Minden óra előtt imádkozom – Interjú az Év Roma Református Pedagógusával

Dancsó János évek óra tanít a Bodrogközben található cigándi, valamint ricsei általános iskolákban, de addig, hogy hivatásának tekintse a pedagógusi pályát, hosszú utat tett meg. Lehetőségeinek keresése közben talált rá az evangéliummal kikövezett ösvényre, és eltökélt célja, hogy minél több tanulót vezessen el Istenhez.

Az Országos Református Cigánymisszió néhány héttel ezelőtt meghirdette az "Év Roma Református Pedagógusa" pályázatát - az általunk kiválasztott két jelölt közül első alkalommal a cigándi, de Ricsén tanító Dancsó János matematika-fizika szakos tanárt mutatjuk be nektek.

A Kiskunhalason pedagógiai asszisztensként dolgozó Mészáros Zsuzsával készített interjúnk ide kattintva érhető el.

Miért éppen a matematika és a fizika érdekelt?

Mindig is foglalkoztattak ezek a tárgyak, és úgy voltam vele, hogy talán egy ilyen szakot végzett tanárra nagyobb igény lesz majd az iskolákban.

Mióta tanítasz?

2007-ben államvizsgáztam az akkor még Nyíregyházi Tanárképző Főiskolának nevezett intézményben, viszont nem volt nyelvvizsgám. Annak idején ez is óriási dolognak számított: nagyon szegény családból származom, egy putriban laktunk, félig roma gyerekként sikerült mindezt elérnem. Bár érdekelt a pálya, és Jász-Nagykun-Szolnok megyében tanítottam is – azt mondták, jó hogy ott vagyok, mert értek a cigány gyerekekhez – de eszembe jutott, hogy ha úgyis mindig gazdag akartam lenni, miért csinálom én ezt?

Mihez kezdtél ekkor?

Eldöntöttem, hogy bevonulok katonának, az ott töltött időszakot azonban váratlan családi esemény szakította meg: édesanyám agyi infarktust kapott a 12 éves húgom mellett, ezért haza kellett jönnöm. Bár az otthoni helyzet javult, sehogy sem akartam visszamenni tanítani: még az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek a francia idegenlégióba. Persze ebből nem lett semmi, így otthon, Cigándon tartottam boxedzéseket fiataloknak: az agresszió kordában tartása, és a feszültség levezetése tökéletesen alkalmas arra, hogy a „rossz” gyerekeket megzabolázzuk.

A sport nagy szerepet játszott az életedben?

Igen, sőt, a box mellett futottam és fociztam is, viszont egy labdára történő rálépésnek az lett a következménye, hogy eltört a bokám. Kellett háromnegyed év, mire rendbejöttem, azután kezdhettem el ismért játszani. Viszont még ekkor sem tudtam, mihez kezdjek az életemmel: azt láttam, hogy a barátaimnak minden összejön, nekem pedig semmi sem.

Hogyan tudtál kilábalni ebből a helyzetből?

Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban még nem ismertem a Szentírást, annak ellenére, hogy édesanyám tanítgatott korábban. Bár ő katolikus, nekem mégis a reformátusok hite tetszett meg, az, hogy Jézus az egyedüli közbenjáró, szabadító és gyógyító az életünkben. Egyszer, amikor folyamatosan a jövőn gondolkoztam, volt egy álmom: a vízben fuldokoltam, Jézus pedig odajött, és felém nyújtotta a kezét. Nem tudtam megfogni, ő pedig azt mondta: „Nagyobb hittel bármit elérhetsz!”

Akárcsak Péterrel a viharban, nem?

Pontosan! Boldogan ébredtem fel, az álmom pedig egyúttal arra is utalt, hogy el kell kezdenem Cigándon tanítani. Ekkor került a kezembe a Gedeon Társaság kis kék Bibliája: elkezdtem olvasgatni, beszéltem több lelkipásztorral is, ennek köszönhetően pedig rájöttem, hogy soha sem az történik, amit én akarok, hanem az amit az Úr tervezett. Abból lesz gyümölcs, ugyebár. Hagyni kell, hogy terelgessen, és ezt a tanításban is megélem.

Miként?

Mielőtt bemennék órára, arra kérem Istent, hogy velem legyen, és hogy a gyerekek is jól viselkedjenek. Hihetetlen, de ezzel az energiával jó órát tudok tartani, a tanulók pedig hálásak, és köszönetet mondanak – ha viszont mindez nem történne meg, lehet, hogy ’megennének’ (nevet)! Visszatekintve az életemre, el tudom mondani, hogy bármibe fogtam, semmiben nem találtam a boldogságot, sem munkahely, sem pedig párkapcsolat terén.

Van egy cigány barátom, aki nagy családjával egy mindössze kilenc négyzetméteres(!) házban él. Amikor anno bementem hozzájuk, nagyon nagy szeretettel fogadtak, pedig a szerénynél is szerényebb körülmények között tengették mindennapjaikat. Imádkoztam Istenhez, hogy nekem is adjon olyan örömet, ami ezeknek az embereknek a szívében van, és vegye el a terheimet. Így ismertem meg a páromat, aki két gyönyörű gyermeknek adott életet, megszereztem a német nyelvvizsgát, és így kerültem olyan közegbe, ahol vagyok.

Hol dolgoztál eddig?

Az említett, Jász-Nagykun-Szolnok megyei próbálkozás után egyik munkahelyemen sem titkoltam, hogy szeretem az Urat, ezért úgy érzem, nagy áldás van azon, amit csinálok. Öt évet töltöttem el a Kántor Mihály Általános Iskolában, Cigándon, a szülőfalumban, és idén márciusban kerültem át a szomszédos településre, Ricsére, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába. Amikor átjöttem, láttam, hogy rengeteg a tennivaló itt - nagyon sok a problémás gyerek, a tanulók 80%-a roma. A tanári kollektíva élő hitű, bibliaolvasó emberekből áll – ilyen közegben öröm dolgozni, és nagyon nagy álmom, hogy velük együtt még jobban segítsük a tanulókat.

Úgy gondoljuk, hogy ahol Isten üzenete és a misszió megjelenik, ott a gyerekek magatartása javul, az emberek elkezdenek dolgozni, és tisztességesen-becsületesen élnek. Az a tervem, hogy a diákokkal megismertetem az evangéliumot. A lelkészünk, Dezső Attila minden támogatást megad nekünk ehhez – valóban olyan az iskolában, mintha a kollégánk lenne. Úgy gondolom, egy ilyen intézményben csak úgy lehet nagy dolgokat elérni, ha az Úr jelen van.

Mit jelent neked, hogy félig roma származású vagy?

Azokkal a gyerekekkel, akik jó környezetből érkeznek, nagyon könnyű bánni. Ricsére érkezve viszont nem a legszebb szavakkal illették az ottani felhozatalt. Erre csak annyit mondtam: amikor Jézust megkérdezték, hogy miért a rablókkal és a bűnözőkkel társalog, azt válaszolta, hogy a betegeknek van szükségük orvosra, nem pedig az egészségeseknek. Nekem teljesen mindegy, hogy ki milyen háttérből érkezik: az elfogadás a legfontosabb, valamint az, hogy felismertessük a diákokban, mi rejlik bennük. Hittel és szeretettel mindenre képesek vagyunk, ezek nélkül én sem jutottam volna el oda, ahol most vagyok.

Dezső Attila
Fotók: Dancsó János magánarchívum