Élmény lesz a pedagógia a cigány gyerekek között

Rákosi Réka, a határtól nem messze fekvő Szatmárnémetiben élő pedagógus, programot fejleszt, hogy hatékonyabbá tegye az oktatást a cigány gyerekek között. Ezért önként vállalkozott arra, hogy összevont osztályban tanítson, ahol a tizenöt tanulóból tizenketten a cigánysorról járnak be. Mindig is érdekelte a cigányok világa, és szakmai kihívásnak tekinti a hátrányos helyzetű roma gyerekek oktatását.

Tizennégy éve dolgozom pedagógusként. Több képzésen vettem részt a cigánysággal kapcsolatban addig is, míg nem voltak roma gyerekek az osztályomban. Emlékszem, amikor egy ilyen alkalommal megértettem, hogy náluk, a soron nincs olyan, hogy enyém-tiéd. Ha valaki elkéri a másik edényét vagy szerszámát, nyugodtan megtarthatja, és nem számít lopásnak. De az iskolában arra a cigány gyerekre, aki hazaviszi a szomszédja radírját, rásütik, hogy lop. Mióta közöttük dolgozom, hihetetlen sokat tanultam önmagamról és a cigányságról. Hogy mit jelent számukra boldognak lenni, és hogy mit jelent segítséget nyújtani. Nekik az a boldogság, hogy élnek, együtt megvannak, és nem feltétlenül kérnek a segítségünkből úgy, ahogy mi gondoljuk jónak.

Mi a kulcsa a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának?

Meg kell tapasztalniuk az értékességüket. Ebben nagy szerepe van a pedagógusnak. Volt egy kisfiú az osztályomban, aki tizenkét évesen is csak pálcikaembereket rajzolt, mint egy óvodás. Folyton buktatták, azt éreztették vele, hogy semmire nem képes. Ez volt az élménye az iskolában, nem csoda, hogy nem igyekezett bejárni és teljesíteni a követelményeket. Amikor elkezdtünk beszélgetni, megdöbbentem, mert kiderült számomra, hogy ez a gyerek a családfenntartó. Ő dolgozik a ház körül, feji a tehenet, főz. Elmentem hozzájuk, és amikor látta, hogy engem érdekel, amit csinál, elkezdett mesélni. Magyarázta a mezőgazdasági eszközöket, és hogy melyiket hogyan használjuk. Szinte feltört belőle, hogy megmutathassa végre azt, amiben ő jó. Ez önbizalmat adott neki, megnyílt felém, és eltűnt az a rettenetes frusztráció is, ami agressziót szült benne. Az a tapasztalatom, hogy az, hogy a gyerekek jönnek-e iskolába, elsősorban attól függ, hogy kapnak-e elég figyelmet, és jól érzik-e ott magukat.

Hogyan kerül az élménypedagógus, aki a városi intézményekben is kelendő lenne, egy eldugott a faluba?

Surányi Zoltánnal kidolgoztunk egy közösségfejlesztő élménypedagógiai programot, a Manóprogramot, és kipróbáltuk óvodások között Szatmárnémetiben. Az első év után választás előtt álltam, hogy maradok a "jól szituált" gyerekek között, vagy a továbbfejlesztett programot olyan körülmények közé viszem, ahol igazán látványos eredménye lehet. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a faluba a roma gyerekek közé. Itt iszonyú nehéz volt, az első két hétben úgy éreztem, hogy nem bírom. De folyamatosan egyeztettem Zolival, és megváltoztattuk a Manóprogramot az osztályom szintjének meg kéréseinek megfelelően.

Mi volt a legnagyobb kihívás?

Ezek a gyerekek áram és víz nélküli házakból jönnek, gyakori otthon a verbális, a testi erőszak. Az anyukák közül ketten ha tudnak olvasni – nyilván nem segíthetnek a gyerekeknek. Rengeteg volt az osztályismétlő, mert a legtöbben csak pár napot jártak egy héten iskolába. És ez egy ördögi kör, hiszen ha folyamatosan negatív élmények érik őket, akkor meg minek induljanak egyáltalán el reggelente? Az osztályomba előkészítő, második és harmadik évfolyamosok jártak.  Többen sajátos nevelési igényűek is. A harmadik osztályosok az elsős anyagot sem tudták. Újra kellett szervezni az egész osztályt, hogy dolgozni lehessen velük.

Mit talált ki a helyzet kezelésére?

Arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek úgy tudnának látványosan előre haladni, ha külön-külön foglalkoznék velük, és a frontális oktatást el is lehetne felejteni. Most függetlenül attól, hogy ki hanyadikos, tudásuk és képességeik szerinti csoportokban dolgoznak, például ki hány betűt ismer, hol tart a számtani műveletekben. A jobbak főleg önálló munkát végeznek.

Hogyan lehet itt alkalmazni a manó- meg az élménypedagógiát?

A romániai iskolákban van egy erkölcsi nevelés óra, aminek  a tanterve kevéssé adekvát ebben a tanulócsoportban, például, hogy vendéglátáskor hová tesszük a kisvillát, hová a nagyvillát. Ezek a gyerekek nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy többvillás étkezésre kellene teríteniük.  Ezt a tantervet a Manóprogrammal váltottam fel, hiszen itt közösséget kellett építeni az osztályban eluralkodott káosz és agresszió megfékezésére. Korábban a pedagógusoknak azzal teltek a napjai, hogy próbálták ezeket a helyzeteket megoldani vagy elsimítani  ̶  túlélni.

A cigány tanulóknak mi volt a legfontosabb, amiben segített a Manóprogram?

Ahogy egyre inkább megtanulták becsülni önmagukat, úgy megtanultak más módon kiállni önmagukért  ̶  nem úgy, hogy behúzok egyet, vagy lefejelem, szembeköpöm a másikat, hanem elmondták értelmesen, hogy  mi a gond. Ez meghökkentette a többi osztályt. Mert addig bármi történt az iskolában, az én osztályom volt a hibás, mert ott vannak a cigány gyerekek, és nem volt, aki megvédje őket.  

Több pedagógustól is hallottuk, hogy úgy értékelik, a gyerekek nem tudják kifejezni magukat, és ezért agresszióhoz folyamodnak. Ebben a tekintetben az osztály előre lépett?

Érzelmileg nagyon sokat fejlődtek azáltal, hogy bátran kimondhatják, amit éreznek. Szép lassan elsimult az agresszió, nincsenek öncélú verekedések. Azzal igyekszem segíteni őket a tudás felé, hogy olyan légkört teremtek napi öt órában, ahol jól érzik magukat.  És akkor nem marad el a tantárgyi tudás. Volt egy szőke cigány fiú az osztályomban, óriási kék szemekkel, akitől nagyon féltem. Mindenkit vert az iskolában, és én folyton követtem, hogy ne történjen valami tragédia.  „Ez a fiú bármire képes”  ̶  mondtam Zolinak  ̶ , mire ő azt felelte, hogy nézzem meg a testét, és láttam a hegeket a hátán. Ostorral verték. Az iskolában még soha nem kapott piros pontot. És amikor az elsőt megszerezte, ugyanúgy hisztizni kezdett, mint amikor feketét kapott. Leültünk beszélni, hogy mi történt, és elmondta, hogy ő már nem akar innen hazamenni, ott nem várják, és itt végre megtalálta a helyét.

 Az élménypedagógia megjelenik a tantárgyak oktatásában is?

Mindenhol bevetem az élménypedagógiai elemeket. A gyerekek főleg egy-egy csoportban, egymás közt beszélik meg az előző napi leckét, és én sétálok körbe és belehallgatok. Nem kell feleltetnem ahhoz, hogy megtudjam, ki mennyit jegyzett meg. A szorzótáblát például úgy gyakoroljuk, hogy számjegyes kártyát adok a kezükbe, kettőt felcsapnak, és aki előbb megmondja a szorzatát, az viszi a lapot. Még csak le se kell ellenőriznem, mert ők figyelik, hogy kié a helyes eredmény  ̶  ki nyerte a kört.

Minden órára minden tárgyból ki kell találnia, hogy mivel motiválja a tanulókat?

Most már, három év után van elég gyakorlatom.  Ez most a feladatom, hogy kidolgozzam, hogyan lehet a kötelező tananyagot az élménypedagógia módszerével elsajátíttatni, és ezt is szeretném majd az élménypedagógiai képzés keretében továbbadni.

Szöveg: N.K. Fotók: Velkey Laura, Nagy Viktor Oszkár