éreztük, hogy a hagyományos tantervek nem igazán működnek ezeknél a gyerekeknél, és kellene valami új, valami, ami érdekesebb a számukra, és kerestünk egy új és használható módszert. 2012-ben nyitotta meg kapuit a missziós ház, attól kezdve az óvodára helyeztük a hangsúlyt, hogy megalapozzuk a gyerekek fejlődését, itt óvó néni Simon Katica és a feleségem, Diana is segít neki részmunkaidőben. Itt is szeretnénk majd szeptembertől működtetni a Manóprogramot. Ezen kívül, két csoportban, 8-12 és 13-16 éves korig foglalkozunk a gyerekekkel. Ide visszük most az élménypedagógia módszerét.

Loncsák Magdolna (Mezővári, Kárpátukrajna): Kedvet csinálunk a tanuláshoz

Az óvodában a hittanon vetettem be az élménypedagógiát, és eljutottunk odáig, hogy már megfogják egymás kezét a gyerekek. Ehhez tudni kell, hogy nálunk három, egymástól jól elkülönülő kasztban élnek a cigányok. A mezővári cigánytelepen áll két missziós épületünk, az egyikben működik egy egész napos óvodai csoport, és ott hittant tartok mindennap délelőtt. De szeretnénk még két óvodás csoportot beindítani, mert a telepen 78 óvodás korú gyerek él. A másik házban délutánonként a férjemmel igyekszünk összegyűjteni azokat a gyerekeket, akik a misszió óvodájából mentek az iskolába, és segíteni őket a tanulásban. Figyeljük, hogy járnak-e iskolába, van-e füzetük, megírjuk velük a leckét. Nem napközibe, hanem „Örömhír klubba” hívjuk a gyerekeket, hogy nagyobb kedvet csináljunk. Legelőször mindig játszunk. Korábban a gyerekeknek alig voltak játékaik – most van ugrókötelük, sárkányt eregetünk, focizunk velük. Nagyon sokat tanultam ezen a képzésen, mert éreztem a hiányt, hogy nem tudjuk, hogyan kezeljük a cigány gyerekeket, mi ennek a munkának a módszertana. Ez az élménypedagógia a magunkra és a másik emberre való odafigyelésre, az érzések elismerésére, a megbeszélésre, a helyes viselkedés közös kialakítására irányul, és ez vonzóbb, mint az, hogy „vedd elő a füzetet”! Szinte észrevétlenül tanulnak. Az ifjúsági csoport körében, ahová 15-17 éves korúak járnak, szintén megnyerőek ezek az élménypedagógiai játékok.

A Mátrai házaspár (Szendrő, Szendrőlád): Hasznos volt át is élni a közösségfejlesztő játékokat

Mátrai Zoltán és felesége, Andi rövid helyzetképe szerint a két borsodi településen az etnikumok között „különösebb konfliktusok nincsenek”. Szendrő kisváros, a lakosságnak körülbelül 40 százaléka cigány származású. Szendrőlád falu, mintegy 1500 fős lakossága 80 százalékban roma -- a református gyülekezetbe jobbára nem cigány idősebbek járnak, viszont az iskolába már szinte csak cigány származású gyerekek tanulnak. A két gyülekezetet egy lelkészházaspár vezeti, és mindkét településen üzemeltetnek családi napközit. Itt a foglalkozásokon 14 éves korig vehetnek részt a gyerekek, megoldják a házi feladatot és hasznos szabadidős programokat szerveznek nekik.

Zoltán, aki lelkipásztori munkatárs szakon végzett, és lakásotthonban is volt nevelő, nagyon hasznos módszernek tartja a megismert élménypedagógiát.
– A tanulásban akadályozott gyerekekkel rengeteget kell foglalkozni, hogy integrálni lehessen őket egy osztályközösségbe. A lakásotthonban, ahol dolgoztam, nyolc fiúból hat volt cigány, és ezekkel a gyerekekkel, akiket nagyon megszerettem, továbbra is szeretnék törődni, elviszem közéjük az élménypedagógiát, ha csak a játék öröméért is, mert közülük valószínűleg csak egy fiú lesz alkalmas az önálló életvitelre.
– Igen, ha támogatást kap – veszi át a szót a felesége, Andrea, aki hitoktatóként végzett. – Jó és hasznos volt át is élni a közösségfejlesztő játékokat, és tapasztalatot szerezni az érzéseink kifejezésében. Idén is van nyári hittan-tábor a parókián, amin 20-25 cigány gyermek is részt vesz, és az élménypedagógia eszköztárával hatékonyabban tudunk foglalkozni velük.

A képzésen részt vettek még Kiskunhalasról, Budapest-Józsefvárosból és Büssüből is. Tekintse meg a játékos képeket is!

Szöveg: N.K. Fotók: Velkey Laura